Zanzingerrel, azaz Misota Dániellel beszélgettünk lemezbemutató lakáskoncert-sorozata kapcsán. Közel másfél óra alatt szó esett többek között a zenéről, a színpadi jelenlétről, a Zanzinger kezdeteiről és nem utolsó sorban a készülő lemezről is.

zan1

 Fotó: Kustos Nikolett

Félonline: Kezdjük azzal, hogy mik lettek számodra a levont tanulságok vagy következtetések a háromnapos lakáskoncertek után?

Misota Dániel: Azt nem mondanám, hogy ebből most konkrétan tanultam volna valamit, mert nagyjából úgy zajlott ez a dolog, ahogy elképzeltem. Korábban egy mások lakásában tartott „hálószoba-turné” is tervben volt, de rájöttem, hogy nekem az lenne a fontos, hogy ennek a személyességét valahogy érzékeltessem. Erre pedig a nálam tartott háromnapos lakáskoncert-turné megfelelőbb volt. Létre kell hozni egy olyan alternatíváját az egygitáros zenének, amiről nem az ugrik be az embereknek, hogy „tábortűz”, vagy „kedd délután egy olyan klubban, ahol egyébként koncertek vannak”, hanem ahol tényleg szellemi művekként tudnak megjelenni ezek a dalok. Akik pedig ezeket csinálják egy teljesen koncentrált figyelmet élvezve tudják őket előadni. Szóval szerintem a lakáskoncert egy olyan dolog, amit érdemes csinálni.

Ennek akkor abszolút pozitív felhangja van.

Szerintem igen, mert ez egy új szín abban, amit lehet csinálni. Ezzel az eseménnyel kapcsolatban a legfontosabb az volt, hogy az én lakásomban zajlott. Annak ellenére, hogy ezt a műfajt sokan tájidegennek tartják – amivel egyébként nem értek egyet – megmutatom benne, hogy ez a realitásunk és én mégiscsak ebbe tartozom. Ezeknek a daloknak ehhez van leginkább köze, ami itt van, és nem máshoz. Szerintem a dolognak ez az üzenete elég jól átment. De van ezzel kapcsolatban egy félelmem, mert nem akarok az a csávó lenni, akit úgy jegyeznek meg, hogy „a lakásában zenél az embereknek”.  Ez azért annyira nem markáns a tevékenységemmel kapcsolatban, hogy ez legyen kiemelve, de mindenképp jó, ha van egy ilyen színezete is.

Én nem gondolnám, hogy ez a veszély fenyeget, mert A Szám középdöntőjén is meg tudtad fogni az embereket, akármennyire más vagy hangosabb zenekarok után léptél fel.

Igazából az embereket ilyen helyzetben megfogni egyszerre nehéz is, meg könnyű is. Mert vannak bizonyos energiák, amiket ha odaraksz, akkor furcsává válik az előadás. De mikor te ott vagy egyedül és mégis kijönnek ezek az erők, akkor az embereknek fennakad rajtad a szeme. Primitíven működünk, az a helyzet.

Egy rádióinterjúban a kocsmafellépéseket „ordenáré izzadásnak és üvöltésnek” hívtad. A te zenéd valódi terének inkább a lakást érzed, mint egy kocsmát?

Nem, nem erről van szó, én nagyon szeretem ezt az ordenáré, izzadt üvöltést. (nevet) Csak teljesen máshogy kell megszólalni egy klubban, amikor az ember csak egy gitárral van ott. Sokkal brutálisabban oda kell állni, vannak olyan finomságok, amiket nem lehet megcsinálni. Ha még rossz a hangosítás is, akkor végképp le van választva az ember és valahogy ki kell ütni ezt a dobozt, hogy ki tudj belőle szólni. Ez néha sikerül és azok nagyon jó élmények. Amikor meg van egy ilyen helyzet, ahol van egy kitüntetett figyelem, akkor ennél eggyel tovább lehet gondolkozni, de mindkettő nagyon jó.

Egyébként ennek a vibrálós, nagyon „ottlevős” előadásmódnak mekkora része lámpaláz, és mekkora része tudatos?

Lámpaláz nincs már ebben. Szerintem a lámpaláz az a feszültség, amikor van benned valami egy ideg és nem tudod megmutatni, nem tudod kiengedni. Szóval ez egy negatívan működő dolog. Nálam ez kezdetben nagyon erősen jelen volt, de aztán valahogy átalakult egy olyan dologgá, amit teljesen kifelé tudok fókuszálni.

Azaz pozitív stressz?

Igen. De nem is stressz, talán. Én tényleg benne vagyok ilyenkor ezeknek a számoknak a gondolatiságában, ezeknek meg általában van egyfajta feszültsége, amit akkor tudok átadni, ha benne vagyok. De próbálj mondjuk hozzászólni egy jazz-zenészhez, miközben improvizálgat. Sokszor, még ha koncert után jönnek oda rázogatni a kezét, hogy milyen jó volt, akkor is el fog küldeni a fenébe.

Én ezt abszolút átérzem, mert én is eléggé el tudok bújni a basszusgitár mögé színpadon, és a ritmusra tapsolásért meg a sikítozásért sem vagyok túlzottan oda. Jól esik, de egész egyszerűen zavar.

Nekem is van egy ilyen furcsa viszonyom ahhoz, hogy ez mennyire szórakoztatóipar. Az egyik ok, amiért annyira nem szeretem már az első lemezemet pont az, hogy bár nem popzene, de értelmezhető egy popzenei paradigmán belül is. Amit pedig most csinálok, az szerintem már sokkal kevésbé. Szerintem a könnyűzenének is van az a kétfajta ágazata, amit a kanonizált kultúrában nem nagyon szeretünk megkülönböztetni. Van a szórakoztatóipar, ami arról szól, hogy szórakoztatóipar. Emellett pedig van, amikor megpróbálunk valamilyen közös kultúrát csinálni, ami lehet jó mindenkinek, de nem az a lényege, hogy kellemesen érezd magad. Ez most egy picit görcsös dolog. Erre még anno létrehoztuk ezeket a szavakat, hogy „alternatív” meg ilyen baromságok, pedig sokkal kézenfekvőbb a válasz, mint amit eddig kollektíven sikerült adnunk rá. De szerintem el fogunk jutni majd egyszer odáig, amikor erre rájövünk.

Azt mondtad ugye, hogy nagyjából két éve kezdted el ezt az egészet. Előtte voltak gondolataid vagy terveid, hogy zenélni szeretnél és fellépni?

Nagyjából egy éve kezdtem el komolyan venni magam, mióta kijött a lemezem, és azóta egyre inkább. Terveim voltak és gondolkodtam is rajta. Volt egy gitárom nagyon régóta, de lusta voltam ahhoz, hogy megtanuljak rajta értelmesen játszani  – ez még máig is kísért egy picit. (nevet) Az adott lökést, hogy felköltöztem Pestre, előtte ez inkább csak bohóckodás volt. Ahogy az embernek kinyílik az élete, meg több dologra van rálátása, több dolgot tud belefogalmazni azokba a dalokba, amiket írna és jöttek a témák. Egyre inkább fontossá vált és beépült a rutinomba, hogy írok dalokat arról, ami történik, vagy arról, ami érdekel éppen. Vagy azért, hogy leszámoljak dolgokkal, szembenézzek dolgokkal, vagy feldolgozzak dolgokat.

És mielőtt felköltöztél Pestre?

Hát előtte én egy pécsi gimnazista voltam.

Szóval nem érzed úgy, hogy olyan rálátásod lett volna a dolgokra, mint most?

Hát persze, hogy nem, mert ugye egy pécsi lakótelepen éltem, ahol apámék vették a kaját és etettek. Én meg bejártam néha a gimnáziumba, bár nem sűrűn, és akkor azon gondolkoztam, hogy most filmrendező legyek, vagy magyartanár. Tehát ez nem az a helyzet, amiből nagyon széles spektrumban lehet dalokat írni. Vagyis bizonyos szempontból lehet, mert azért jártam elég sokfelé a világban gimnázium alatt, meg röviddel utána.

Például?

New Yorktól Ramallahig.

Hogy jött New York és hogy jött Ramallah?

Mindkettő ilyen színházas dologgal. Szerintem kifejezetten rossz színész voltam, de voltak ötleteim, amiket lehetett működtetni. New Yorkban volt egy workshop, aminek a végén játszottunk egy darabot egy La Mama nevű off-broadway színházban, és ennek a projektnek volt az utóélete két évvel később Ramallah, ahova meghívtak. New Yorkban egy hónapot, Ramallahban kb. másfelet voltam, és ahogy megy az ember a világban, vannak ötletei arról, hogy hogyan működhetnének a dolgok otthon is. De akkor szerintem még nem tudtam volna úgy dalokat írni, mint most. Bár van egy-két dal, amit akkor kezdtem írni. Mondjuk az Oh My Love zenei alapját New Yorkban írtam. Tulajdonképpen ezért is alakult ki az, hogy én angolul írok számokat, mert tökre nem Magyarországon írtam az első számot.

zan2

Van olyan preferenciád, hogy csak angolul szeretsz vagy tudsz dalokat írni?

Hát ez itthon egy nehézség, de főleg ahogy az ember belemegy politikai meg személyes témákba, ez egyfajta transzparencia is. Mert olyan angolsággal van megírva, hogy lehet érteni bárhol és semmilyen nehezítő tényező nincs benne, akárki találja meg. Tehát annyi a kulcs, hogy angolul nem árt hozzá tudni. De ez szerintem 2015-ben elvárható.

Mik azok a dalok, amiket úgy szoktál emlegetni, hogy “nem fókuszáltak”?

Például az első EP-men a Soulful Beast című szám. Nem tudom, ez miről szól, inkább ilyen hülyéskedés, szóval nem raknám ki az ablakba. Ebben még egy csomó eldöntetlenség, bénaság, meg gyávaság van. Nem rossz, nincs benne akcentus, nincs benne melléütés, meg ilyen jellemző bénázások. De az egész egy nagyon kamaszos dolog abból a szempontból, hogy “jézusom, írok egy dalt, de közben ne lássatok meg engem mögötte”. Azért is szedtem le az internetről, mert ennek semmi köze nincs már hozzám.

A The Bitterness Preacherrel kapcsolatban valamelyik Facebook–esemény falán volt egy ilyen megszólalásod, hogy “nem is tudod, hogy ez mennyire jó dal”.

Hát igen, ez egy kérdőjeles dolog. Én azt gondolom, hogy annyira nem, de meghagynám a lehetőséget, hogy valaki azt gondolja, hogy de. Ez valamennyire normális, hogy az ember a pár évvel korábbi dolgait próbálja eltüntetni. Meg az is tök jó, hogy most már előállt az a helyzet, hogy ezt már nem tudnám eltüntetni. Szóval önálló életre kelt és tőlem függetlenül fogja folytatni a pályafutását, még akkor is, amikor én már vállalhatatlannak tartom. Ezzel meg együtt kell élni. Lehet, hogy erről egyszer majd írok egy dalt, hogy „utálom az első lemezemet, de ti mégis hallgatjátok”. (nevet)

Van egyébként bejáratott módszered, napszakod vagy bármid dalírásra?

Ezeknek a daloknak a lényegi része nem hosszú idő alatt íródik meg. Van a fejemben egy gitár-riff vagy egy sor és abból csinálok egy strófát vagy kettőt. Szóval amikor már látom, hogy mi lesz ebből, az fél óra, egy óra. Befejezni, tényleg kitalálni, hogy mi hol történik benne, és valamennyire cenzúrázni magam, az az, ami eltart tovább. Ez egy hosszabb folyamat, amiben az ember utólag szerkeszti magát és néha tényleg leül dolgozni egy íróasztalhoz és szöveget ír. Nekem ez inkább éjszaka megy, mint nappal, de mondjuk a délutáni órákban is nagyon jól tudok vázlatolgatni. Délelőtt általában kevés dolog történik az életemben, de még azt sem tartom elképzelhetetlennek. Szóval azok a helyzetek jók, amiben egyedül vagyok és jól érzem magam.

Beszéltél korábban magyar dalokról. Ezeket te tervezed valaha megjelentetni, előadni?

Tervezem, de ez egy másik ügy, másfajta hozzáállás. Még annyira nincsenek készen, annyira nem egységes az egész. Viszont ezeket már biztos, hogy nem a Zanzinger név alatt jelentetném meg.

A Zanzinger név ugye Bob Dylan The Lonesome Death of Hattie Caroll című számából ered, amit ő egy megtörtént eset alapján írt. William Zantzinger fehér ültetvényes volt, aki lelőtte a fekete házvezetőnőjét. Pontosan miért erre a névre esett a választásod?

Ez egy nagyon éles történet és Amerikában borzasztóan necces lenne ezzel a névvel zenélni. Egyébként szerintem itt is kurvára neccesnek kéne lennie. Úgy találtam ki, hogy ha meghallod, akkor bevillant egy szúró emléket. Mert ugye arról van szó, hogy ez a William Zanzinger nevű fickó ezt az egészet megússza. Hogy lelőtte az ötvenes, fekete takarítónőt. Tulajdonképpen ez a tett valamennyire úgy alakult ki az amerikai kultúrában, mint a kirekesztő gyűlöletnek az egyik manifesztációja. De közben pedig a feldolgozatlan társadalmi sérelmek egyik szimbólumaként is értelmeződik. Én meg azért választottam ezt, mert az volt a koncepcióm, hogy olyan dolgokról fogok dalokat írni, amik valamilyen módon hibák az életemben. Amikben úgy érzem, hogy én nem felelek meg magamnak vagy másoknak. Ezek javarészt lezárt dolgok, amikkel viszont valamilyen módon szembe kell nézni és fel kell őket dolgozni. Ez hasonló, mint amit mondjuk egy közösség, vagy egy érintett személy ebben a történetben átélhetett, azaz, hogy “olyan helyen élünk, ahol egy ilyen dolog megtörténhetett”. Tulajdonképpen erről szól a zeném is, hogy olyan történetekkel operálunk, aminél kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy “ilyen dolog megtörténhet és meg is történt, de most akkor kezdjünk vele valamit”. Szóval tulajdonképpen a trauma utáni állapotról szól. Ebbe a magyar nyelvű dalok annyira nem férnek bele, mert semmiképpen sem a traumatizáltság a fő eleme ennek, hanem inkább egy kis realizmus. Tehát sokkal kevésbé foglalok bennük állást és sokkal kevésbé bomlanak ki benne történetek. Inkább mondanám azt, hogy közérzeti jellegű szövegek. Meg ha már a magyar nyelvű dalaimról van szó, akkor nem egy amerikai referenciát választanék hozzá névnek.

A lakáskoncerten elmondtad, hogy a The Country and the Cunt egy túlsúlyos kislány története, aki az orbáni Magyarországon nő fel.  A megjelenő nagylemezed címe is ez. Ennek megfelelően mondjuk picit több közéleti utalás vagy témakör lesz benne?

Közéleti téma nem lesz rajta igazából. Ebben a számban sincs tulajdonképpen semmi Orbánra utaló, vagy bármi közéleti. Ennek a dalnak a hangulatában, szövegében az van, hogy a kommunikáció ellehetetlenülésének az állapotában van ez a gyerek. Felnő és történnek vele dolgok, de igazából nem tud beszélni erről senkivel, aki körülötte van. Ez nekem elég otthonos helyzet, mert hasonló közegben nőttem fel – anélkül, hogy kifejezetten rossz lett volna a családom – csak sokkal később jutottam el arra a szintre, hogy érdemben el tudjak beszélgetni apámmal vagy anyámmal. Az szerintem most egy rettentően fontos és nagyon jellemző dolog, hogy így alkotjuk meg a társadalmunkat. Még talán eggyel durvábban, mint amikor én nőttem fel. Ez annyiban jellemző a lemezre, hogy nagyjából ehhez a számhoz hasonló tematikát követ. Elindulunk egy családi körből, ahogy a lemezen is van három ilyen szám. Az első a szüleim válásáról szól, a második a dédapámról, a harmadik pedig apámról. Utána jön három politikusabb dal – mondjuk így. A Country and The Cunt, egy Economic Depression Blues nevű szám, ami tulajdonképpen gazdasági cselekvéseket mutat meg úgy, mint hogyha párkapcsolati cselekvések lennének. Ez egy játékos dolog lesz és ráadásul egy pszichedelikusabb, rockos keretben lesz benne, ami még külön érdekes lesz. Harmadiknak pedig az It’s Raining in My Lungs, ami szintén politikusabb szám, de inkább szociális szempontból. Ezek után pedig kvázi-szerelmesdalok jönnek, amiket csak egy nagyon hülye világban lehet szerelmes daloknak nevezni.

Mikorra várható a lemez?

Május végére. Szerintem május utolsó péntekén, a pénteki “megjelenési szabályzattal” összehangolva. Tíz dal lesz rajta és negyven perc hosszú lesz. Nagyjából fejből fel is tudnám mondani neked a számlistát. Az első kislemez pedig április végén fog kijönni. Azon rajta lesz az It’s Raining in My Lungs és az A Fisherman’s Meal.

A The Monte Cristo Sex Tapesnek mi a jövője? Vagy az csak egy baráti összeülés?

Igen az egy szabadidős projekt. Az a baj, hogy Stas is meg én is olyan monomániás őrültek vagyunk, hogy amikor szabadidős tevékenységet keresünk, akkor sem az van, hogy „menjünk ki a Margit-szigetre biciklizni!”, vagy „menjünk el sörözni!”, hanem az, hogy üljünk le és csináljunk zenét. Annyi a koncepció, hogy pop keretek között próbálunk megvalósítani extrémebb szövegeket és ötleteket. Most végül kicsit átírtuk azt a számot, ami a Recorderen premier előtt megjelent és abból lesz egy kislemez. Ezen lesz egy csomó remix, például Polar Dear és Stamusic – fontosabb budapesti elektronikus zenészek által – meg lesz rajta még egy számunk. Meg lesz hozzá egy klip. Ez még remélhetőleg tavasszal lesz, de már valószínűleg nem fog beleférni.

Mikor lesz a következő Zanzinger koncert?

Május 4-én egy közös dalszerzői est Upor Andrással a Hajón, a Kiállítótérben, aztán fesztiválfellépések a nyáron.