Első kép.

Talán rosszul láttam, vagy talán csak az utcalámpa folyton vibráló fényét néztem egyfajta naplementének akkor éjszaka, nem tudom. Egy biztos, hogy nagyon szép volt, és fáztam. Ez talán nem is számít, csak maga az emlék a lényeg. Miután kigyönyörködtem magam, elindultam a Kiskörúton.

Második kép.

Egy világháborús emlékektől és szörnyű sorsoktól gyötört, romladozó kis olcsó pesti bérlakás. A megkopott, vörös színű zárt ajtó apró réseiből szűrődik ki a tömény füstszag. Lábtörlés közben, nagy sóhajtás kíséretében veszem észre, hogy mára már alig láthatóan egy kereszt van belekarcolva az ajtófélfa jobb oldalába. Megérintem, végigsimítom. Hogy nyugodt legyek, és hogy feltöltsem a sok éve magára hagyott hely kongó létezni-akarását, én is keresztet vetek. Közben le sem veszem a szemem róla, hogy így üzenjem meg neki: nem vagy egyedül.

Harmadik kép.

Bent néhány barátom dohányzik, beszélget, kártyázik, köztük a lakás mostani tulajdonosa is. Boroznak már egy ideje, legalábbis a harmincéves, egyébként gyönyörű üvegasztalon már négy üres üveget látok. Én is hozzászólok, bekapcsolódok a vitába, bort töltök, hiszen ezért jöttem: hogy feledjek. Van valami a helyiségben, ami beszédre készteti az ott jelen levőket. Talán az a sok év, amit némaságban töltött.

Negyedik kép.

Hamar kiderül, hogy itt minden olyan különös. A zuhanyzóban egy zöld törülköző hever a földön. Az embernek az az érzése, hogy megállt az idő ebben a lakásban. És tényleg. A nappaliban az öreg falióra pontosan 9 óra 34 perckor megállt. Azóta nem is történt itt valójában semmi.

Ötödik kép.

Minek is áltatom magam – ezen gondolkodom, mikor már hazafelé támolygok a sokadik pohár borom után. Az ágyamba alig fekszem be, mikor nem tudok szabadulni, és eszembe jutnak a régi emlékek. 1944 augusztusában abban a lakásban is jártak a nyilasok. Mindent elvittek a szobákból. Apát és Anyát is. Hét éves voltam, a bátyám pedig kilenc. Nem maradt másom utánuk, csak egy ütés utáni ragtapasz fedte sebhely a fülem mögött, mert nem akartam kiengedni őket az ajtón. Apám pedig, mint mindig, most is igyekezett bármiféle érzelem nélkül végrehajtani a parancsot. Míg anyám a fürdőből összeszedte a legfontosabbakat, és kiejtette kezéből zöld törülközőjét, apámnak arra volt ideje, hogy kulcsával egy keresztet rajzoljon az ajtófélfába.

És azt kívánom ismét: bárcsak valaki másé lenne ez az emlék.