a napfény meg az elnyomott csikkek
számolása még felvidította

ahogy a tenyerét fatörzseken végighúzta
s megpihent a szétnyíló kérgekben
szavak nélkül tudatta velem
hogy az ő pusztulása nem lehet
az én történetem kezdete

majd ugyanezzel a mozdulattal
lépett be a szobába utoljára
a szívéről kezdett beszélni
hogy nehéz mint egy kődarab
de ez a súly mégis felszabadítja
a repülés terhe alól mert ő zuhanni
akar vissza a földhöz ha már két
szál között megváltást nem talál

cetliket nem hagyott maga után
amikor elment nem mondta milyen színűre
fessem a falakat
nem akart egy újabb partot
ahová emlékeit visszasodorhatja
a tenger

azóta én számolok vissza az erkélyen
amint nevet adok az együtt ültetett
akácfának
mintha nem tudnám hogy jövőre úgyis
ki kell vágnom