június 6.

Külvárosi bicikliút. Parányi házak között vezet, amiket napfény mosdat tökéletesre. Majd egy focipálya mellett. Fiúk rúgják a bőrt. Egyébiránt az utcák és a kertek üresek, csak a napfény jár köztük. Mint nyár. Egy hosszú lejtő kivezet a mezők közé, visszanézel: mézeskalácsházak egy rakáson. Kanyar kanyar után, egyszer palacsintaillat csapja meg az orrodat, mint amikor kicsit odakapott… Tényleg nyárban fürdik a táj. El is énekled a szántók között, hogy „Libalegelő az egész határ”.

A következő faluban bájos, apró épületekre bukkansz, évszázadosak. Lehetséges, hogy még mindig használják, vagy csak skanzennek tartották meg? Lassan lefele indul a Nap, csípősödik a svéd levegő. Szembejön egy profi biciklis – bukósisak, sportruházat. Mosolyogsz és tekersz tovább haza. Haza? Igen, otthonra leltél valahol Svédországban.

Vasútállomásokon várni

I

Höörben ültünk, a vasútállomás peronján. Elképesztő nap volt: meleg, végre meleg! A napsütés felmelegítette a követ, mi meg csak ülünk mint törökök, kifáradva, de boldogan. Az állomás előtt, szombat délutánoktól szokatlan mozgás, de hiszen nagyszombat van. A csoportok a pótlóbuszok körül alakulnak. Hässleholmot érinti, sosem hallottunk róla, és valószínűleg nem is fogunk ott járni. Nekünk csak a következő Öresundstågra kell várnunk, mondják a láthatósági mellényes informátorok.

Begördül elénk egy vonat, nem a miénk, eltakarja a napsütést, de tíz méterrel arrébb megtalálom.

Sms-t írok: Stoppoltunk! Remélem, hogy ott, a túloldalon lévő büszke lesz ránk, de legalábbis mosolyog. És kíváncsi, mert direkt csak ennyit írtam.

Lekéstük az utolsó buszt a nemzeti parkból, amivel számoltunk, a következő majd egy óra negyvenöt perc múlva jön. Stoppoljunk! Vagy menjünk vissza a tóhoz, ahol a mólót birtokukba vették a kiránduló fiatalok. Vagy stoppoljunk! Én elindulok a vasútállomás felé. Tudjuk egyáltalán, merről jöttünk? Miért csinálom én ezt? Mosolyogj! Te, figyelj, miért nem megyünk vissza napozni? Mert ki akarom próbálni a stoppolást! Mókás! Csak ne felejts el mosolyogni, az fontos! Szeretnétek egy magyar és egy olasz egyetemistát? Hát akkor nem. Mindegyikőjük mosolyog, valamit jól csinálunk. De nem állnak meg. De, de, de, figyelj, megállt! Így kerültünk Röstångából Höörbe, pedig nem is oda indultunk. De bármi megtette egy vasútállomással. Az autóban gyakorolhattam a svédemet, ami mindig olyan boldoggá tesz. Azt mondta a nő: „Általában nem veszek fel stopposokat, de mivel egy srác és egy lány, gondoltam…” Elmesélem Lucának, hogy azt hitte, egy pár vagyunk. Azt mondja, hadd higgye.

II

A két falu között kirobbanó a természet. Ewa azt mondja, sajnálja, hogy korábban nem figyelt erre, ahogy a virágok kinyílnak, pompáznak, a fák változnak. Megállunk, fakopáncsot mutat. Mögöttünk két lengyel madár csivitel élénken. Kasia később nekem magyarázza, hogy azért van gondban a hátizsákjával, mert megkérdezte a lakótársát, mit kellene hoznia. Pedig ő az utolsó, akit meg kellett volna. Mondta is, hogy plusz egy pólót és pulóvert –

Mire a vasútállomásra érünk, a lányok megnyílnak. Magda a napon áll, és végre énekel, kiderül, hogy tényleg szép hangja van. Kasia a padról dúdol hozzá, míg be nem fut a vonat, és el nem viszi a dalos pacsirtákat Københavnba. Ketten maradunk és megyünk a lengyel kisboltba. Ekkor egyszer érzem úgy, mintha otthon lennék.

Mind kelet-európaiak vagyunk, mondja Ewa rendszeresen.

III

A zene már csak azoknak a fülében dübörgött, akik most a kordonok külső tövében ültek, tajtrészegen. A karneválozók nagyobb része tömbként kifelé orientálódott, főként a vasútállomás felé.

Menetrend: törölték a járatunk. Iszonyatos megkönnyebbülés, hogy nem ez volt az utolsó vonat haza. Várunk. Fennforgás lehet, mert több mellényes is áll a peronon, ahol már benn áll a szerelvény. Az ablakok sötétek, de találunk egy padot, ahol Genna leülhet. Öreg vagy te már a karneválozáshoz, mondja Luca, hátramaradó közös időnkben egy alkalmat sem szalaszt el, ha Gennának mosdóba kell mennie, kifárasztja a futás, vagy korán megy aludni. Nagyapa. Én meg a gyerekük. Hol meg a férjük. Szerintem ugyan a bátyáim, sebaj, a család a lényeg.

Egy lány segít két tizenévesnek, akiknek mintha fogalmuk sem lenne, mikor megy a saját vonatuk.

Luca próba-cseresznye alapon megnyomja az ajtónyitó gombot (mit csináljon az ember éjszaka, ha várni kell?), persze sikertelenül, de a tájékoztató lány rögvest akcióba lendül: „Hová mész?” Ekkor jövök rá, hogy a mellényesek nem egy vasúti pályamunka vagy rendkívüli helyzet miatt állnak ott, hanem a karneválozók miatt. A részeg, éjszaka hazautazó karneválozók miatt, egészen pontosan.

Végre fény gyúl a vagonban, és mi mehetünk haza partispagettizni. Olasz szokás.

IV

Egyedül várok. A vonatot kicsit későbbre írták ki, mert valahol illetéktelenek voltak a síneken. Nem bírok egy helyben állni és nyugodtan olvasni, de így van időm sétálgatni. A peron vége felé indulok. A beton két oldalán rozsdás, barna sínek, futnak kifelé a világból. Lámpa tövében zöld láda. Le van lakatolva, az időjárás megviselte. Ó, rejtélyes vasútállomási konténerek… Egyszer egy másik állomáson, mosolyogva hallgattam a hangosbemondó üzeneteit csak a nyelv miatt, megfigyelhettem volna, ahogy egy illetékes erősen köhögve jön, kinyitja, és tevékenykedik. Láthatósági mellényt vett ki, zacskót tett be, bácsitankot hozott… De igazából nem annyira figyeltem.

A lámpa tövében egy férfi vár. Sarkon fordulok, lassan lépkedek. Hangok, emberek, újonnan érkezők. Majd lépcső, és a lifttel kifújt a beton, elfogyott. Ez a vége, habár erre fogunk menni, sokkal inkább zsákutcának tetszik. Visszafordulok megint, padok, padok, automata, üvegkalitkák (– Nem tudom, mi tart ennyi ideig azon, hogy néhány embert eltávolítsanak a sínekről), és már megint az a látvány. A szürke két oldalán barna csíkok, a zöld. Mintha a levegőnek is színe lenne. Az idő színe, vagy pont hogy az időtlenségé – hosszú várakozásé. A síneken keresztül ragasztószalagnyi csík vezet a falu túlsó felébe.

Egy srác gitározik a vonaton. A haverja énekel hozzá, ránézek, összemosolygunk.

V

Sietősen indultunk, én ráadásul magassarkúban. Teljesen felesleges volt. A vonatunk a kijelző szerint nem is létezik. Megpróbálkozunk eggyel, ami Malmöbe megy, de a kalauz megerősíti a gyanúmat, amit a kiírásra alapoztam: Malmöig meg sem áll. Nekünk Lund kellene. A feliratok szerint az Öresundståg helyettesít. Az állomás egyre zsúfoltabb, ahogy a különböző járatok utazóközönsége összetorlódik. Ülőhelyre esélyünk sincs, állunk a lépcső mellett, másokkal együtt.

– Ez az első alkalom, hogy ennyi embert látok itt.

– Szerintem egész Kävlinge itt van.

A körülöttünk szokatlanul közel álló svédekre nézek. Néhányan közülük ránk sandítanak. Már most kezdünk az idegeikre menni. De ez a fiúkat sosem zavarná, és nekem ettől csak jobb kedvem lesz.

Bemondták a vonatunkat. Aztán elhúzott mellettünk nagyon hangosan és nagyon gyorsan.

– És most… visszatolat! – közvetít Gennaro.

– Vzzzzzzzzzzzz… – utánozza Luca. – Ez elég veszélyes volt némelyekre.

Kiírják a következő vonatot, egy óra múlva egy ugyanilyen.

– Megehettem volna azt a tésztát.

– Kivasalhattam volna azt az inget.

– Ezért nem ebédeltem.

– Végülis haza is mehetünk.

– Elmehetünk a jugoszláv pizzériába Furulundben.

– Håkannal.

A tömeg egy része átcsoportosult, Kävlinge valószínűleg egyetlen taxijára vár, hogy visszaérjen, és fordulónként csökkentse a várakozók csoportját.

Olvasom a nálam lévő kiállítási katalógust, amikor észreveszem, hogy nekem kiabálnak. A túloldalról, nem jönnének vissza az aluljárón a 4. vágányra. Jön busz.

Busszal megyünk.

június 16.

I

Hajnal.

Az emberre nehezedik a létezés.

Addig mentem, amíg belenéztem a pipacsok kelyhébe.

Aztán továbbmentem, és rátaláltam a Napra.

Visszafordultam, hívtam, kövessen.

Játszott velem –
hol elhagyott, hol újra megtalált.

Engedem, hogy az öntudatom
foszlányokban beleolvadjon
a tengerpartba.

No intentions were made clear.

Flickvän i Finland.

II

Meglátok egy szív formájú tálat, és anya jut eszembe. Ebből se lesz szerelem.

június 18.

Visszahátráltam kicsit egy táblához, és úgy bámultam azt a képet, ami körülötte kirajzolódott – a kampusz egy kieső zuga szokatlan szemszögből. Percekig próbáltam rájönni, hogy mire emlékeztet, és miért vág belém ennyire ez a kép. Magukban álló téglaépületek, kihalt út, felújítás kordonjai, magas fű. De főleg az emberek nélkül csupasz épületek tere.

Már utcákkal arrébb jártam, amikor hirtelen belémmarkolt, hogy Marcalváros.

Nyári napközi. Érzelmi hasonlóság.

II

Tapogatózom, tapogatózom, aztán lassan kiismerem magam.

június 18.

Kontraszt

svéd lányok tobzódnak hasmutogatós
pólóban, sortban. Laura szövetkabátban
megy szembe velük.

június 19.

Svédország kinyitott.

Utolsó

Szabadon álló falak között jár
ki-be a szél.

Üresen állnak a szobák.

Üresen állnak az utcák.

Üresen állnak a városok.

Üresen állnak az emberek.

Üres légben lebeg egy sirály.

Üres a Szoros – nem utaznak
vágyak, gondolatok vagy érzések.

Némán állnak a szélkerekek.

Úgy érzem, üresen állok én is, kifolytak

belőlem

a szavak.

Csak a két bőrönd van tele.

Vajon mit érnek vele?