értékelés

"A Hálátlanok búcsúja tehát leginkább egy kényszeredett, ugyanakkor precíz koncepció mentén kivitelezett szövegegyüttes, célja, hogy eláruljon valamit a kollektív bűntudat kellemetlenségéről, keretként egy személyes példa felvázolásával."

6.5

Hevesi Judit kötetének legjobb szövegeit onnan lehet felismerni, hogy az olvasó is rém kellemetlenül érzi magát az olvasásuk közben. Ami ezeken kívül esik, önmagában talán kevésbé állna meg, a kötetben viszont felvázolja a bűnösségérzet elengedésének a folyamatát.

„A sorok mögött szinte felszívódó személyiség nem elsősorban megmutatkozni, hanem megérteni próbál”, írja Tóth Krisztina a Hálátlanok búcsúja ajánlószövegében. Én pedig próbálom megérteni a kötetet, amely megérteni próbál. Nincs könnyű dolgom, minden látszólagos egyszerűség ellenére sem: „Idehazudok hát valami megfoghatót / hogy minden még éppen kibírható legyen / és bizonygatom majd / képesek vagyunk a gyászra”, szerepel a kötetkezdő szokásban (a verscímek hangsúlyosan kisbetűsek, ezért én is így hivatkozom rájuk), ezek a sorok pedig a lehető legpontosabban írják le mind a kötet legalapvetőbb problémáját – a múlt feldolgozását –, mind a verseskötet-formátum szűkösségét e téma feldolgozását illetően. Hogy tudniillik ahhoz, hogy a kötet bármilyen értelemben is egységes lehessen, szükség van tömörítésre, ami a témakör tágasságát tekintve akár hazugságnak is tekinthető. Ez akkor különösen szembetűnő, ha rögtön a kötet záró- és címadó versére ugrunk: a hálátlanok búcsúja így nézve valóban pusztán bizonygatásnak, önálló szövegként pedig kifejezetten kevésnek tűnik. Inkább a két szöveg viszonyrendszere az, amely arra utal, hogy a kettő között számos dolog történt. „de nem hazudok nekik többé”, olvasható a záróversben, így teremtődik meg a kötet egysége, továbbá válik szükségszerűvé az eleje és a vége közti „hazugságok” megismerése. Úgy is mondhatnánk, hogy a nyitó- és a záróvers akár előszónak és utószónak is beérné.

Ami a kettő között történik, az legnagyobb részben zavarba ejtően intim, makacs, sokszor nem is konkrét befogadóhoz intézett monológ, valamivel kisebb részben konkrét, bár töredékes emlékek – családtörténet –, még kisebb részben pedig ennek a kettőnek keveréke, amely leginkább a különböző emlékfoszlányok közös szereplője – egy elvesztett nagymama – megszólítását jelenti. Ezek többségében okos és következetes fokozatossággal épülnek egymásra: eleinte a makacs megszólító verseknél egyértelműnek tűnik, hogy a konkrét személyhez szólnak („kendőt se húzol már / mert a végén megint akad valaki / aki előtt nem lehet fedett fővel megállni” – vádirat, „de amikor a szagokról már nem álmodom / a fotóról azért néha eszembe jutsz” – valamivel később), ezekkel párhuzamosan azonban fokozatosan tűnik fel a bűntudat érzése, hogy mennyire illik ilyen módon beszélni a halottakról („így megyek hozzád / a határsávok bizonytalanságával / és félek / porig rombolom otthonod” – nem felejteni), ez az érzés pedig a mennyi című versben kimondva kollektivizálódik: „de ennyi ember / istenem / az mennyi bűntudat”.

hevesilead

A hallgatás című versben tűnik fel először az ismeretlen megszólított, az legalábbis biztos, hogy nem az eddigi nagymama, ugyanis ő egyes szám harmadik személyben tűnik fel ugyanebben a versben („mint amikor azt meséltem nekik / hogyan bántotta tata a mamát”). A megszólított innentől kezdve sokszor marad ismeretlen, és sokkal ritkábban meghatározható (az emberek ezreiben, ami leginkább egy rendhagyó imára emlékeztet, a lírai én Jézushoz beszél: „nézlek a feszületen”). Az ismeretlen – olykor már-már univerzálisan akárkire érvényesnek tűnő – megszólított Hevesi Judit verseinek az egyik legerősebb és legzavarbaejtőbb eszköze, és amíg a tartalom számonkérően hat, a legnagyobb erőssége is. A nyílt lapok, az állandóság, a nevek a kötet talán legerősebb versei. Az ezek olvasása közben érzett szorongás – „a vágy arctalansága”, ahogyan az a korpusz című vers elején olvasható – ad arcot – ezzel a talán megengedhető képzavarral élve – annak az elviselhetetlen fájdalomnak, amely talán az amnéziaterápia című versben a legerősebb, és ami a teljes kötetben fokozatosan a kiutat jelenti a bűntudatból.

A bűntudat fokozatos elvesztésével ugyanakkor a legerősebb versbeszélői konfliktus tűnik el a szövegekből. Igaz, felváltja a tökéletlenségbe való beletörődéssel folyó küzdelem („így lenne ez rendjén / ha már úgyis végtelenül kényelmesek vagyunk” – víztorony), itt már gyakrabban hatnak az eddig önmagukban is jól működően lebegő sorok üresen patetikusnak. Az igenevek például csak ilyenekből áll, és kontextusából kiemelve szinte már bántóan egyszerű hatást kelt, az elfogadás üres közhelyének az illusztrációját. Az ő története című vers pedig lerombolja az utolsó lírai kapaszkodókat is, a versekben olykor fel-feltűnő madár-motívumokat: „pedig az emlékezetnek nincsenek madarai / a drótokon túlról csak félhomály minden”. Innen nézve pedig a nagymamához írt záróvers legtöbb sora – a kötet elején megjósoltakhoz híven – hazugsággá válik.

A Hálátlanok búcsúja tehát leginkább egy kényszeredett, ugyanakkor precíz koncepció mentén kivitelezett szövegegyüttes, célja, hogy eláruljon valamit a kollektív bűntudat kellemetlenségéről, keretként egy személyes példa felvázolásával. Mert a körülmények jelenléte nélkül azt sem lehetne érzékeltetni, milyen a körülményekkel menthetetlen, totális tehetetlenség a bűntudat érzésével szemben. Ezeknek a verseknek a legtöbb darabja a többi nélkül fél lábon bicegne. A kötet egyben viszont kötelező olvasmány.

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja, Magvető, 2015.

Kép forrása: www.irodalmijelen.hu