Teltházas lett a 2015-ös VOLT harmadik napja, a bejárat egy kilométeres körzete tele volt „Napijegyet vennék!” feliratokkal. Akik bejutottak, rengeteg jó koncerten járhattak: a Parov Stelar mégsem unalmas, a Subscribe a feloszlásra készülve bivalyerős koncerteket ad, Lemmy pedig 70 évesen is akkora roncs, mint húsz éve.DSC_0327

A matinésávot a #bulibáró, azaz Kis Grófo nyitotta meg fél egykor a Heti Válasz Színpadon. Annak ellenére, hogy zenéje tökéletesen alkalmas egyetemi bulikon való részeges ugrálásra, elgondolkodtató, hogy egy rockzenekar helyett a pop kap egy délutáni sávot a VOLT-on. Értékítélettől függetlenül azonban találkozott a szervezők stratégiája a közönség igényeivel: szerintem soha nem voltak még annyian a Heti Válasz színpadánál, mint amennyien Grófót nézték ott. A legnagyobb hőségben, hajnali fél egykor.

Valamivel komolyabbra véve a formát, délután négytől a MasterCard Teraszon játszott a fülbemászó hip-hop-RHCP fúzióban utazó Muriel. A zenekar olyan dalokat adott ki, amelyek simán elmennének egy kultikus, ’90-es évekbeli amerikai banda slágereinek, élőben pedig megjelenik bennük egy olyan funky vibe, amivel összességében roppant izgalmas és tökös produkciónak hatnak. A tapasztalt zenészekből álló, feltörekvő banda közönsége a székeken kókadozott, de minden dalnál ütemesen bólogatott és dobolt a lábával. A Murielnek nem csak a zenéje izgalmas, hanem a megjelenése is: menő csávók szakállakkal, tetkókkal, stílusos öltözetben. A gitáros Frusciante-terpeszei és vokáljai külön piros pontot érdemelnek, aki szereti az Red Hot Chili Pepperst, hallgasson rájuk, nem fog csalódni. Ha sokan így teszünk, jövőre olyan színpadot és időpontot kaphatnak, ami egy ideális világban kijárna nekik.

DSC_0170

A minden bokorban jelen lévő Halott Pénz a Petőfi Rádió Nagyszínpadon (ami idén ugyanakkora lett, mint a nagyszínpad, így szintén megkapta ezt a nevet, és így a két emelvényt egymással szemben helyezték el) több mint tízezer embert vonzott magához. A magát már kellően bekoncertező zenekar ért a bulicsináláshoz, és a hangszeres alapjaik sokkal izgalmasabbak például a Punnanyénál, de már Marsalkó Dávidék esetében is azt érzem, hogy popsztárokat látok magam előtt. Ez azért baj, mert eleinte számomra pont azért voltak szerethetők, mert úgy csináltak közérthető zenét, hogy egy nagy adag andergranddal fűszerezték, de ez mára kommersz zenére váltott át. A koncertjükre szervezett több száz lufit pedig mikor máskor engednék szabadjára, mint a (hamarosan tízmilliós YouTube-nézettséget elérő!) Van valami a levegőben c. daluk kezdeténél.

A teltházas 3. napon egész nap Motörhead-pólók jöttek velem szembe, és mivel mást nem ismerek a zenekartól, egész nap az Ace of Spades járt a fejemben. Na, de kicsit a teltházról: a szervezők részéről valóban telitalálat volt egy olyan napot csinálni, ahol (majdnem) egymás után lép fel egy rock and roll és egy DJ-klasszis: A Motörhead és David Guetta olyan headlinerek voltak, akik bevonzottak 40.000 embert, és a szakállat, Motörhead-pólót és farmerdzsekit viselő rockerek és a kivágott trikós, belőtt sérós diszkósok teljesen természetesen vették egymás jelenlétét. Valahogy tényleg ettől jó a VOLT: sokszínűségének köszönhetően minden igényt kielégít, és ebben évről évre fejlődik. Lobenwein Norbert is büszkén nyilatkozta egy interjúban, hogy ő mindig is azt szerette volna elérni, hogy ilyen műsort állíthasson össze a VOLT-ra.DSC_0360

Vissza a Motörheadhez: Lemmy fehér bakancsban mozdulatlanul áll, basszusgitározik és énekel a dob mellett, a számok között érthetetlenül beszél, a zenészei pedig hozzák a rock and rollt. A kissé megvénült bandáról nem is érdemes mást mondani, hozták amit tőlük elvárhatunk: motoros rockzenét, semmi mást. Nem tagadhatom viszont le, hogy élmény volt látni Lemmyt 69 évesen, aki 50 éves korára már nagyon megöregedett, viszont azóta is ugyanolyan szinten tartja magát.

„ – Honnan tudod, hogy nem Magyarországon fesztiválozol?”
„ – Nem lép fel a Parov Stelar” – olvastam egy Berlinben fesztiválozó Facebook-ismerősöm falán. A magyar fesztiválokra évek óta visszajáró biztonsági headlinertől, a Parov Stelartól féltem kissé; már annyiszor játszott nálunk, hogy mindenki megunta. De nem. Koncertről koncertre többen hallgatják itthon, ráadásul még megújulni is képes. Az elektro-swinget nem dobta félre magától, a dögös énekesnőhöz is ragaszkodik, fúvósait pedig olyan jól válogatja, hogy az ötperces szaxofonszólóba is belebizsereg a hátam. Új és régi dalokat egyaránt megszólaltattak, és egy percre sem hagytak unatkozni.

David Guettát és a Punnanyt messziről elkerülve a Subscribe-koncert volt éjszakára a vánkosom. Ők ugye hamarosan feloszlanak, de előtte még a rajongók igényeit kielégítve a parkos búcsúkoncert előtt bejárják az ország fesztiváljait. A megszűnés adhatna számukra okot nárcisztikusságra, de nem olyannak ismerjük őket, akik siránkoznak. Helyette inkább nagyon hangos és harapós koncertekkel köszönnek el a rajongóiktól. Csongor Bálint énekes még mindig nem normális a színpadon, és ez agyon jól áll neki. Ők nem, de én azért elmorzsoltam egy könnycseppet a koncert végén, hiányozni fognak.

Fotók: Dancs Enikő Bianka