Az első lány tocsogott a nedvességtől. Űztem és hajtottam a testét, ahogy macska játszik az egérrel. Beleharaptam a nyakába és felhasítottam a bőrét, hogy a vérével együtt a lelke is az enyém legyen, ő pedig nyögött és zihálva ordította a nevem. Szétáradt bennem a gyönyör, az eufória, hogy az egész lényét bekebeleztem és szépségének minden szegletét magamévá tettem, ő pedig olykor a lepedőt markolta, olykor belém mart és könyörgött, hogy repítsem a csúcsra.

Buta volt és gyönyörű. Nem mintha bűn lett volna az emberi tulajdonságok ezen kombinációja, de a szerep, amiben tetszelegni kívánt, új dimenziókat nyitott előttem: író akart lenni, és a segítségemet kérte. Eleinte csak mentorként, később már társszerzőként, mígnem végül én írtam az első könyvét. Nem tudom, hogy milyen volt az anyagi helyzete, vagy éppen milyen családból származott, mert amikor felvetettem neki, hogy fizetség fejében segítek, rázta a fejét és a szemeit forgatta, pedig minden nap szebbnél szebb ruhákban jelent meg, és én jutányosan számítottam volna fel a munkát: egy oldal tízezer forintért, ha pedig hosszabb időt igényelt a dolog, napszámot vállaltam volna tízezerért. Azt állította, hogy nincs pénze. Azonban fiatal volt és hamvas, az illata pedig a nektarinra emlékeztetett, amikor hosszú szőke fürtjeibe pajkosan belekapott a szél; gömbölyded mellei és finoman ívelt alakja szavak nélkül hergelték a szunnyadó ösztönöket.

Kijelenthetem, hogy Isten tökéletes munkát végzett a küllemét illetően! Éppen ezért nem lett volna illő megjegyzést tenni az eszére, hiszen a szobrokat sem bontjuk szét és a festményeket sem szedjük le a falról, hogy mögé nézzünk. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy mindkettőnk számára előnyös üzletet köthetünk, ha eladom neki a lelkemet, cserébe pedig a testét kérem. A helyzethez igazítottam az árakat: az egyoldalas történetért két menetet kértem tőle, a hosszabb munkát igénylő írásokért, amíg a munka tartott, minden éjszakára igénybe vettem a bájait.

Eleinte döcögősen indult a közös munka. Szégyellős volt, alig mert rám nézni, ezért kitaláltam egy játékot. Nekikezdtem a történet megírásának és eljátszattam vele a jeleneteket. Agyondicsértem az alakítását, függetlenül attól, hogy kezdetekben pocsék volt. Később aztán, a novelláskötet végén, amikor a kiadó már az utolsó simításokat kérte, én pedig az utolsó történetet írtam neki, eljátszotta a szűzlány szerepét, és akkor átléptük a bűvös határt. Felszabadult és kezdeményező lett. Már-már lényegtelenné vált, hogy befejezzük-e a munkát, csak az számított, hogy a bőrünk összeérjen, hogy érezzük egymás illatát és ízleljük a másik ajkát. Vörös fényben úszott a szoba, a levegőben eper és vanília illata terjengett, én pedig úgy éreztem, hogy ami köztünk történt, az szerelem volt… De többé nem keresett.

Egy reggel csiklandozásra ébredtem. Röpke pillanatra azt hittem, hogy ő tért vissza és velem kívánja megosztani a sikerét, rövidesen azonban idegen szag kúszott felém a magasra púposodó takaró alól, amely emberalakot formált. A lágyékomon finom simogatást és kellemes csókokat éreztem, viszont tudtam, hogy ő teljesen máshogy csókolt volna. Nem hezitáltam tovább. Felemeltem a takarót és döbbenten pillantottam meg egy meztelen idős urat, amint éppen a lábam között matat. Riadtan ugrottam hátra, a duci alak pedig a földre huppant megszeppenve, s amikor a kínos helyzetet már alig lehetett tovább fokozni, személyében felismertem a híres bestseller írót, aki könyveiben állandóan a szeretetről prédikált.

Riadtan förmedtem rá:

– Mit keres maga itt?

Mire ő:

– Egy kedves ismerősömtől kaptam a címét. Azt mondta, hogy maga segít az íróknak, ha elakadtak a munkában…

– Persze, pénzért!

Az idős úr az íróasztalhoz sétált és keresztbe tett lábakkal a forgószékbe heveredett. Nem zavartatta magát, sőt, mintha kacérkodott volna, amikor körbeforgott a széken, és felém kacsintott minden alkalommal, amikor tekintetünk találkozott.

– Én mást hallottam – folytatta, majd megállította a széket és komoly arccal nézett rám:

– Segítenie kell! A kiadómmal köt a szerződésem egy új könyvre az idei évben. Legalább 350 oldalban állapodtunk meg, és ha nem teljesítem a szerződésben foglaltakat…

Osztottam-szoroztam, legalábbis úgy tettem, mintha kalkulálnék, s közben zavaromban magamra csavartam a takarót és a konyhába siettem. Kávéfőzés közben azon töprengtem, hogy miért nem a lány jött vissza hozzám, hiszen sok szép pillanatot töltöttünk együtt. Habár jobban meggondolva az együttműködésünk a kötet befejeztével véget ért, mivel teljesítettük a feltételeket. És azt is el kellett ismernem, hogy mindketten korrekten álltunk a közös munkához, pedig még szerződést sem írtunk. De nyilván a siker és a tévés meghívások a legnézettebb műsorokba, meg az arcával futó hirdetések, hogy akárhová léptem, ő nézett vissza rám az üzletek kirakatából és az épületek faláról…

Nyilvánvaló kellett volna legyen, mégis akkor értettem meg, hogy már nem volt szüksége rám. A szobába visszatérvén idegenkedve ültem le az úriemberrel szemben, a korábban tapasztalt zavar azonban elillant belőlem. Tárgyilagosan álltam a helyzethez:

– Mennyi időnk van a kézirat leadásáig?

– Szóval vállalja?

– Az attól függ.

– Két hónap.

– Félmillió az alsó határ, és még így is keveset mondtam.

– Az nagyon sok. Nem tudom kifizetni, mert a számlák, meg a gyerekeim… És ott vannak az unokák is.

– Akkor nincs üzlet.

A férfi felállt és fedetlen testével nyújtózkodni kezdett az ablak előtt. Azt mondta, hogy a barátja biztosította afelől, hogy nálam nem számít a pénz, és a megfelelő ajánlat fejében bármi megoldható. Hogy a mű ellenértéke igazán jutányos és vállalható, sőt mi több, élvezetes is! Majd kacéran rám kacsintott. Úgy állt a helyzet, hogy a rossz üzletpolitikámnak híre ment és igény is támadt rá, nekem pedig a legkevésbé sem hiányzott korán reggel az alkudozás. Csak arra az elégedettségre gondoltam, amit egy jó mű megalkotása szerez. Megkértem hát az idős urat, hogy öltözzön fel, mert elkezdjük a munkát, amint átadta nekem azt a csekélységet, amit az erőfeszítéseimért kérek, és a jobb szemére mutattam:

– Azt kérem!

Persze elsőre nem értette, hogy mit akarok tőle… Égszínkék szemei voltak, itt-ott szürkébe hajló árnyalattal, ami nem utolsósorban a kedvenc szemszínem, és alapvetően szemmániás vagyok az emberi szépséget illetően. Másrészről szükségem volt rá, hogy azon keresztül lássam a világot, és azonosulni tudjak a gondolatával. Eleinte ódzkodott a kívánságomtól, de a várható siker és néhány elhangzott mintamondat után meggyőztem. Rögtön elkezdtük a munkát. Összeszokott csapatként dolgoztunk, mintha régről ismertük volna egymást. Én írtam, ő néha beleolvasott és elgondolkodott rajta, hogy mit mondana, ha ő írná a szöveget, ilyenkor aztán mindig csak legyintett és rágyújtott egy cigarettára. Néha a tükör elé állt, és a jobb szeme helyén tátongó sötét lyukat bámulta, majd megtapogatta az arcát és hümmögött, de könnycseppet nem ejtett miatta soha. Még abban a hónapban megírtuk az Önfeláldozó szeretet című könyvet, ami rövid időn belül kasszasiker lett. Az idős úr nagyon hálás volt annak ellenére is, hogy a szemével fizetett a munkámért. Egyszer sem próbálta visszakérni vagy kijátszani tőlem, hiszen már jól tudta, mennyire rajongok a kék szemekért.

Az ajtóm nyitva állt mindenki előtt. Nem volt rajta név, se cégtábla, még titulusom sem volt, mégis hosszú sorokban tolongtak az emberek. Korrekt árakat szabtam a szolgáltatásért cserébe: a lányoktól a testüket kértem, a nőktől a lelküket, az idős emberektől a szemüket vettem el, a befolyásos alakoktól a nyelvüket, az okosabbaktól valamelyik agyféltekét. Én lettem a kéz és a fej, az agy és a száj, ami helyettük gondolkodik és helyettük beszél, néha pedig kér valamit cserébe. Éjjel-nappal zörgött a billentyűzet és nyikorgott az ágy. A klaviatúrát kéthetente cseréltem, a matracot havonta, és negyedévente az ágykeretet. Alkalmanként pénzt is elfogadtam a szellemi termékért, hiszen az eszközök amortizációja és az önként vállalt szobafogság miatt döntenem kellett, hogy mire szánom az időt; és kiléptem a munkahelyemről. Csak az írásnak éltem.

Repült az idő. Észre sem vettem, amikor hajamban felbukkant az első ősz hajszál, majd szórakozottan követte itt-ott a többi, mígnem megjelentek az ősz tincsek. Évek teltek el anélkül, hogy önmagam lettem volna. Aztán egy napon, amikor borotválkozáshoz készülődtem, arra lettem figyelmes, hogy eltűntek az arcvonásaim és a helyükön valami teljesen más volt. Valami idegen, ami nem én voltam. Így esett, hogy a nevem után az arcomat is elvesztettem. Nem voltam semmi és senki. Ott éltem ugyan minden kinyomtatott könyvben és áttetsző árnyként lebegtem a könyvbemutatókon, vagy ott álltam a dedikáló sikeremberek háta mögött, de saját arcom és nevem már nem volt.

Sokat töprengtem a helyzeten. Kezdetben távolról sem láttam a megoldást, mégis valamiféle magyarázattal szolgálnom kellett, ami indokolhatta a körülményeket. És végül, amikor már haragudni sem maradt erőm, arra a következtetésre jutottam, hogy mindnyájan csak használjuk egymást: valakiknek az értelmére van szükségünk, valakiknek a szépségére, másvalakiknek a nevét használjuk, vagy esetleg az arcát, és vannak, akiknek a pénzét és a befolyását… De őket nem kérjük mellé soha.

Aztán egy séta során különös érzés kerített hatalmába. Meg kellett állnom. A lábam, amit egy örök utolsó hosszútávfutótól kértem a sikerért cserébe, éppen egy könyvesbolt kirakata előtt gyökerezett le. A polcokon az elmúlt évek sikerkönyvei sorakoztak, és akkor hirtelen száz nevem lett a borítókon, melyekről megtépázott arcok bámultak a leendő olvasóra, és ugyanazon megtépázott arcok bámultak anno a fotográfusra is, amikor valamely számukra fontos dolog feladását követően elnyerték a sikert. A nevük ismertté vált, a kritikusok pedig csupa jót írtak róluk, nekem mégis ott motoszkált a fejemben egy gondolat, hogy ha megkérdezhetném őket, vajon mit válaszolnának: ilyen áron is megérte?

Hazamentem és kulcsra zártam az ajtót. Úgy döntöttem, többet nem nyitom ki senkinek. Napokig kopogtak, csöngettek, dulakodtak odakint az emberek, mintha egy Hrabal-novellában lettem volna, de engem valami más foglalkoztatott. Mivel csak a gondolataim kellettek az embereknek, a nevem viszont soha, muszáj volt kitalálni a módját, hogy újra önmagam legyek. Bezártam hát minden ablakot és elhúztam a függönyöket, majd szétterítettem a lakásban a több éves munka gyümölcsét, és próbáltam megtalálni az összegyűjtött anyagok legjobb kombinációját. Minden testrészből csak a legjobbat választottam, azonban valami még mindig hiányzott. Nem tudtam volna megmondani, hogy mi teszi emberré az embert, és hogyan válik a test egyszerre szellemmé is, de nem adtam fel… Hat napig küzdöttem, amikor kipattant a fejemből az isteni szikra, és úgy raktam össze azt a lényt, hogy kizárólag olyan tulajdonságai legyenek, amilyenek nekem sohasem voltak.

A hatodik nap délutánján végül boldogan kiáltottam fel, hogy sikerült. Átöleltem az összelegózott alakot, és megnéztük egymást alaposan, én izgatottan, ő zavartan. A valóság egyszerre volt gyönyörű és ocsmány, de ott állt előttem és hozzám tartozott. Naivan fürkészte a szobát, tapogatta a tárgyakat, s olykor kérdőn fordult felém, mire egyszavas válaszokat adtam neki és ő megértette.

Mindent a legjobb tudásom szerint tanítottam neki. Éppen ezért, amikor a sikeres élet titkához értünk, alázatra és önzetlenségre tanítottam, amikor a győzelemhez, akkor a jósággal és a részvéttel ismertettem meg. S végül, amikor úgy láttam, hogy készen áll az életre, nevet adtam neki és attól kezdve úgy hívtam, hogy Én.