ESTE-REGGEL, PÁR BESZÉD

– Szia.
– Szia. Megjöttél? Na, mi volt?
– Semmi, hagyd már.
– Semmi?
– Semmise. Elfáradtam a keresgetésben.
– Tudom.
– Mi a vacsora?
– Lángos meg tea.
– Az legalább jó. Meg te, hogy itt vagy.
– Miért, hol lennék?
– Sehol. Tudod jól, hogy értem.
– Tudom. Ne szomorkodj. Majd eljön…
– Eljön, eljön, de mikor jön el?
– Meglátod, hamarosan.  Hamarosan lesz újra munkád. Mi volt ma?
– Semmi konkrét. Tulajdonképp a szokásos. Köszönjük, majd értesítjük. Már betöltötték, de az önéletrajzát azért hagyja itt, a későbbiekben hátha lesz üresedés. Meg ilyenek. Elhajtanak, Éva, mint a leprást!
– Kifáradtál. Moss kezet, gyere az asztalhoz! Terítek.
– Olyan rossz ez.
– Tudom.
– Olyan rossz, hogy nincs pénzem.
– Most nincs, később lesz.
– De…
– Nincs de!
– De nem szeretnék a te pénzeden élni…
– Tudom.
– …és nagyon kellemetlen nekem, hogy te tartasz el.
– Ezt is tudom.
– Persze, én nem is azért… csak én… de kurva szar!
– Nyugodj meg. Ne is beszéljünk róla tovább. Lángost?
– Aha, kösz.
– Előbb lett kész. Még forró.
– Nem baj, úgy a jó. És te, mit csináltál ma? Előbb indultál, mint én.
– Tudod, határidős egy csomó dolog…
– Finom ez a lángos!
– …év végi hajrá van. Korán benn kellett ma lennem. Kicsit túlóráztam, nemrég értem haza. Aztán csöngetett Petra. Előbb ment el.
– Itt volt? Mi van vele?
– A Mátét szidta megint, kiborult miatta, azért jött ide. De megnyugtattam, elment.
– Haza vagy az anyjához?
– Szerintem az anyjához. Ott jól kibőgi magát, majd pár nap múlva visszamegy a Mátéhoz. Mindig ez van. Nem bírja otthagyni.
–  Ezt miért mondod így? Szép kis alak lehet ez a Máté. Én még ugyan nem találkoztam vele, nem tudom, ki fia borja. De azt tudom, hogy a Petra jobbat érdemelne.
– Igen, persze.
– Azok alapján gondolom így, amiket hallok erről a Mátéról. De ugye tettlegességig még nem fajult a dolog.
– Ezt őszintén szólva nem tudom.
– Meglehet, Éva, minden meglehet. Mert annyi mindent hall az ember. De ha így van, akkor én…
– Jó.
– Vajon mivel zsarolhatja? Mi az, amivel sarokba szorítja? Petra nem egy gyönge jellem. Legalábbis én nem ilyennek ismerem. Már rég ott kellett volna hogy hagyja azt az állatot.
Ő egy határozott lány, aki mindig a maga feje után megy és mindig mindenről megvan a maga véleménye. Amit nem szégyell másokkal közölni.
– Kezdetben éppen ezért kicsit furcsának is találtam.
– Régen találkoztam már vele. Fel kéne hívnom, hogy meglátogatom.
– Biztos örülne neki.
– Igen, felhívom. Holnap felhívom.
– Kérsz még vacsorát, mert ha nem, akkor leszedek.
– Nem, köszönöm. Finom volt.
– Egészségedre.
– Köszönöm szépen a vacsorát.
– Ne, ne most! Hagyj már! Most nem akarom.
– Egész nap csak rád gondoltam, gyere. Gyere, lezuhanyozunk együtt.
– Ne, ma ne! Nem akarom. Reggel korán kelek, hajtás van, már mondtam, aludnom kell.

 

 

– Jó volt?
– Igen, nagyon.
– Ilyenkor jobban megy.
– Tegnap este állatnak nevezett téged.
– A férjed? Hehe. Oszt miért?
– Állítólag vered a Petrát.
– Ez nem igaz, Éva!
– Pedig ő is mondta. Beszéltünk. Tegnap becsöngetett, a férjemet kereste. Mindent elmondott.
– A kis hülye.
– Leültem vele, mint valami jó barátnő, és meghallgattam.
– De ugye nem tudja, hogy mi?
– Mit?
– Azt, hogy mi ketten?
– Azt, hogy reggelente feljárok hozzád? Nem, azt senki nem tudja!
– Akkor jó. Beszéltél a férjeddel?
– Nem, még nem. Annyira szerencsétlen, ahogy minden este hazajön. Tudod, munkát keres, és minden este elszontyolodva jön haza. Félek, hogy beleroppanna. Jobb ez így, titokban. Neked is ott van Petra.
– Előbb-utóbb úgyis lapát.
– Hogy?
– Úgyis elküldöm. Az egy kis hülye. Azt sem tudom, most hol van. Nem is érdekel.
– A férjemmel találkozik egy kávézóban. Rég nem látták egymást.
– Ők honnan is ismerik egymást?
– Csoporttársak voltak az egyetemen.
– Hoppá! És volt közöttük valami?
– Micsoda? Á, nem hiszem.
– Hátha most lesz.
– Nem. Nem ismered te a férjemet!
– Tényleg nem. De ez, szerintem, a hallottak alapján nem is olyan nagy baj.
– A férjemet már nem szeretem, mert megismertelek téged. És én most téged szeretlek!
– Helyes, mert én is így vagyok ezzel, szívem. Te, én nem akarlak sürgetni a világért sem, de nem fogsz te elkésni?
– Úristen, mennyi az idő? Hol a harisnyám?
– Itt van, tessék, az ágy alatt volt.
– Majd azt mondom, késett a busz.
– Nyugi, ne kapkodj. Nyugi. Annak sosincs jó vége. Nyugi.
– Szeretlek.
– Én is. Holnap?
– Oké, Máté. Fél négykor, az Estikében. Vagy inkább egy mozi?
– Inkább mozi.

*

NA, MIZU

Na, mizu? Hellobelló. Gondoltam visszacsörgök, most van egy kis időm… Láttam, hogy kerestél. Mi van veled? Ott vagy még, ahol a múltkor? Okés, az jó… Encikém, ügyes vagy… Hallom, előléptettek, meg ilyenek. Ez jó, nagyon-nagyon jó. Csak így tovább… Gratulálok neked… Anyudék is örültek, mi…? Gondolom. És Márk? Vagy izé… Ja, nem Márk. Látod, tényleg régen beszéltünk… Egyáltalán nincs már…? Aha… Voltak konfliktusok…? Aha…! Nem ment a dolog, mi… Aha…! Pedig ti voltatok az álompár… mindenki titeket irigyelt… a suliban is… Hát, sajnálom… Komolyan mondom… Tényleg… Mit kérdeztél? Én…? Hát, hogy is mondjam neked…? Volt a Tomi! Emlékszel rá! Tudod, akivel a banketten is voltam a nyáron. Na, ő már nincs… Szakítottunk… Hát, szétmentünk… igen… ez hosszú történet… Nem ő volt az igazi, tudod… de majd elmesélem… Meg most utcán is vagyok, inkább személyesen majd, ha… Ja, nem! Nem tartasz fel… nem… itt vagyok a Kristóf téren, bámulom a kirakatokat… Keresek valami türkiz felsőt karira… Aztán meg lesz egy program is… Nem, nem magamnak… Ajándék lesz… és néhány hete olyan jókat láttam itt… Csak nem tudom, hogy melyik üzletben… No, mindegy is… És… sokat jársz… haza? Még mindig hetente? Emlékszem, régebben is, amikor tehetted, már azonnal futottál… Mit? Ja, nem… Én már rég voltam otthon. Nem nagyon van kihez, tudod… meg miért menni… meg ilyenek. Már minden ide köt… Meg, tudod, szeretem ezt a várost… Azért ez nem olyan ám, mint otthon… itt, ha ügyes vagy, akkor van…. Hisz tudod, te… nahát, akkor… vágod, miről beszélek… Otthon meg hiába hiszed, hogy az vagy… nem nagyon tudsz… De ez itt más… No, mindegy… és Encikém, azért túl vagy már rajta..? Hát a Márkon… Igen…? Nem lehetett könnyű… Azóta senki? Te tudod… Lehet, hogy neked jobb így, tudod… Óh, sajnálom! Igen… Igen… Nem, nem tartasz fel, mondom, csak itt sétálok… korzózok… olyan jó, a nap végre süt… Félkor lesz csak randim, de addig van még idő… Igen, randevú… Fenn vagyok egy ilyen oldalon… de nem régóta… aztán most is megbeszéltem valakivel… itt az Oroszlános kútnál… Mit meséljek? Hát, nem tudom… Most találkozom vele először. Levelezünk már néhány napja… Ő is tud a melóhelyéről, igen… ez nem para már, persze… ez megy itt… Szóval tudunk egymásról dolgokat, nem vakrandi lesz ez… nem … á, ez sima lesz, érted…. Nem, nem is bírnék találkozni valakivel, ha az alapdolgokat nem beszéljük meg… érted… Hogyan…? Hát… magas. Nálam magasabb, az biztos… De hát tőlem ki nem magasabb… persze, fotót láttam róla… Van neki, nekem is… Te nem voltál még fenn ilyen oldalon? Hogyhogy? Ja, persze… a Márk miatt! No de majd most… ajánlom, próbáld ki egyszer. Ott csak olyannal áll az ember szóba, akinek van fényképe… érted? Hogy mit tudok róla? Magas… ja, ezt már mondtam. Pesti, szüleivel él… Igen, igen… Azt nem tudom, hogy mit dolgozik, mert eddig nem került szóba… Azt tudom még, hogy a húga meghalt egy autóbalesetben… Hát, azon majdnem bőgtem… Hallod, tökre kiakadtam… És olyan szépen írt nekem a testvéréről… Oh, olyan jó fej ez a csávó! Meg vicces is, tudod? Mindig poénkodik. Szerintem nagyon okos is lehet… Fontos számára a bizalom… meg a türelem… az is. Akart ő már randizni…, de én nem akartam úgy, hogy semmit nem tudok róla. Így, most már, hogy jóformán minden nap kontaktolunk a neten, belementem a taliba. Sok a közös bennünk… ő is megégette már magát többször… a párkapcsolataiban… jó fej lehet… Nekem bejön… Bírom a dumáját… szimpi. Hogyan? Hát, persze… Több fotója is van… Mutatta… izé, elküldte… hát, én azt mondtam, nekem nincs a gépemen, nem is küldtem olyan sokat neki… De majd itt kárpótolva lesz… nem? Láthat élőben..! Mi…? Te, jut eszembe… van még egy kis időm… A Gizi néni tényleg meghalt? Nem is tudom, hogy kitől hallottam… Nem is érdekes… Hogyan történt? Igen? Igen… Sajnos… Ó… Hát… Ó… Ó… Jaj…! Ne már…! Ó…! Ez nem lesz jó…! Hát igen, hogy utáltuk azokat a kémiaórákat, Istenem…! Ez nagyon nem lesz jó…! Jaj…! Figyu, rám tudnál csörögni kábé öt perc múlva? Hogyan…? Nem tudok hangosabban… Rám tudn… Öt perc múlva csörögj rám! Látom azt a fiút, akivel randiznom kéne… De! Tuti, ő az. Megismerem! Hogyan…? Nem, nem vett észre, nagyon sokan vannak most a téren… Remélem, nem vett észre… Hogy mi a baj? Csörögj rám, légy szíves, és azt mondom majd, hogy el kell mennem… Közbejött valami…! Igen, ez az! Ezt mondom majd neki, hogy közbejött valami… Mit? Te csak ne törődj semmivel, csak hívj majd fel… Hívj majd fel, mert én evvel nem akarok! Ez húzza a lábát, és olyan érdekes az egész… Mintha nem az lenne, aki volt. Ó, észrevett, leteszem. Hú, basszus… csörögj majd rám, most leteszem… Csörögj, csörögj… … … Szia… Ó, helló, te vagy az, rögtön megismertelek, nem volt nehéz!

*

NÉGY

Éjszakai

A picsába, hökkent meg a lány, és rávágta a Suzuki ajtaját arra a sofőrre, aki éjszakai taxizásához a pályaudvar körül vadászta a spicces, illuminált vagy okádásig tajtrészeg kuncsaftjait. Az iszony, ami végigfutott a lány hátán, arra a cselekvésre ösztönözte, hogy bevágja a kocsi ajtaját. Dühösen és idegesen szaladt el a taxistól, bele a csípős éjszakába, mert az fajtalankodni vágyott volna vele és szexuális szolgáltatást kért cserébe a kevés pénzű tinédzsertől. A taxis, hogy enyhítse tajtékzó vágyát, ezután több fiatalnál is próbálkozott, de volt olyan, aki kérésére csak lágy hányással felelt. Miután sikertelenül telt az éjszakája, hazament, bemászott alvó felesége mellé, és a falnak dőlve elaludt.

 

Élőben

Már hazafelé baktatott a kórboncnok arról a randevúról, amire hetekig készült. Egy netes lánnyal ücsörgött a közeli eszpresszóban vagy két órát. Előzőleg több levelet váltottak, és sok közös dologra derült fény kettejük között. Fényképet is cseréltek akkor.
Már a Sparnál haladt a kórboncnok, és arra gondolt, hogy milyen lesz, ha hazaér. Enerváltan lépegetett, csigolyáit tűszúrások ostromolták, amit a jelentős energiaveszteséggel magyarázott. A bolt előtt érdeklődő barátja elé ugrott, és fürkészve nézte: mi volt, mi volt? Mire a kórboncnok csüggedten csak ennyit mondott: Élőben más.

 

A pince

Büntetésének letöltése miatt, amit előbb egy göteborg-i, később egy malmö-i fegyintézetben töltött, csak évek múlva találkoztak újra, ezért alig ismerte meg egykori társát, az azóta vezető beosztásba került, és a jóléttől kétszer akkorára hízott, szakállt is növesztett helyi főpotentátot, akivel egy pincehelyiségben közösen elfogyasztott rizlingszilváni mellett sztorizgattak a múltról, az elveszett időről. A potentát a harmadik pohár után mély lelkiismeret-furdalásáról kezdett el beszélni. Még most is nagyon sajnálja a dolgot, de akkor nem tudott közbenjárni az ügyben, hogy Rudolfot ne ítélje börtönbüntetésre a törvényszék. Nem igazán érdekel, hallotta a potentát egykori társától az utolsó szavakat, füstfelhőt látott, és azt érezte, hogy felrobbant a tüdeje.

 

Nem ugyanaz

Egész nap egy vászon előtt állt, mert meg akarta festeni a bánatot. Mikor besötétedett, folytatni akarta művét, érezte: ihletet kapott. Mégsem tudta befejezni aznap a képet. Lakásában kikapcsolták az áramot, mert korábban nem tudta azt fizetni. Másnap és harmadnap viszont már nem ugyanaz az ihlet szállta meg, így nem tudta lefesteni az eredeti gondolatot.