A vizsgaidőszak borzalmaira való tekintettel a Félonline elindít egy mini interjúsorozatot, amiben a nálunk publikáló szerzőket kérdezzük a szemeszter leghosszabbnak tűnő hat hetéről, vizsgázási élményeikről és a tanulás gyötrelmeiről. Két tétel között kell egy kis lazítás, reméljük, ezek a rövid cikkek enyhítik a szenvedésiteket. Kitartás, kedves Olvasó!

Félonline: Hogyan vészelted át a vizsgaidőszakot?

Mohácsi Balázs: Talán meglepő, de a vizsgaidőszakokat sosem éreztem különösebben megterhelőnek. Ha valamennyire mégis húzós volt, akkor azt magamnak köszönhettem. Ellenben a szorgalmi időszak utolsó hete rendszerint halálos volt (és kicsit néha még most is az).
Praktikáim nincsenek, nem voltak. Nyilván a kávé és a cigi fogy(ott) ezerrel. Emellett fekete tea angolosan. És mivel nem vagyok virrasztóbajnok, éjjel 1-2 körül beiktattam 2-3 óra alvást, hogy aztán hajnalban még tanuljak valamennyit.

Meséld el életed legviccesebb és/vagy legszörnyűbb vizsgaélményét!

Azért az ilyenekből van jó néhány. Azt biztosan nem mesélem el, amikor elsőben részegen szóbeliztem ötösre. Sokáig, amíg viccesnek találtam, rotáción volt az anekdotalistámon, de mostanra baromira szégyellem magam miatta.
Talán inkább a világirodalom-előadás vizsgájáról mesélek, bár az se vicces: inkább az angol „desperate attempt” szintagma adná vissza azt, ami történt (és amit a magyar, az angolnál valamivel talán tragizálóbb, s az immanens abszurditást nélkülöző „kétségbeesett próbálkozás”, úgy érzem, mégsem ír le pontosan). Szóval valahogyan összetorlódott több vizsgám is a szilveszter utáni vizsgaszakaszra, elég közel egymáshoz. Végül a világirodalom előadásra, amely helyett eleve egy fontosabbnak ítélt szakirányos szemináriumra jártam, nem volt már időm készülni – főleg a primér irodalmat elolvasni, de a beszerzett jegyzetek se bizonyultak igazán hasznosnak (hab a tortán, hogy nehezített pályán játszottam, amennyiben pl. Rimbaud neve „Rainbou”-nak volt leírva, és volt, akit be se tudtam azonosítani, bár ez talán már csak legendásítás). Mindenesetre a vizsgára bementem valamiért – utólag azt mondom, okosabb lett volna otthon maradni –, s az esszékérdésben azt hiszem, a posztmodern sajátosságairól kellett volna értekeznem, természetesen példákkal alátámasztva azokat. Ez viszonylag nehéznek bizonyult kellő célirányos olvasottság nélkül. Azonban mivel ugyanebben a félévben hallgattam egy igen kiváló szemináriumot a prózafordulatról, naivan, vakmerően, mindent vagy semmit alapon azt merészeltem gondolni, hogy Esterházy Péter, akitől viszont néhány dolgot viszonylag frissen olvastam, mégiscsak posztmodern volna. Vagy valami olyasmi. Szóval igyekeztem (szándékom szerint) kiszemezni-kisilabizálni ilyen-olyan (vélt vagy valós) jellemzőit a magyar posztmodernnek, hogy aztán az előadás olvasmánylistájáról címpéldákat társítsak melléjük. Ami az eredményt illeti, gondolom érthető, ha magamban csak Esty bukásaként emlegetem az esetet. Következő évben természetesen nagyszerűen elvégeztem a kurzust, ha minden igaz, Brecht színházának elidegenítő effektusait kellett taglalni. Ment.

Küldj zenét a tanuláshoz!

Tanuláshoz (vagy szerkesztéshez, vagy szövegíráshoz) egész lemezeket szoktam hallgatni. Rendszeres visszatérők: Alabama Shakes, Sigur Rós, Twin Peaks, Led Zeppelin, Die Toten Hosen, The Who, Queens of the Stone Age, Pink Floyd, Unknown Mortal Orchestra, La Femme, Bass Drum of Death, Allah-Las. Hogy sokféle és különböző nemzetiségű zenéket is mondjak. A múlt héten (miután végre leakadtam Sting lányáról, Eliot Sumnerről – aka I Blame Cocóról) egy belga banda egyetlen számára függtem rá kórósan. Baromi szép mind a zene, mind a szöveg, szóval ment a yourepeat.com. Kapitan Korsakov: In the Shade of the Sun. Tegnap óta viszont Warren Zevont hallgatok, egész pontosan a 2000-es Life’ll Kill Ya című albumát, ismétlésen. A nyitó szám a legújabb kedvencem a lemezről.