Sok koncerten jártam már rövid életem során. Volt olyan, amiről nem akartam hazamenni,és olyan is amiről dúlva-fúlva kijöttem. Olyanon viszont még sosem vettem részt, amiről kötekedő énem ne tudott volna valami apró negatívumot mondani. Május 9-én, szombaton azonban ez is megtörtént. Szabó Benedek és a Galaxisok koncerten jártam, és visszagondolva: nem jut eszembe semmi rossz.

szb

Az A38 tetőteraszán még világos volt, mikor a Hó Márton és a Jégkorszak első számának akkordjai felcsendültek. Aztán szépen lassan, a természet rendje szerint sötét lett és megjelentek az apró kis bogarak, a szél is jobban fújta a tető szélén állók haját. Hó Marciék közben töretlenül játszottak. Lement a teljes Dalok a fürdőszobából, és bejelentették az utánuk következő Galaxisokat. Nekem az járt a fejemben, hogy ilyen előzenekar után bizony én félnék színpadra lépni, hiszen körülnézve nem láttam mást, csak mosolygó, boldog embereket, akik egyértelműen a hallottak hatása alatt álltak. Hó Marciék személyében olyan emberektől hallhattunk zenét, akik nem akartak többek lenni, mint a közönségük. Bár a koncert nem csapott át egy őrületes buliba, úgy énekeltek, hogy tökéletesen átjött a zene minden egyes másodperce (habár szívesen megérdeklődném az énekes-dalszerzőtől, hogy mi ez a vonzódás a krokodilok iránt, ugyanis ez az állat teljesen véletlenszerű helyeken legalább két számában is feltűnik).  Ahogy a hajó tetőteraszán a szél ritmusra fújta a hajamat, és a kis bogárkák egyre többünket zsongtak körül, a zene hatására már szinte azt hittem, hogy a jól lerögzített hajó a dallamra ringatózik. Meg voltam róla győződve, hogy nincs jobban a helyszínhez passzoló zenekar egész Budapesten.

Gondoltam ezt egészen addig, amíg Szabó Benedek el nem énekelte az első szám első szavát, és játszotta le az első akkordot a gitárján. Mire ezek megtörténtek a terasz szinte teljesen megtelt barátságos arcú 20-30 közöttiekkel, akiket általában csak az eldugottabb belvárosi kocsmákban lehet megtalálni. A hangulatot csak fokozta, hogy a szemben lévő MÜPA fényeit is felkapcsolták. Amikor pedig először említésre került a sokszor megénekelt 4-6-os, át is siklott a villamos a Petőfi-hídon. Ezek miatt rögtön megváltozott a véleményem arról, melyik zenekarnak találták ki a hajó tetőteraszát. Mint az a Benedekkel készített interjúnkból is kiderül, a zenész kicsit izgult a szombati koncert előtt, pedig erre semmi oka nem volt. Enyhe zavarát (ami valószínűleg inkább meghatottság volt a rengeteg számú mosolygós embernek köszönhetően) hamar leküzdötte és teljes átéléssel énekelte számait.

11304272_10204503981618811_551752091_o

Fotó: Molnár Fruzsi

Ami igazán varázslatos volt benne, hogy élőben hallva minden szám elnyerte igazi értelmét. Benedek úgy énekelt, mintha egy haverjának mesélt volna egy igazán jó sztorit. És mi mindannyian egy igen jó haverjának érezhettük magunkat, hiszen valószínűleg a számok között elhangzó megszólalásainak és természetesen a dalszövegeinek is köszönhetően olyan volt, mintha már évek óta mesélnénk egymásnak problémáinkat, vagy egy-egy csúnyán végződött buli történetét. Eme beszélgetések két szereplőjeként Benedeket és az egész közönséget értem. Hiszen akkor már egy élőlényként válaszolgatott az egész terasz az énekesnek, hangosan együtt üvöltve, hogy „akármilyen meglepő mégis csak ezek a legszebb éveink”.  Ennek az összetartásnak csak egy oka lehet: Szabó Benedek összes dala olyan dolgokról szól, amik már mindannyiunkkal megtörténtek nem is egy alkalommal, és hallgatásuk közben a saját életed epizódjait látod lehunyt szemed előtt. A számok eme tulajdonsága pedig élőben hallgatva őket még jobban előtérbe kerül, hiszen a Galaxisokkal kiegészülve Benedek ad egy kis pluszt a számaihoz (például hallhatóan rögtönözve „rágyújtok az Andrássy úton” helyett „rágyújtok az A38”-ont énekelt). Ez az, amiért megéri koncertre járni.

A világ legkamubb koncertzárása után (hiszen nagyjából 10 másodperc után visszajöttek), a rájátszás során egy baráti társaságként énekelte a közönség a Boldog szülinapot-ot Sallai Lacinak, a zenekar basszusgitárosának. Majd Benedek felhívta a színpadra Hó Marcit és az öccsét, Ambrust is, hogy utolsó számukat az előbbi vokáljával, az utóbbi dobjátékával együtt adják elő. Az emellé lejátszódó közös, őszinte örömködés a színpadon – amellett, hogy tényleg gyönyörű lezárása volt ez a koncertnek – szerintem nem csak nekem varázsolt gombócot a torkomba.

A hajóról hatalmas mosollyal távoztam, és közben azon gondolkoztam, hogy minden hétre kéne egy ilyen koncert, biztosan sokkal több vidám embert látnánk hétfő reggel a 4-6-oson. Amikor a Teljesség feléről szóló első általam látott posztot egyik barátom kirakta, csak annyit írt mellé, hogy „léleksimi”. Igaza volt.