Nyár van, bemondta a rádió. Megint kedd vagy péntek, mindenesetre a Földközi-tenger 24 fokos Spanyolországnál. Nők, könnyű léptűek, ringó járásúak, eres lábfejűek számára volt csak igazán az, illatanyag-kibocsátásuk meghaladta a nyáron megengedett határértéket. Dvorszky lehajtott fejjel közlekedett a csupasz karok, a vállak gömbje, kivillanó combok meredeke, sok simára borotvált lanka közt, és unalmában egy-egy térdhajlat vízszintes kapcsát hasonlította össze, tudományos mérőeszközök híján szabad szemmel.

Egy lány, reggel, divatos, csatos válltáskával és kisfia helyén egy nagy szatyor befőzni való paprikával utazott.

Egy férfi, feje helyett egy csíkos dinnyét cipelt a járdán.

Rekkenő nyár, őszibarack héjú, ragacsos tapintású.

Mily tikkasztók a délelőttök a nap forró mézével a nyelv alatt!

A Hivatalban egész kis vámmentes szabadpiac alakult ki, az együttműködés rendszere virágzott. Voltak, akik cipőt vagy bizsut árultak az épületen belül, egyesek tojásban, mások melltartóban utaztak, a Top Shop-ból rendelt mérethibás ruhapéldányok cseréltek gazdát; gombával vagy mézzel kereskedtek, de tévével és arannyal is üzleteltek. A szabadságolások ideje alatt azonban szüneteltették a tevékenységet.

Minden délelőtt egy meghatározott időpontban a zárt ajtók kinyílnak, csapkodásokból, beszélgetések zajából, érthetetlen vezényszavakból nyüzsgés kerekedik, az elszigetelten dolgozó agysejtek tüsténkedése nyomán a közös akarat vagy pusztán a megszokás egy pillanatra összerántja és mozgásra készteti, meglódítja a lomha gépezettestet. A liftek megtelnek, az épületek közötti átjárókban hirtelen tumultus alakul ki, lépcsőkön dobognak, az udvart sebesen átszelik, nagy hangon diskurálva hozzák a titkárnők a kikézbesítendő iratokat, hozzák a postát.

Nincs titkárnő, aki ne festené a haját, a papucs azonban járulékos tényező, többségük papucsban mászkált, mintha a hálóból közvetlenül a nappaliba rándulna át, az otthonosság biztonságérzetével. Könnyedén, hónuk alá gyűrve hozzák a leveleket. Reisz Albertné viszont nagy dobozokkal, csizmában rúgja be az ajtót. Lendülete megtörik Dvorszky asztalánál, lelassít, szeme kifényesedik, hatalmas, fültől fülig érő csukaszája elnyílik örömében. Kezdődik a szemmel bűvölés. A nő vaskossága egyaránt nagy mindenütt: feje, lapátnyi tenyere, erőteljes bokája Dvorszkyt a fügefára emlékezteti. Van benne valami nyilvánvaló ellentmondás. Mértéktartóan fegyelmezett és túlhabzó, valami növényi bujaság, burjánzó, zöld erotika, mint aki minden tavasszal elmúlt tavaszokra emlékezik, nyáron meg elmúlt nyarakra. Szólongatja, Dvorszky pedig illedelmesen felelget az asszony lányságának, hódolattal visszaszolgáltatja a kitüntető pillantásokat, amellyel született Csillag Edina megajándékozza. Mintha maga Reisz Albert ülne ott! Dvorszky pedig élvezi a nő kislányos zavarát, hogy visszaugratja az időben első hódításának koreográfiájához, nő volt megint, akinek csábereje negyvenen túl is kifogyhatatlan. Noha a levegőben lógott, Dvorszkynak eszébe se jutott efféle kalandba bocsátkozni, mint a házasságtörés, éppenséggel a lehetősége riasztotta el.

Egy szakállas úr szerint – kit felettébb tisztelt – a házasságtörés lehetetlensége korunkban egyébként is nyilvánvaló. Nincs igazi ellenállás, sem pedig nyilvánosság, amely előtt játszhatnánk. Szabadon el lehet válni és viselni egy kapcsolat megbontásának következményeit. Hiányzik tehát a hősies küzdelem; a közös, legyőzni való akadály, amilyen a társadalmi norma megszegése. A nagyobb ellenállást kereste, ami esetében a nyugton ülést jelentette.

Talán el sem csábíthatnám.

A nők elcsábítása ugyanis végképp kiment a divatból.

Robotka úr idegesen fészkelődik, ilyenkor annyira eleven, mint egy közepesen bonyolult számtanpélda. Megfeszül arcizma az összpontosítástól. Intim dolog munka közben látni valakit, aki védtelen a rajta keresztülsikló pillantásokkal szemben. Nála az a szabály, hogy nem szabad felnézni. Éneklő fejhangon a képernyő és a levegő közötti űrbe köszön. Az egész napos hallgatásgyakorlatok után így jelzi létezését, újra és újra megbizonyosodik felőle.

Semleges, semmire nem kötelező udvariaskodással tartja távol őket, ezzel az előzékeny közönnyel mindent letarol maga körül. Néha viszont kivételt tesz, üdvözült mosollyal, hangtalan kuncog; csecsemővaksággal, azzal a rácsodálkozással, mintha életében először látna meg valakit, széttekint.

Szerette nézni vonulásukat.

Fél óra leforgása alatt egymást váltották, a finnyásabbak köszönés nélkül távoztak, de többségük szívesen időzött, örültek, hogy szabadulhatnak a szobafogságból, és egy kicsit csámboroghatnak, a posta után a büféhez, a büféből a kávéautomatához. Volt, aki fejben szerelmet vallott, és szeretkezett, és házasodott, szült, veszekedett, gyereket nevelt, szakított, elvált, és most a magánytól nagyon szenvedett. Más határozatokat fogalmazott, iratot szignált, levelet címzett, az elvégzendő munkán előregondolkodott – úgy volt jelen, hogy itt sem volt igazán. Mint az a férfi, aki utoljára és igazán Aradszky Lászlóra táncolt az Ifjúsági Park hátsó traktusában, és mozdulataiban még őrizte azt a néhány figurát. Jöttek a nagymamakorú anyák és anyányi lányaik, meg az azok lányai. A Ryan Gosling-hasonmásverseny második helyezettje. A mindig ugyanazt ismételgető, „További szép napot!”-lány; és Klári, a töprengő, aki – mély redőkkel, ezekkel a késsel szabdalt homlokbarázdáival – fél életét orvosi rendelők várótermeiben és a pszichiátrián töltötte, közben azon gondolkozott, mihez kezdjen a megszabott feltételekkel: négy gyermekével, hiteleivel és saját tönkrement testével, amely tiltakozott a szabályos életmenet ellen. Bea egyik lábbal bent, a másikkal már emeletekkel feljebb járt.

Mindannyiuk közül Dvorszky Urbin Katát látta a legszebbnek, csak sokáig kellett néznie. Mit szólnál hozzá, ha arcunkat egybefordítanánk, és egymás szeme előtt egyszerűen megöregednénk? Abban a kivételes szerencsében, hogy láthatja, napról napra részesült. Azt az egyszerűséget, ami egyszínű dresszeit jellemezte – tiszta narancsban tündökölt, vakító fehérben, máskor kék volt a jelvénye –, okozhatta a pénzhiány, csakúgy, mint a jó ízlés. Mindig óraműpontossággal lépett be, pontosan fél tizenegykor, aztán egyszer nem érkezett meg többé. Talán arra várt, hogy egyszer megkérdezi tőle valaki, mitől vagy ilyen szép, honnan való, miféle szépség ez rajtad? Ruhák, feleli bíborban. Dvorszky lehajtja a fejét, illetéktelennek tartja magát, hogy ilyen súlyú ügyben nyilatkozzon, még összevitatkoznának. Kata nem búcsúzott senkitől. Dvorszky számára szokatlan, új és idegen érzés, mintha valamit elvettek volna tőle, ami az övé. Pár hétig kivárt, hátha visszakapja. A messzeség azonban jól állt Katának, csak még jobban megszépítette. Dvorszky is beletörődött, lám, azt is meg lehet szokni, hogy valaki magával vitte a fél tizenegyet.