április 6.

Ködben csigákat kerülgetni

Az úton.

A reggel szép háttér a feslő bimbóknak,

és te mész, fejedben mintha nem lenne

gondolat,

helyette a reggel kábán befogadott,

de fejbe vágó szépsége tölti meg.

Homályba vész minden,

a föld felett esőillat lebeg,

és a tavon csak egy kacsa árnyéka éles.

 

II

Visszafele

Az út ugyanaz.

Most sötétség rövidíti látásod,

akkor köd.

Az eső is ugyanaz.

Éjjel két falu között,

ahol idegen vagy,

tócsákba csöppenő víz,

ismeretlenbe igyekvő törékeny csigák

és gyanakvón elugráló békák

között vezet az út haza.

 

Te vigyázol rájuk a sötétben is

az aszfalton is.

 

De az a benyomásod,

ha te nem gázolnál a sötétben,

ők csak mozdulatlanul élveznék az esőt.

 

Igazuk van.

Te nem vagy itt otthon.

 

április 16.

Szerette ezt az utat. Átvezetett az autópálya fölött. Amikor a felüljárón kerekezett végig, jobbra-balra lenézett, a sávokra, a sebesen elhajtó autókra, és a tömött sorokra. Sok-sok járművet látott, és ez sok-sok embert jelentett, mozgó láva, amikor az alkonyi fényben jött errefelé. Azt érezte, hogy történik valami, hogy az élet zajlik, és itt van alatta.

 

II

Amikor meglátta a „Barsebäckshamn” táblát, tudta, hogy jó helyre tart. Illetve már jó helyen van. A bicikliút felfelé vezetett, virágos bokrok és fák közé, amik miatt átható fenyőillatot érzett, röviden, mélyen beszívta és benntartotta kicsit, hátha így megtöltheti a belsejét, ami ebben az illatban benne van: távlatok és egyféle vad természeti. Ez a bicikliút illatorgia volt, egy kert mellett frissen vágott fűt szagolt, amit mindig is szeretett, talán a gyorsan tovatűnő frissességéért és erősségéért. Aztán a tenger sós illata, mely tudattalanul is felébresztette nyári emlékeit. A felüljáró után, ahonnan lelátott az autópályán az ünnepeken lustán elhúzó autókra, beért az üdülőtelepre. Szerette ezt a szakaszt, a tábla után, miután letért a főútról, egészen máshová érkezett. Ő hívta üdülőtelepnek, mert pontosan úgy nézett ki, mint egy magyar üdülőtelep, vagy ha nem, hát olyan érzése támadt, mintha egy kempingben sétálgatna. Az apró telkek kicsi, ízléses házai sorokba rendeződtek. Közöttük utak futottak, amiket aligha autóknak alakítottak ki, és olyan neveket viseltek, mint Szabadidő utca. A kerteket csak füvesítették, ami ideális, ha az ember nem tudja rendszeresen gondozni. De ez nem gátolta meg, hogy az egyik üdülőnél a tuják tetejére gyerekhaj puha copfjaként meredező, színes tollakat kötözzenek, ami az itteniek számára húsvéti jelkép. Azt sem, hogy egy másik ház előtt a csupasz fáról labda nagyságú, ezüstszínű gömbök lógjanak. Jättegiccses.

És ott volt az a szerpentinforma lejtő a felüljáró után, ahol rendszerint találkozott egy-egy emberrel, mert amúgy nemigen zsúfolódtak az utcákon. Mégis azért szeretett keresztülbiciklizni ezen a részen, mert érződött rajta az ünnepiség, a családok jelenléte.

 

április 17.

Egyszerűen csak kisétált az életemből.

Igen, sírtam. Úgy éreztem, megismertem valakit, aki természetesen és feltétel nélkül szeretett, nem kérdezett, csak az életébe fogadott. És olyan sokat kaptam, és remélem, hogy adtam is, és remélem, hogy elég időt töltöttem vele. Olyan természetes volt az is, hogy elengedem, mert ő csak megy az életében előre, a változás az élet része. Amikor megöleltem, nem is tudtam igazán rá koncentrálni, mert reméltem, látom még. Csak azt éreztem, hogy szeretetet kapok az ölelésével.

Aztán sírtam. Mert egyszerűen kisétált az életemből. Olyan magától értetődő dolog volt, és olyan jó, ilyenre vágyom még. Lehet, és remélem, hogy tanulok belőle, lehet, hogy változnom kellene.

 

II

– De miért erről beszélünk?

A lány felnézett a biciklikormányról, amire támaszkodott. Megrázta a fejét. Úgy érezte, nem tud mit kezdeni a sráccal, aki épp egy egész beszélgetés óta nem értette őt.

– Menj haza – sóhajtotta.

Felpattant a bringára, és köszönés, visszanézés nélkül elkerekezett. Hazafele Pilinszky szavai ötlöttek az eszébe:

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.

Mindig is úgy gondolta, hogy ez egy kegyetlen vers. És igen, tudta, hogy eretnekség ezt a verset most erre a barátságra megfelelőnek érezni, és még mindig nem érezte át a maga mélységében. De felbukkant a gondolataiban most, mert kezdte megérteni, hogy mekkora szakadék lehet két ember között. Még ha szimpatikusak is egymásnak, a megnemértés valahogy sajgó ürességet tud szülni. Főleg, ha vannak közös pontok, lehetnének közös pontok, de abban is olyan eltérőek.

Üresség. Akkor nincs mit mondani, nem kell dühösnek lenni vagy csalódottnak. Nincs más, csak azt mondani, Gå hem!, és elmenni.

Így is meg akarta ismerni a srácot. Nem volt ebben kockázat, mert időzítőt tettek kapcsolatukra.

 

április 18.

Te csodás, sokszínű, békés svéd tenger! Nyugalmat árasztó, homokos dűnékkel, fölé kikukkantó Nappal, mely éppenhogy egy sugárban szűri át reggeli kelő fényét, hogy egy parti szakadék felett átmászó, kialvatlan hátizsákost megörvendeztessen. Kacsákkal, hattyúkkal és sirályokkal. Padokkal, macskával, magukat a Nap erejével süttető, kabátos látogatókkal, akik levetkezik harisnyájukat, felhajtják a farmert, és térdig azért belemennek, és mondják, kellemes. Fürdőházzal és attól megbetegedő külföldiekkel, biciklis turistákkal, akik – amíg a bringák a földön hevernek vagy a padnak támaszkodva várnak – kavicsokat dobálnak és a homokba rajzolnak. Csúnya tengerpart kempinggel, hínárhegyekkel, kutyákkal, kisgyerekes családdal, mólóval, aminek a végéről átlátsz Dániába, a távolban tulajdonképpen minden irányban partot látsz, ülsz és csak merengsz a horizonton. Vagy elfekszel a deszkákon, és a felhőkkel álmodozol. Gondozatlan út a parton, kerek kövek tövében sárkányhajtásokkal, a vízben derékig horgászok, jön a vihar, és ettől a tenger is vad színt kap: olajzöldet, türkizt, néhol homokszín zöld, olyan sekély, fekete a köveknél, ott hirtelen ennyire mély vagy összeszedett minden szennyeződést? Lelátni a semeddig. A sötét felhők egészen megváltoztatják a tájképet, az eső hullni kezd, mintha jégszemek lennének, hirtelen minden ijesztőbb, és gyönyörű. De a távolban süt a Nap, a horizonton a tenger egy csíkja aranyszínű. Aztán kikukkant itt is, felvillantja a köveket, árnyékokat rajzol rájuk, homok a lábad alatt.

Azt könnyű volt kijelentenie, hogy szereti a svéd tengert. De amikor kinyitotta a teraszajtót, beleszagolt a kinti hűvös tavaszba, és a hanyatló Nappal szemben kikiáltotta, hogy „Jag  tycker om dig, Sverige!”, abban jelentős dac is volt.

 

Honvágy

Pilinszkyt szavalni svéd tengerpartokon.

Azt hinni a megállóban, hogy a nő azt mondta: Jön a busz!

A szomszéd utcáról álmodni.

Magyar dalokat énekelni biciklizés közben, sétálás közben, túrázás közben.

A leggagyibb magyar zenéket is elővenni.

Ismerős arcokat vélni felfedezni szerte a világban.

Azt mondani egy helyre, ami tetszik, ez akár otthon is lehetne.

Érezni, hogy fáj, hogy nem kapni túrót.

Magyarul teleírni egy lapot.

Azt mondani a svájci lánynak „mindegy”,  az olasznak, hogy „szóval”, a finnek, hogy „elhatárolódom”, a perzsának, hogy „óafrancba”.

Ismerős helyekre rátalálni máshol.

Frusztráltnak lenni, amiért nem tudok sírni a honvágytól, de egy fiú miatt tudnék.

Levest főzni.

Azt mondani egy lebilincselő beszélgetésben, hogy én magyarul akarok veled beszélgetni.

Meglepődni azon, hogy körülöttem idegenül szólalnak meg.

Nem akarni hazamenni.

Állandóan magyar szólásokat tükörfordítgatni.

Nekiállni egy magyar klasszikusnak, miközben két svéd könyvet olvasok.

Azt mondani, én magyar vagyok, rám ez nem vonatkozik.

Nevetni fejlettebb világok problémáin, mert az ott lakók nem látnak lejjebb az életszínvonaluknál.

Magyar időjárásra vágyni.

Nem szeretni a hangomat külföldiül.

Küzdeni azért, hogy magyarul gondolkodjak.

Lehangolódni attól, hogy magyart főzök, és annyira szürke hétvégének tűnik.

 

Némely ezek közül nem is honvágy.

Csak azt mutatja, az egyéniségem része magyarnak lenni.