Kezdődik.

Lesz fiú, leány, kerubok, valamint java, cépluszplusz, tejben-vajban fürösztés.

Bim, bamm, bumm.

Halljátok, ti népek!

Halljátok, ti népek mind!

Halljátok, ti földkerekség népei napkeletről és napnyugatról, északról és délről! Halljátok, hogy eljő, hogy itt lesz, itt lesz köztünk nagy csodálatosságban.

Te fiú!

Te leány!

Halljátok meg ti is!

Halljátok meg ti is, ti fiak, ti leányok, hogy itt lesz ő köztünk, nagysággal, dicsőséggel, tündöklő pompával. Hatalmas ő, fényes ő, csodálatos ő, formája jó és tökéletes.

Halljátok mind e szót!

Elméteket készítsétek, és mind e tudást szívetekben forgassátok!

És akkor jelenjen meg ő.

Azon a napon jelenik meg, mikor senki nem várja, és abban az órában, mikor senki nem gondolja. Alakját elnyerje, formája legyen csodálatos: kívül-belül színarannyal bevonva, burkolatán patina és zománc, brokát és ametiszt, jáspis és koronaékszerek miriádja. Teteje két végén nemes ötvösmunkával készített kerubok.

Ragyogása, mint a Napé, pillant és megrendíti a népeket. Mélyről zengő dübörgése előtt minden falak leomlanak, dicsősége elborítja az egeket.

Vonuljatok föl hát, ti népek, kiáltsátok nevét, előtte nagy alázattal leboruljatok! Harsonák zengjenek, cimbalmok pengjenek, nyalka tüzérek, díszes ágyútokat elsüssétek tiszteletére!

A Légierő harcászati repülőszázadának tündöklő nyári napfényben megcsillanó vadászgépei repüljenek át a mélykék égbolton, nemzeti színű csíkokat húzva napkeletről napnyugat felé!

Mert így születik ő.

Legyen egy fiú. Támadjon ennek a fiúnak elméjében gondolat: immár két és fél évtized mögöttem, tudásom alapjai kősziklán nyugosznak, vágyok hatni, alkotni, gyarapítni, merre tovább? Vegye ez a fiú nyakába a várost, utakon, tereken, sikátorok szövevényes hálózatán átvágjon, mígnem egy nagy épület elé érjen. Lépjen be ez a fiú ebbe a nagy épületbe, körbenézvén induljon el fölfelé a sokezredik emeletre, ahol már várják. Itassák és etessék és tejben-vajban fürösszék ezt a fiút a többi hasonló fiúval együtt, majd kérdezzék tőle: cépluszplusz, és ő bólintson, rekurzió, és ő mosolyogjon, java class instantiation, és ő papírra jeleket firkáljon nagy alázatossággal.

És akkor így szóljanak hozzá: te fiú! Béred havonta két forint, gyere, csatlakozz hozzánk! A fiú pedig megörülvén, kipirult arccal így szóljon: rám mindig számíthattok, íme, nektek szolgálok ezután, hűségemet holtomiglan bírjátok!

Ültessék hát ezt a fiút a sok millió nagy épület sok millió emeletének sok millió szobájának sok millió íróasztalának egyike elé, ahol magát büszkén kihúzva dolgozzon, éjt nappallá téve írjon, számoljon, tervezzen, rajzoljon, egeret markoljon, firkáljon, megbeszéljen és formába öntsön, harcostársai legyenek: ékpárna és csuklótámasz. És mikor kész van ez a fiú, küldjön fájlokat mindenfelé, majd fölállván, szemében csillogjon könny.

Terjedjen ez a fájl, kábelek kilométerein át száguldjon, csapódjon ide, csapódjon oda, mígnem üsse át a nagy épület falát, és érjen el a másik nagy épületbe, kohók, daruk, hengerelő művek közé, ahol végre alakot nyer ő, csodálatos formája megszületik: kívül-belül színarannyal bevonatik, patinába, zománcba, brokátba, ametisztbe, jáspisba, koronaékszerek miriádjába burkoltatik, teteje két végére nemes ötvösmunkával készített kerubok ültettetnek, és végül megdicsőül, tündököl, az összes népek nagy ámulatára.

Lépjetek hát be!

Özönöljetek!

Áramljatok, csoportokban tolongjatok, magatokról megfeledkezvén ujjongjatok!

Jöjjetek, ti földkerekség népei napkeletről és napnyugatról, északról és délről! Jöjjetek és tülekedjetek, zajló tenger sistergő habjaiként csapjatok össze nagy egyetértésben, a bebocsáttatás kapuján imígyen belépjetek!

Te fiú!

Te fiú, és mind ti fiak!

Magasak, délcegek, szépek és okosak!

Lúdtalpasak, pókhasúak, büdösek és fényre sötétedő napszemüveget hordók!

Te leány!

Te leány, és mind ti leányok!

Szépek, rövid hajúak, nagy seggűek, kis mellűek, főzéshez értők, mindent odaégetők, okosak, dupla vezetéknevűek, öltözni tudók, lábukat júniusban is az egyetlen csizmátokban rohasztók!

Vonuljatok hát keresztül a bebocsáttatás kapuján, és bevonulván szép példás rendben, két sorban elhelyezett ülőhelyeiteket elfoglaljátok!

Mert így születik a szerelem.

Legyen egy leány. Támadjon ennek a szép leánynak elméjében gondolat: immár nyolc óra elmúlt, indulásom ideje közeleg, kötelességem menni, haladni, futni, rohanni, mély-sötét alagútba alászállni! Lépjen ki ez a szeplős leány a csúnya ház kapuján az utcára, és menjen, haladjon, fusson, rohanjon, lábai ollóként hasogassák a téridőt. Lépjen át és kerüljön ki és ugorjon át ez a frufrus leány minden kutyahúgyfoltot, öreg nénit, kukásautót, és ereszkedjen le ez a hajában katicás csatot viselő leány a mély-sötét alagútnak egészen a gyomrába, ahol legyen az úr: tompa búgás és mindig egy irányból fúvó meleg szél. A mély-sötét alagút gyomrába leérvén vonuljon be ez a rendszerető leány más leányokkal és fiakkal együtt a bebocsáttatás kapuján, és velük szép példás rendben ülőhelyét ez a leány elfoglalja.

És akkor jöjjön arra a fiú, és mind a népek előtt elhaladva vegye számba ez a fiú az összes leányokat mind az ő nemzetségük, formájuk és minőségük alapján, és gondolja magában ez a fiú: íme hatottam, alkottam, gyarapítottam, társam ám nem lelem. Oly sok leány van itt mindenfelé, kinek sorsát én betölthetném. Melyik leány legyen hát az?

Őneki itt, aki megkereszteltetik, az Úr kegyelmében fölneveltetik, két-három évet főiskolán képeztetik, főiskola után hamar fölcsináltatik, harminc éves korára megrondultatik, népes családja körében mindazonáltal mindhalálig szeretettel körülvétetik?

Őneki emitt, aki nagy mennyiségű szeretet hiányában magányosan cseperedik, nagy mennyiségű egyetemre beirattatik, nagy mennyiségű tudás szép fejében fölhalmoztatik, harmincöt éves korában nagy mennyiségben fölcsináltatásra áhítozván és azt beteljesíteni nem tudván megőrültetik?

És akkor lássa meg ez a fiú a leányt, és támadjon ennek a fiúnak elméjében gondolat: ez a szép, szeplős, téridő-hasogató lábú, mély-sötét alagútba alászálló, kukásautó átugró, haján katicás csatot viselő leány mind a többi leánnyal ellentétben igazán kedvemre való. És lássa meg ez a leány a fiút, és támadjon ennek a leánynak elméjében gondolat: ez a ható, alkotó, gyarapító, sikátorok szövevényes hálózatán átvágó, tejben-vajban fürösztést, java class instantiationt, éjt nappallá téve írást, számolást, tervezést, rajzolást, egeret markolást, firkálást, megbeszélést és formába öntést túlélt fiú mind a többi fiakkal ellentétben igazán kedvemre való.

Halljátok, ti népek!

Halljátok, ti népek mind!

Halljátok, ti földkerekség népei napkeletről és napnyugatról, északról és délről! Halljátok hát, hogyan végződik a fiú és a leány története!

Mert nézze a fiú a leányt, és nézze a leány a fiút, és szóljon akkor a nagy magasságból egyszerre dörgedelmes hang mind az összes népek fiainak és leányainak okulására: “Déli pályaudvar, végállomás.” És álljanak föl mind a népek fiai és leányai, és szép, példás rendben, két sorban elhelyezett ülőhelyeiket elhagyván, vonuljanak át a kibocsáttatás kapuján, és álljon föl, és vonuljon ki ez a fiú és ez a leány is mind az összes nép fiaival és leányaival egyetemben, és haladjanak mind az összes népek fiainak és leányainak kavalkádján keresztül, pörögve, forogva, kavarodva, keressék, meglássák, elveszítsék, és újfent meglássák egymást, és aztán nyelje el őket az izgő-mozgó, pörgő, forgó, korgó, morgó, csikorgó, nyikorgó hatalmas nagy lépcsőgépezet, és soha többé ne lássák egymást, csak egymás emléke maradjon meg elméjükben még pár percig vagy napig, és aztán az is eltűnjön onnan mindörökre.

Vége.

Volt fiú, leány, zajló tenger, valamint fölcsináltatás, megőrültetés, csizmában rohasztás.

Pik, pakk, pukk.