Egy mezei egerekkel végzett kísérlet során kiderült, hogy ha lehetőségük van rá, a vadon élő rágcsálók is belemásznak a mókuskerékbe, és kedvtelésből hajtják azt. Megunom az olvasást és flegma csuklómozdulattal dobom be egy viharvert kukába az újságot, amit a megállótól pár sarokra osztogattak. Végre begurul a villamos ebben a zuhogó esőben. Felszállok, és egyik kezemben a csuromvizes ernyővel, másikban egy apró szatyorral egyensúlyozok, ami műanyag dobozba csomagolt zöldséglevest rejt. Talán ízleni fog neki. Általános iskolában elválaszthatatlanok voltunk Ilkával, bár az utóbbi években nemigen tartottuk a kapcsolatot. Mostanában nem túl könnyű neki, így egész sokszor felhívom. Szeretnék rajta segíteni. A villamos bepárásodott ablakára egy kislány állatokat rajzol apró ujjával, és az egerekre gondolok. Vajon mi is ilyenek lennénk?

Elromlott a kaputelefon, úgyhogy Ilka lejön beengedni. Magassarkú cipőjével kopog végig a barátságtalanul hűvös körfolyosós lépcsőházon. Nem sokkal bizalomgerjesztőbb lakás rejtőzik a nyikorgó ajtó mögött. Még esőcseppektől foltos kabátomat se veszem le, de máris berobog a nappaliba.

– Fel fogom újíttatni. Ezt a falat áttörjük, ott pedig egy modern gardróbot alakítunk ki, hogy az összes régi öltönye elférjen – vág bele lelkesen, miközben eltűnik egy mázolásra váró szekrény mögött.

Mintha egy költözés közepébe csöppentem volna, amit valamiért hónapokkal ezelőtt félbehagytak. Összetolt bútorok és teletömött műanyag szatyrok porosodnak az egymásból nyíló szobákban. Leülök egy szocreál beütésű kanapéra. Mintha a lakás a lélek rendetlenségét mutatná.

– Apa dolgozószobája hófehér lesz, csakúgy, mint régen. A sötétbarna íróasztalt is az ablak alá tolom, hogy jobban lásson, ha épp olvas, miután visszajön. – Nagy lendülettel porolja le az asztalt, majd folytatja. – Megkapja a rokkantnyugdíjat, és többé nem kell belebetegednie a munkába.

Édesapját pár hónapja kezelik kórházban, miután szívrohamot kapott. Állapota nem túl jó, de barátnőm egyelőre reménykedik. Ő még nem akar összeomlani. Összeszorul a szívem, de úgy érzem, nincs bátorságom kegyes hazugságokkal biztatni, inkább gyorsan témát váltok.

– Hoztam levest – szórakozottan mutatom fel a műanyag szatyrot, amit már egy ideje izzadó kezemben szorongatok. – Gondoltam, jót tesz.

– Köszönöm – hezitálva veszi el, de aztán elmegy kanálért a konyhába.

– Gondolkodtál azon, mikor mész vissza dolgozni? – kiabálok utána.

– Igen, holnap már megyek – mondja határozottan, miközben visszajön, és észreveszi, hogy villát hozott.

– Ezt úgy érted, hogy egy hét alatt elmúlt az idegi kimerültség, amivel a körzeti terapeutához akart beutalni?

– Úgy. Most már új céljaim vannak – jelenti ki, miközben újra a konyhában kutat.

Felcsillan a szemem.

– Mégis úgy döntöttél, hogy keresel egy nyugodtabb munkahelyet?

– Nem, egyáltalán nem erről van szó. – Leül velem szembe, egy recsegő székre. – Saját házat fogok venni.

– Házat? – hirtelen elkerekednek szemeim. – De hát miből?

– Elvégre van egy jó állásom, tudok felvenni hitelt.

– És épp most írtak ki három hétre, túlhajszoltad magad! – próbálok hatni rá észérvekkel.

– Apám nem volt harminc, amikor már megszerezte ezt a lakást! Nekem is kell ez a biztonság. – Ugyanolyan lelkesnek tűnik, mint amikor kisiskolásként a garázsban összetákolt babaházáról mesélt.

– Biztonság? – nézek rá kételkedve. – Inkább tehernek hangzik – összeráncolt szemöldökkel kémlelem értetlenkedő tekintetét.

– Persze, nem várhatom el mindenkitől, hogy ezt megértse – jelenti ki felhúzott orral.

Kifelé menet meglepően gyorsan csapódik be mögöttem a lépcsőház súlyos ajtaja. Eszembe jutnak a nyarak, amikor még kisiskolások voltunk, és a szüleim néha elvittek minket a vidámparkba. Viháncolva zötykölődtünk a kisvasúton, és arról ábrándoztunk, miénk lesznek a céllövöldében nyerhető legnagyobb plüssállatok. De az én kedvencem mindig is a körhinta volt. Miután befizettek minket pár körre, vidáman rohantam a legnagyobb kifestett műlóhoz, elindult a zene, és csak forogtunk körbe-körbe.

Ha nem szállnék le az albérletemnél, a villamos talán elvinne egészen a vidámparkig, és ismét ott állnék a körhinta előtt. Jegyet váltanék, és addig mennék, ameddig a zsebemben lapuló apró csak bírná. Mégis egyenes úton robogok hazafelé. Nincsenek gondosan díszített paripák, bár fizetni itt is kell.

Minden nap köröket írok le, de nem a ringlispílen. A munkahely és az otthonomnak hitt albérlet tengelye mentén forgok, ahogy egy egér hajtaná a kereket. A végén pedig talán az életemmel fizetek, csakúgy, mint Ilka apja.

Lassan leszállok a villamosról, és közben elképzelem, mi lett volna, ha azokon a régi nyarakon sose ivódik belém a vidámparki ringlispíl körkörössége.