Június 4-én a Könyvhét nyitónapján mutatkoznak be az Apokrif Könyvek pályázat első nyertes kötetei. Ezek a kötetek már a megújult Apokrif égisze alatt jelennek meg. A folyóirat megújulásáról és a pályázatról Nyerges Gábor Ádám főszerkesztőt és Bödecs Lászlót kérdeztük, aki Semmi zsoltár című verseskötetével nyerte meg a pályázatot.

nyga

Nyerges Gábor Ádámhoz: Az elmúlt néhány hónapban sokat változott az Apokrif. Többek közt a szerkesztőség összetétele. Változni fog a lap stílusa is?

Ny. G. Á.: Tudatosan nem, abban az értelemben, hogy nincs egyfajta konkrét (vagy akár nem konkretizált) “irányvonal”, amit kijelöltünk magunknak a tartalmi vagy stiláris kérdésekben. De természetesen, ha egy négytagú szerkesztőség két tagja is kiválik és a helyére új szerkesztők érkeznek, az nyilvánvalóan változtat valamelyest a lap ízlésén, stílusán, összeállításán. Egy újféle dinamizmus van kialakulóban, lényegében mindannyiunknak újra össze kell csiszolódnunk ebben a felállásban. Most azonban még szinte lehetetlen megjósolni, hogy mennyiben és merrefelé változik az Apokrif az idei megújulás során. A jelek (mondjuk az immáron új összetételű szerkesztőséggel összeállított tavaszi és az épp készülő nyári szám) mindenesetre biztatóak.
Természetesen a logócsere, a design fokozatos fejlesztése és az Apokrif Online megújulása sem kis dolgok. Az volt a célunk – és abban bízom, hogy ez sikerülni is látszik -, hogy úgy tudjon ízig-vérig, legutolsó sejtjéig megújulni a lap (mint a hétévente teljesen lecserélődő emberi sejtállományról szóló, immáron közhellyé érett biológiai urban legend), hogy közben a végeredmény mégis megőrizzen magában minden korábbi fázist, legalábbis azoknak minden erényét. Mint egy szintenként újraépülő város vagy egy (szerencsés) ember személyiségének alakulása: úgy újul meg időről időre, hogy közben végig önazonos is marad.

Úgy tudom a jövőben tanulmányokat is fogadtok. Milyen jellegű munkákat vártok?

Ny. G. Á.: Ami azt illeti, ez nem is annyira új fejlemény. Már hónapok óta működik (igaz, sajnálatosan félig-meddig valóban picit fű alatt) az Apokrif Online tanulmányrovata. Lényegében bárki küldhet be szöveget, az egyetlen kritérium az, (mily meglepő!) hogy az írás nívós legyen és valamilyen művészeti területhez kapcsolódjon, nem feltétlenül csak irodalomhoz. S bár még nem terjedt el, nem is indult be igazán a rovat, optimista módon abban bízom, hogy előbb-utóbb az egyetemi hallgatók is fel fogják fedezni maguknak ezt a (szerintem) nem rossz lehetőséget, melynek keretében akár első tudományos publikációik tűzkeresztségén is áteshetnek.

Nemrégiben három szerzőtök kötete jelent meg párhuzamosan az Apokrif és a FISZ közös kiadásában. Jövőre is írtok ki pályázatot?

Ny. G. Á.: Természetesen igen, az Apokrif Könyvek-pályázatot (terveink és szándékaink szerint) minden évben ki fogjuk írni, idén azonban valamivel később, mint tavaly, nem tavasz végén, hanem a nyár közepén.

Segítettétek valamilyen műhelymunka keretében a szerzők munkáját?

Ny. G. Á.: Műhelymunkáról nem tudok beszámolni, sokkal inkább a klasszikus értelemben vett szerző és szerkesztő közti, megjegyzem, nem kevés személyes és szakmai bizalmat is feltételező munkafolyamatról. Persze ilyenkor ez a két szereplő afféle kétfős műhellyé lényegül át, ennyiben volt műhelymunka. Illetve még annyiból, hogy valóban, a több szem többet lát elvén haladva az Apokrif könyvesek kéziratait is sokan látták/látják formálódás közben. Első körben az Apokrif mindenkori szerkesztősége bírálja el a pályázatra beérkezett műveket. Amelyeket ezek közül kiadásra javasol (tavaly ugyebár három ilyen mű volt, saját szabályaink értelmében idén tehát csak egyet választhatunk), azokat küldjük tovább a FISZ szerkesztőinek, s végül közös döntés születik: ez a pályázat második fordulója. Innentől a kéziratot, mondjuk így, “közelről” a mellé kijelölt apokrifos szerkesztő figyeli, de valamivel távolabbról az apokrifos sorozatszerkesztők (Fráter Zoltán és én), valamint a FISZ szerkesztői is figyelemmel kísérik a munkafolyamatot. Eddigi tapasztalataim alapján más helyeken csak a legritkább esetben jut ennyi és ennyiféle figyelem egy-egy kéziratra.

bodecs

Bödecs Lászlóhoz: Első kötetesként sokat jelentett neked az a megelőlegezett bizalom, amit a pályázat megnyerése jelentett?

B. L.: Mielőtt a pályázat határideje lejárt, már szinte készen volt a kötet. „Előzetes bizalmat” csak annyiban kaptam, hogy Nyerges Gábor Ádámmal már előbb leültünk szerkeszteni, mint hogy egyáltalán a pályázat lehetősége felmerült volna. Ez baráti-szakmai foglalkozás volt a versekkel. Én úgy álltam, hogy volt elég versem, hogy kötettervezésbe kezdhessek. Összedobtam egy nagy merítést, amiről aztán elkezdtünk beszélgetni, kidobálni, keresni egy lehetséges kötet magját. Természetes volt, hogy ilyen ügyben őt keressem meg, korábban is ajánlotta.
Ez volt életem első projektje, aminél nem volt gondom a határidőkkel, minden fázissal időben, nyugalommal elkészültem. Amikor a kötetterv elnyerte a pályázatot, mind a FISZ, mind az Apokrif szerkesztői (ha jól sejtem minimum 6-an egyhangúan kellett, hogy megegyezzenek) áldásukat adták, még sok időm volt, hogy a megjelenésig dolgozzam a köteten. Ekkor már leginkább csak szavakon, sorokon vitatkoztunk, egy-két új versnek kerestem a helyét. Sokat segített a szerkesztői szem az alapvető dolgokban, mint, hogy egy rím megállja-e a helyét, egy szórend rendben legyen, fontos volt, hogy megvitassuk a rendezési elveket, kellett a visszajelzés, hogy működik-e amit szeretnék, sokszor kaptam javaslatokat, ami segített.
Az, hogy megnyertem a pályázatot nagyon sok terhet vett le a vállamról, hiszen nem kellett kiadóknál kulcsolni, sok pozitív energiát kaptam, nem merültem ki, tudtam folytatni a versírást, sikerült két lábon áthidalni a kötet lezárásának traumáját és rögtön továbblépni valami új felé. Viszont, ha nem lett volna pályázat, akkor is kész lenne a kötet már, ezt mindentől függetlenül akartam, csak valószínűleg még egy évet kellene várni a megjelenéséig, ami túl sok lett volna, sok értékes dolog veszett volna el egy még hosszabb érési folyamatban, talán egy szűkebb metszetet láthatnánk egy széles spektrumon mozgó költészet helyett, ami egy első kötetnél még igen jót tehet.

Mennyire ismered a pályázat két másik nyertesét? Milyennek találod a nyertes pályaműveket?

B. L.: Személyesen is ismerjük már egymást Szendi Nórával és Juhász Tiborral. Mindketten igazi irodalmi egyéniségek. Szendi Nóra bámulatos hitelességgel kidolgozott szleng nyelvet vegyít alapvetően sztorizós prózájába, egyszerre fiatalos, humoros, ugyanakkor egzisztenciális és társadalmi kérdéseket feszeget, egy igazi mai nagyregényt kapunk tőle, igen várom.
Juhász Tibi munkája is különleges számomra, egyike azon keveseknek, akiknek a sorait, egész verseit velőig át tudom érezni, kérlelhetetlenül pontos megfigyelései vannak, érezni az érintettségét, a sorai igazságtartalmát, empátiáját. Ráadásul egyre elhallgatni próbált, de annál égetőbb tragédiát versel meg, a vidéki nyomort, kilátástalanságot.
Én is egy ezektől (is) eltérő, sajátos utat képviselek. Az első kötetemben sok van a lírai hagyománnyal, a mindenki által ismert kánonnal való elszámolásból, számadásból. A költői sors és a kanonikus szövegek elemelkedett világlátása itt sokszor lecsupaszított az általános emberi sorsot példázó allegóriává válik. Egyfajta Kálvária és Odüsszeia történet keveréke, ami a pesti körút, Németország, valós és szimbolikus tájain jelenik meg.

apk

A köteted címe „Semmi zsoltár” erős, kontrasztos ellentmondásokra utal. Mesélnél erről?

B. L.:  A cím valóban összetett, a kötet egyik legkorábbi versének a címét választottam a kötetnek is. Semmi zsoltár – megpróbálok én is csak úgy tekinteni rá, mintha most látnám először. Kézenfekvő úgy értelmezni, hogy tagadja a dicshimnuszok létjogosultságát, vagy esetleg előírja az ezekkel való leszámolást. De lehet, zsoltár a semmihez – ami pusztán nihilista álláspont lenne. A legnagyobb ellentét a semmi- tagadó, megszüntető jelentéstartalmában rejlik, a zsoltár alapvetően teremtő (hiszen címzettje van: Isten) tartalmával szemben. Így lehet értelmezni a semmiből való teremtésként is. A leszámolás, elszámolás, teremtés aktusai így egyszerre lehetnek jelen a könyvben, körüljárhatják a transzcendencia témájának végpontjait, anélkül, hogy biztosan döntenének felőle. Azt viszont elárulom, hogy a könyv egyáltalán nem egy teológiai értekezés, szó sincs róla. A fülszövegét író, Kemény István szerint: „mint egy blog: itt és most játszódik, saját sztorikkal, privát szerelmekkel, trendiséggel, humorral” – én is remélem, hogy egy fiatalos, aktuális, élvezetes verseskötetet sikerült létrehozni, ami már akkor is tetszik, ha elsőre nem esik le, hogy mélységei vannak.