A házunk hatalmas labirintus volt, ma már eltörpül a soron. A szomszédságában egy kisbolt állt, ahol télifagyit és kojaknyalókát lehetett kapni. Mindig belement a fogamba a kemény, márványos cukor, sosem tudtam megállni, hogy ne rágjam össze, pedig köztudottan a nyalókát nyalni és szopogatni kell. Szerettem a kezét fogni, amikor a téli sötétben mentünk át a délutáni édességért. A bejárati ajtótól hosszú járdaút vezetett a tömör kapuig, a hatalmas fa őrként állt a kert közepén. Féltem, hogy a nagy fenyő árnyéka egyszer beleakad a hajamba. Gyerekes félelem volt ez és alaptalan. A sarkunkban apró karomkopogás loholt. A hűséges tacskó minden utunkra elkísért minket, neki póráz nélkül ment ez a mechanizmus. Tudta, hogy ő is kapni fog valami finomat, ahogy én szoktam. Ez a szeretni való, centiméteres kutya nemsoká elhagyta a családot. Megdöglött, és mi elsirattuk.

A kisbolt belehalt a környék szürkeségébe, és egyik napról a másikra kocsma lett belőle. A törzsvendégeket mind ismertük, lelkesen köszönnek a mai napig is. A kocsma oldala udvarunk várfala volt. Éppen annyira árnyékolta be az egyszemélyes szegélyt, hogy a nyári hőséget csak látni lehetett olyankor, de érezni nem. Ez volt számára a dohányzás rituális helyszíne. Először kiengedte a galambokat, majd egy darab cigarettát vett a földbarna kezébe. Az időtől sárga műanyag szék fontos része volt a meghitt lélegzésnek. Leült a repedezett székre, recsegett alatta, ahogy egyre jobban átadta a súlyát neki. Az egésznapos teher pihent meg ilyenkor a megvénült székben. Távolról néztem, mert akkor még nem értettem a füst titokzatos világát. A verandán álltam és csodáltam, ahogy egyre nagyobb felhőkben távozik a száján és az orrlyukain a fehérség. Egészen a repdeső galambok közé szállt fel a cigaretta füstje. A kocsma, a sárga szék, a szárnyaktól felkavart levegő és a dohány sercegése együtt alkották meg a teljes világot, amelyben mindig is élt. Ha csak a régi kisbolt fala lenne, akkor nem szűrődne át a játékgépek és lelkes szurkolóik zaja, nem adnának jelentéktelen alapzajt a merengéshez. A szárnycsapások hiába vannak távolabb, mégis elnyomják a közelebbi hangokat. A dohány ég és a csapásokkal együtt játszik, a galambok turbékolása alázatosan szolgálja ezt a muzsikát.

Mindig felfelé nézett a madarakra, de látszódott rajta, hogy már nem látja őket. Valami mást látott. Az egyre halványabb szemébe tükröt cseppentett az ég kéksége, belefolyt minden, ami felül volt, láthatatlan. Nem kérdeztem meg soha, hogy mi volt ott. Akkor megszegtem volna a hallgatás szabályát. Nem látott meg engem sem, hogy figyelem, és a kojaknyalóka már a kutya szájából lóg kifelé. Megőriztem a boldogság titkát. A madarak suhogása sosem tűnik el, még most is érzem.