„Angyalom, mióta nem rám vigyáz,
szabadon bontogatja szárnyát,
szelheti csillagtér csöndje-tágját,
világom magány-éjszakás
terein féltőn nem veti fátylát –
angyalom, mióta nem rám vigyáz.”
(Rilke: Angyalom, mióta nem rám vigyáz…)

A Magvető kiadó nemrég adta ki Hevesi Judit legelső kötetét Hálátlanok búcsúja címmel. Ennek kapcsán a Vallai Kertben május 7-én a szerzővel Szegő János, a Magvető kiadó szerkesztője és Visky András erdélyi író, drámaíró, dramaturg beszélgetett. A versek fő irányvonala a holokauszt túlélők visszaemlékezésén alapul és azon, hogy Judit sokáig kutató munkát végzett Jeruzsálemben.

Visky András, Szegő János, Hevesi Judit

Visky András, Szegő János, Hevesi Judit

A Hálátlanok búcsúja szerkesztésében részt vett Tóth Krisztina is, aki a könyv fülszövegében így ír: „Jó ha az olvasó felkészül, hogy Hevesi Judit költészete elsőre idegenül fog hatni. Ezek a versek semmiben sem emlékeztetnek a nemzedéktársak műveire. Ha előzményeket kellene keresnem, Paul Celan hangját emlegetném, a kortárs magyar költészetben pedig talán Schein Gábor vagy G. István László költészete szolgálhatna kapcsolódási pontként.” Visky András a beszélgetés során több helyen felfedezte Hevesi verseiben Rilke költészetének motívumait is, például a madár és az angyal paralleljét.

A szerzőnő elmondta, hogy a legelső versét mindössze 4 éve írta meg és ezt azonnal megmutatta közeli barátjának, Szegő Jánosnak, aki arra biztatta, hogy továbbiakat írjon. Visky András szerint a kötetben szereplő költemények mondásra születtek, és nem kapcsolhatók a megszokott olvasatokhoz, de pont ez bennük az érdekes. Hevesi elmondta: általában nem valamilyen intenzív élmény hatására ír, írástechnikájára inkább az jellemző, hogy írás előtt sokat olvas, sok mindent tanulmányoz, és utána hálózatszerűen rendszerez lapformátumban és számítógépen egyaránt.

Hevesi Judit

Hevesi Judit

A koncentrációs táborok életének nincs kimenetele, az idő mozdulatlan, csak a folytonos körforgás van: a zsidókat vonatokba taszítják, elszállítják embertelen körülmények között és ezek után kivégzik őket, hogy felszabaduljon a következő szállítmánynak a hely.  Zygmunt Bauman felfogása szerint, a holokauszt a modernitás, a civilizációs szervezés csúcspontja, nincs benne semmilyen irracionális érzelem. „Gyárban előállított járművön érkezett, olyan fegyvereket forgatott, melyekkel csak a legfejlettebb tudomány szolgálhat, és olyan útmutatást követett, melyet egy tudományosan irányított szervezet dolgozott ki. »Az európai zsidóságon végrehajtott náci tömeggyilkosság nem csupán az ipari társadalom technikai vívmánya volt, hanem a bürokratikus társadalom szervezési sikere is.« (Christopher Browing)”* Bauman ezt a német precíz, alapos, jól szervezett, nagy hagyományokkal bíró német rendszerről írta. A magyar történelem egyik legtragikusabb paradoxona, hogy a magyar közigazgatási gépezet ugyancsak 1944 nyarán érte el legnagyobb szervezési sikerét. A közigazgatási tisztviselők, a csendőrök hihetetlen gyorsasággal, kegyetlen céltudatossággal szedték össze a zsidókat, toloncolták gettóba, majd a vidéki zsidóságot tökéletes pontossággal és brutalitással rakták vagonokba Auschwitz felé.

A táborban az ember alapvető szokásai, normái elvesznek, és így a foglyok identitása is: a halottakat elégetik, úgy tűnnek el, mintha soha nem is éltek volna, semmiféle emlék nem marad meg róluk. Ezért a tábor túlélőinek, a leszármazottaknak nincs lehetőségük gyászolni, feldolgozni a halált. Hogyan emlékezhetnénk meg így az odaveszettekre? Viszont felmerül, hogyha nincs halott, akkor nincs tettes sem. Hevesi verseiben, az elbeszélő én magára vállalja a tettes szerepét és ez talán a legborzasztóbb.  Azért vállalja fel a tettes státuszát, mert, ha nem tenné, akkor a világ létezését vonná kétségbe – mondja Visky András. Ez a valaki helyett szégyenkezés egy Kafkai szégyenkezés, egy reprezentatív szégyenkezésként is értelmezhető a dramaturg szerint. Valaki elvégezte ezt a sok szörnyűséget. Európában jobban megkülönböztethetőek a tettesek és az áldozatok kategóriái, Jeruzsálem pedig egy külső nézőpontot, egy másfajta rálátást ad a holokausztra.

A beszélgetés előtt a kötet verseiből készült előadást tekinthetett meg  közönség Csíki Hajnal előadásában (rend.: Czinki Ferenc)

A beszélgetés előtt a kötet verseiből készült előadást tekinthetett meg közönség Csíki Hajnal előadásában (rend.: Czinki Ferenc)

Hevesi Judit figyelt mások hangjára, de úgy, hogy abból fel tudjon építeni egy saját versnyelvezetet. Nincs központozás a versekben, az egy túlságosan lezárt rendszer, amely nem ad lehetőséget arra a típusú versírásra, amit szeretne. Kihagyások vannak a verssorok között, üres oldalak is lehetnének, amelyek direkt megzavarják az olvasót: ez a nyelv halála is lehetne. A kötetben megjelenik egy család története is. Egy olyan családé, amely a trauma hatására először elhallgatja azt, majd kitör belőle, és elmeséli a történetét. Annak is megvan a módja, hogy hogyan hallgassunk: bűntudat, bűnbánat, emlékezés–felejtés esetén. A hallgatásra, a felejtésre nincsen nyelv. Amikor elhallgatunk, megáll az idő, és megszűnik a nyelv.

* In: Modernitás és a holokauszt, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2001, 35-36. o.

A címbéli idézet Visky Andrástól származik, a bemutatón hangzott el.

Fotók: Dancs Enikő Bianka

További felvételek a ThePOSZT facebook oldalán