A vizsgaidőszak borzalmaira való tekintettel a Félonline elindít egy mini interjúsorozatot, amiben a nálunk publikáló szerzőket kérdezzük a szemeszter leghosszabbnak tűnő hat hetéről, vizsgázási élményeikről és a tanulás gyötrelmeiről. Két tétel között kell egy kis lazítás, reméljük, ezek a rövid cikkek enyhítik a szenvedésiteket. Kitartás, kedves Olvasó!

Félonline:  Hogyan vészelted át a vizsgaidőszakot?

Ritó Szabolcs: Magam részéről a vizsgaidőszakot mindig ipari mennyiségű kávéval, teával és energiaitallal vészeltem át. Mondjuk ennek egyenes következménye volt, hogy általában annyira túl voltam pörgetve, hogy a jegyzetek és tankönyvek anyagai helyett jobban érdekeltek a környezeti ingerek…

Meséld el életed legviccesebb vagy legszörnyűbb vagy legszebb vizsgaélményét!

Nos, számos parádés vizsgaélményem volt, de inkább összefoglalom a leglinkebb időszakomat. Ez valamikor 22 éves korom körül történt az egyik tavaszi vizsgaidőszakban. 2007 tavasza lehetett. Akkoriban jobban érdekelt a kocsmázás meg Joseph Hellertől a 22-es csapdája, mint a vizsgáim. Tételesen felsorolva az akkori pimaszságaimat, kezdjük azzal, hogy az ELTE Általános szociális munka szakán tanultam, és harmadéves lehetettem, de addigra még nem sikerült felkelteni az érdeklődésemet a tanulmányaim iránt. Egyszerűen kellett egy diploma, és mivel műszaki irányból nyergeltem át humánra, nagyon megtetszett, hogy nincsenek napi szintű kötelezettségek, számítások stb.

Volt két keményebb tantárgyam abban a félévben (szociálpolitika X+1. kurzus és valamiféle közösségfejlesztési mizéria). Mivel én aktívan a 22-es csapdáját olvastam, és amúgy sem érdekeltek a tantárgyak, szegény édesapámat kezdtem „zsarolni” azzal, hogy ha ő javasolta nekem ezt a szakot (márpedig így történt), akkor segítsen. És mivel ő a humán szférában szép karriert futott be, szakmailag magasan képzett volt, na meg sikerült hatni a lelkére, megírt nekem két 5-ös dolgozatot. A bökkenő ott kezdődött, hogy az egyikből referálni kellett. A Közösségfejlesztésből írt dolgozatot agyon dicsérték a tanárok: „300 fős évfolyamon nem volt még egy ilyen remekmű” –- aztán kérdezték, hogy kaptam-e segítséget? Persze, bólogattam, majd a referálásnál 5-ösről csúsztam vissza 3-as érdemjegyre. Természetesen engem hidegen hagyott a dolog, mert továbbra is a 22-es csapdáját olvastam… Közben kutatási tervet kellett készítenünk egy másik tantárgyból, amit a legjobb barátommal 15 perc alatt dobtunk össze. Erre a tanár azzal vádolt meg minket,hogy „ezt maximum 12 perc alatt írtátok meg!” Én mondtam neki, hogy volt az 15 is, mire ő adott volna két hetet, hogy készítsünk egy valódi kutatási tervet, amit visszautasítottam, mondván, hogy nincs rá időm. Ez részben igaz volt, mivel még hátra volt a könyv fele! Később derült csak ki, hogy ő tudott valamit, amit én nem, mégpedig,hogy az adott tantárgy gyakorlati jegyes, vagy is legközelebb csak egy év múlva indul. Ellenben van egy következő tárgy, ami csak ennek az abszolválását követően vehető fel és teljesíthető. Tehát előkészítettem magunknak egy szemeszternyi csúszást.

Továbbra sem csináltam semmit. Olvastam a 22-es csapdáját, esténként kocsmáztam. Ezt követően túlestem egy kemény szociálpszichológia vizsgán, aminek az elméleti háttere és a követelménye is komoly volt. ZH-val kezdtünk, amin megbukott az évfolyam háromnegyede, onnan szóbelire mentünk, amihez persze alapos tudásra volt szükség. Na de, úgy állt a dolog, hogy a félév során szemináriumi keretek közt folyt a munka, így mindenkinek referálnia kellett egy témából. Én voltam a legelső, tehát a vizsgaidőszaktól legtávolabb eső időpontban adtam elő a legnehezebb témát az összes közül, viszont alaposan jegyzeteltem, úgyhogy az előadás elfogadható lett. Később az UV-én pontosan ezt a tételt húztam! Gondolhatná az ember, hogy micsoda mázli… Lenne akkor, ha beleszagoltam volna a jegyzeteimbe. De nem tettem. Helyette beslattyogtam, a tanár orra elől abszolút mákkal kihúztam azt a tételt, aminek legalább a szerzőjét és a címét ismertem, majd leültem szépen az előttem vizsgázó mögé, hogy írásban kifejtsem a későbbi mondandómat. Mondanom sem kell, hogy egy szóra sem emlékeztem. Ekkor azonban az előttem izzadó kollegina annyira belekavarodott a saját tételébe, hogy az enyémről kezdett beszélni körmondatokban. A tanárnő mondta neki, hogy az én tételemről beszél, tehát a saját helyzetén nem ront, az enyémen viszont javít, felém is villogtatta a szemeit, de én úgy tettem, mintha belemerültem volna a saját gondolataimba. Természetesen pofátlanul leírtam a lány szavait, mivel nagyon jól felkészült az én tételemből. Ezt onnan is tudtam,hogy kezdtek földerengeni a kiselőadásom emlékei. Szegény leányzó kapott egy 1-est, mert nem a saját tételéről beszélt, én pedig ártatlanul leültem, előadtam a kiselőadásomat ugyanazzal az egy hibával, mint a félév elején, és kaptam egy 4-est.

Ezután következett a jog szigorlat 1.0. Azonban a tételek helyett csak a haverom szavai maradtak meg bennem a szigorlat előtti délutánról:
„-Gyere inni!
-Nem lehet, holnap szigorlat!
-Lassan mondom: meghívlak egy sörre!
-Ok.”

És ordenáré bukás lett a vége. Később aztán lett jog szigorlat 2.0 és 3.0. Azt hiszem, hogy a 3.0-ás verzió lett végleges, de azt már ötössel zártam. Mesélhetnék az államvizsgámról is, amikor egy hónapnyi „tanulást” követően a vizsga előtti éjszaka találtam meg a normálisan kidolgozott 40+40 tételt. Másnap reggel 8-kor pedig kezdődött az abszolutórium. Szerencsémre nagyon ütős kis szakdolgozatot írtam, a tételek vonatkozásában pedig nagyon rendesek voltak a tanáraim. Később aztán volt még ámokfutásom szociológia mesterkurzuson is 2 évig, amit már nem végeztem el, ugyanakkor levontam a tanulságot, hogy a karma igenis létezik! Amit bemákoltam a főiskolán, azt mind megszívtam az egyetemen, függetlenül attól, hogy többnyire még igyekeztem is. Az elherdált féléves csúszás pedig visszaköszönt a mesterszakos képzésem utolsó félévében, amit már keményen ki kellett fizetnem.

Zenék a tanuláshoz?

Jamiroquaitól az összes, plusz Michael Jacksontól bármi. Na meg a menő mai pop-zenék. 🙂