értékelés

A kötetben erős hangú versekkel, azokban pedig olyan súlyos problémákkal és gondolatokkal találkozunk, mint például magány, kirekesztettség, belső (szexuális) frusztráció, félelem, szorongás, a másság, a homoszexualitás megélése, elfogad(tat)ása. Csupa olyan kérdés, amire fontos felhívni a figyelmet, amit minden nap meg kellene említeni, és amikről mégsem esik elég szó.

7
A szerző értékelése

Erotika, magány, intertextualitás – aki szerette A fiúkrólt, az bizonyosan most sem fog csalódni Nagypál Istvánban. A költő második verseskötete öt, változó mennyiségű verset tartalmazó ciklusból álló gyűjtemény. A borítón a láthatóan vízben úszó fiú képe érdekes választás, mivel a Nirvana 1991-es, Nevermind című albumát juttat(hat)ja eszünkbe. A kötet viszont egyáltalán nem épít zenei motívumokra, jelenségekre, zenészekre. Annak ellenére, hogy a gyűjtemény címe nyitva hagyja ezt a kaput, a hangok helyett mégis a színeké a főszerep. Ez valószínűleg nem éri váratlanul az olvasót, hiszen Rózsaszín daloskönyv a cím. Nem is találunk olyan verset, amelyben legalább egy szín ne kerülne elő a jelzők között, a legfontosabb, hogy ezt a tulajdonságot megtudjuk egy tárgyról, egy személyről, egy esetről. Amíg a szerző első kötetében a fekete mellett még a kék és a lila voltak az uralkodó színek, a másodikban most – értelemszerűen – a rózsaszín.

Nagypal-boritoNagypál István költészete rövid, sűrű mondatokból építkezik. Barokkos körmondatokat hiába is keresnénk, inkább csattanókkal, elharapott gondolatokkal, félmondatokkal igyekszik hatni az olvasókra, amint az a kötet első versében (Nagymonológ) meg is jelenik. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy ez a vers áll a kötet élén, hiszen ebben a kiemelt pozícióban afféle programversként funkcionál.

„Valami nagyba kell kezdenem. Beszélnem kell hosszan,
Kitartva és mégis úgy, hogy csend legyen.
Legyen csend, befejezetlen mondatokba fogok kezdeni,
Nézni, ahogy nem tudom, hol a határ” (6.)

A sűrítésről tudjuk, hogy rendkívül hatásos eszköz a költő kezében, (elég, ha csak Pilinszky Négysorosára gondolunk), és többnyire Nagypál is erősen fejezi ki magát, esetenként viszont annyira összefutnak a gondolatok, hogy kemény munka árán lehet csak kibogozni a szálakat. A versek gyakran elliptikusak, egyes – montázsszerűen egymás mellé kerülő? – mondatok látszólag alig kötődnek egymáshoz. Mintha egy Picasso képet néznénk, ott van minden, de olyan összevisszaságban, hogy bele lehet zavarodni. És ami könnyebben működik vizuálisan, egy kép esetében, az nem mindig, nem feltétlenül jó ötlet a vers műfajában. Esetenként még tovább megy, és ilyenkor már az lehet az érzésünk, mintha Picassót és Boscht eresztették volna össze egy vásznon – sűrű, rövid, kontúros és erős mondatok, de zsúfoltság, összevisszaság, az ember csak nézi, nézi ezredszerre is, és mindig mást lát, mindig mást kap, ami egy ideig érdekes és izgalmas, de kérdéses, meddig van kedvünk nézni.

A versek egy másik jellegzetessége, a központozás gyakori hiánya sem segít sokat az értelmezésben, igaz, ennek révén a szöveg(hely)ek többféleképpen is értelmezhetővé válnak. Nagypál mindemellett igen kiterjedt műveltségről tesz tanúbizonyságot hazai és külföldi irodalmi téren, rengeteg utalás jelenik meg a verseiben, a kötetei intertextuális hálója rendkívül impozáns. Főként az első kötetre igaz ez, de a második sem nélkülözi a nagy elődök megidézését. A teljesség igénye nélkül, többek között Vörösmarty, Radnóti, Hemingway, Hölderlin, és például különböző antik alakok jelennek meg. Találkozunk kicsit József Attilát idéző, jó és frappáns megoldásokkal: „elég-ia” (21.), „seTe-suta” (23.) és olyan erotikus szójátékkal is, amely leheletnyit emlékeztet Petrire „szórakoztatod csipke-vert szoknyáddal, / fel-le húzogasd, hadd lássák a nap-imát” (24.), illetve verssel, ami jóval egyértelműbben (pl. P.; örökhétfő vagy valaki más, 17.; P. de soi; metaforák P. számára, 18.).

Azonban nem csak más költők idéződnek fel, Nagypál visszautal saját megelőző verseire is. Az első kötetben található Apa szíve cíművel összekapcsolódik a másodikban szereplő Anyakép; Whiskey és nikotinfelhővel. A fekete szív, a balerina, a katonabábu képe (amelyek azonnal felidézik Andersent) egyértelművé teszik, hogy egymás mellett kellene olvasnunk őket. Az Apa szívében feltűnő apakép szomorú és fekete, Deimán minden este kudarcot vall, mikor megpróbálja megformálni. Minden este visszaolvasztja az alakot formátlan viaszcsomóvá, vágyik rá és fél tőle egyszerre. Szeretne ő lenni, ahogyan a második kötetben már látjuk is ezt:

„gyereket szeretnék tőlük. most éppen
egytől. jól esne. még ha fájna is. de kell
a gyerek. mondja valaki, hogy apa, de
ezért vannak ők itt. a család: árnyékok
a te árnyékod. a lányé, aki szülni tud.
nem jó ez az állapot” (16.)

Ebben a versben a hangsúly már eltolódik kissé, nem az apa, hanem a talán majdan apává váló önmaga kerül fókuszba. Viszont minden igyekezet ellenére is ugyanolyan tragikusnak tűnik az apa és a fiú élete, nincs különbség, nincs fejlődés.

Nyelvezetét tekintve az első kötethez, A fiúkrólhoz képest a Rózsaszín daloskönyvben már feltűnik néhány káromkodás. Ez önmagában nem lenne feltétlenül említésre méltó, de valahogy az az érzése az embernek, hogy ezek a szavak bele lettek kényszerítve a sorokba, mintha csak azért lennének ott, hogy ott legyenek. Annyira nem illenek a szövegkörnyezetbe, esetenként olyan erőltetettnek hatnak, hogy megakasztanak az olvasásban, és ha próbaképpen kihagyjuk őket a versekből, erősebbek, befogadhatóbbak a gondolatok.

Érdemes megemlíteni, hogy rendkívül meghatározó a kötet(ek) erotikus vonulata, annak ellenére is, hogy A fiúkrólban még valamivel dominánsabbak a szexuális képek, míg a Rózsaszín daloskönyvben már inkább a vallást idéző motívumok kerülnek előtérbe. Mindkettőre igaz azonban, hogy viszonylag gyakran előkerül a(z általában férfiak közötti) szexuális aktus. Azonban soha nem egyértelműen kimondva, inkább csak érzékeltetve, utalások által közvetítve. Néha közös megegyezésen alapul, néha nem, de mindkét fél részéről, mindig feszül valamilyen erotikus, leküzdhetetlen várakozás és vágyakozás a sorok mögött. Ezek a jelenetek, gondolatok a szövegek legerősebb részei közé tartoznak.

A nők szerepe a férfiakéval szemben igen halvány, megjelennek, de általában a miért vannak ott? kérdéssel párhuzamosan. Egyértelműen ki lehet érezni a rájuk vonatkozó sorokból a kellemetlen zavart, az idegességet, a nyugtalanságot. Csupán egyetlen vonásuk izgatja rendkívül a beszélőt, méghozzá a szülés képessége, az új élet létrehozása, amire elkeseredetten vágyik maga is, holott tudja, hogy lehetetlent kíván. Egyik leghőbb óhaja az lenne, hogy nő nélkül lehessen utódot létrehozni. Ennek a hiábavaló vágyakozásnak a tragikumát pedig Nagypál végtelenül erősen érzékelteti.

A gyermektelenségen kívül megjelennek az együttélés, együttlét más jellegű terhei, problémái is. Például a gyötrődés, a vágy a másikra, még ha bánt is folyton, hogy annyira belénk ivódott, hogy tehet bármit, a hazugságait imaként hallgatjuk, a hibáiért magunkat hibáztatjuk, és inkább magunkból adunk fel egy részt, semmint hogy tőle kelljen megválnunk. Nagypál rendkívüli fogékonysággal, finoman jeleníti meg ezeket, a kapcsolatokban gyakran előforduló, nehezen szavakba önthető és nehezen lát(tat)ható gyötrelmeket.

Az eddig felsorolt problémaköröket, témákat és talán mondhatjuk, hogy a kötet egészét is rendkívüli módon foglalja össze az utolsó ciklus, amely csupán egyetlen versből áll, a Villonra utaló kis testamentum alcímű Stefcio hagyatékából. Vitán felül a kötet legerősebb darabjáról beszélünk, amely tökéletes zárása és kivonata a gyűjtemény mondanivalójának és érzésvilágának.

„nem tudom merre vannak már
a kisfiúk, akikkel együtt bújt
el kislány és kisfiú a bokorban,
a szavak temetni mennek már
gyereket és gyerekeket, hogy
ne lássák a sorstalanság üde
derűjét, a kihűlt szavakba
meneküljenek, a föld alá” (57.)

A kötetben erős hangú versekkel, azokban pedig olyan súlyos problémákkal és gondolatokkal találkozunk, mint például magány, kirekesztettség, belső (szexuális) frusztráció, félelem, szorongás, a másság, a homoszexualitás megélése, elfogad(tat)ása. Csupa olyan kérdés, amire fontos felhívni a figyelmet, amit minden nap meg kellene említeni, és amikről mégsem esik elég szó. Nagypál István kellő tapintattal és érzékenységgel nyúl ezekhez a kényes témákhoz, ráadásul olyan lebilincselő hangulattal fűzi őket egymáshoz, amelytől nagyon nehéz lenne függetleníteni magunkat, és nem is javasolnám senkinek.

Nagypál István, Rózsaszín daloskönyv, Kurázsi kötetek, 2014

Kép forrása: www.litera.hu