értékelés

"Bár a könyv cselekménye teljes egésszé kerekedik, végül hatalmas űrt hagy maga után. Míg a kegyetlenkedések okait keressük, csak a felszínességet látjuk teljes részletességében, pont azt, ami alapján mi megítéljük a tinédzsereket, sokszor hibásan. Talán épp azért letehetetlen a könyv, mert elszörnyülködtet, olyan, mint mikor egy balesetet látva megállunk bámészkodni, csakhogy ez a baleset a mi hozzáállásunk a mai tinikhez."

7

Totth Benedek első könyves író, de már sokan ismerhetik a nevét, hiszen Alex. T. Smith mesekönyvei vagy David Walliams regényei mellett a napjainkban oly népszerű Éhezők viadala regényeket is ő fordította magyarra (és csak zárójelben említem a mindenki által sorolt neveket: Aldous Huxleyt, Hunter S. Thompsont és Cormac McCarthyt). Fordítói működését áttekintve érthető, miért kötött ki a tinédzserek világánál, annak is egy igen agresszív szegleténél. Bár egyáltalán nem gondolom ifjúsági regénynek a Holtversenyt, de érezhető, hogy ezek világa hatott rá, s hogy jóval közelebb áll a témához, mint egy átlagos korabeli író, ugyanis Totth pontosan ragadja meg napjaink tinijeinek jellemzőit.

A Holtverseny borítója, az uszoda vízén lebegő fiatal fiú testével (hullájával?) máris rávezet a sztorira, a címet elolvasva pedig a belső fülszövegre már nincs is szükség. Itt vagy sportérdemekért őrülten küzdő fiatalok fogják megölni az ellenfelüket, vagy valami sokkal mocskosabb dolog fog történni.

Egy vidéki város fiataljainak életébe csöppenünk, akik már az első jelenetben elütnek az elkerülőúton száguldozva egy szerencsétlent. Az uszoda mikroközösségében összeszokott csapatról hamar kiderül, hogy nagykanállal falják az életet: drogoznak, lógnak az iskolából és persze minden arra kapható lánnyal lefekszenek, akik bizony nincsenek is kevesen. Az első jelenet arra enged következtetni, hogy tipikus hollywoodi egyszerűségű történet lesz, ahol szép lassan lebuknak a szereplők, valamelyikük biztos meghal, esetleg öngyilkos lesz, ám noha ez részben megvalósul, a feszültség csak egyre fokozódik, érintőlegesen belekeverednek drogbalhékba, véletlenül lelövik Kleót, és annak ellenére, hogy eleinte ha nem is barátoknak, de legalább jó haveroknak tűnnek, a pergő események során nagyon elvadulnak a csoporton belüli viszonyok. Míg ketten igazán küzdenek a jó sporteredményekért, két fiú már tiniként doppingszerekkel ér el jó eredményeket az uszodában. Persze hiába vágna vissza a főszereplő Kacsának azzal, hogy „felnyomja”. „Az a mázlija, hogy az ifiversenyeken nincsen doppingvizsgálat. Azt mondják, túl drága, de inkább arról lehet szó, hogy senkinek sincs kedve meg ideje a gyerekekkel szórakozni […] Amíg ifi vagy, azt tolsz, amit akarsz, vagy amit meg tudsz fizetni, vagy amihez az edződ épp hozzájut. Senkit sem érdekel, hogy tizenhat évesen hogy lesz valaki országos bajnok.”

A jelenetek belső feszültsége a legvonzóbb a műben. Sokszor tudjuk, valami szörnyen rosszul is elsülhet, egyes jelenetek akár mindannyiuk halálával végződhetnének, mégsem történik semmi, hacsak nem számítjuk a csúnya veréseket, Kleó megölését vagy a gázolást.

Ahogy távolodunk a kamaszkortól, évről-évre vadabb elképzeléseink lesznek a tinikről, megsokszorozzuk a látottakat és hallottakat, nem értjük, mi miért nem ilyen tinik voltunk, pontosabban éppen azt nem, hogy ők miért ilyenek. Totth Benedek könyve épp az ilyen elképzeléseink karikatúraszerű összegzése. A gazdag gyerekek unalmukban drogoznak, ellopják apu autóját, fegyverekkel játszanak, mert a sok számítógépes játéktól teljesen agresszívvá váltak, a kislányok pedig akár már nemi érés előtt lefekszenek minden fiúval. A sztereotípiáink ilyen tömör megfogalmazása, a folyamatos szembesülés velük a máskor bosszús, esetleg dühös hangulatunkat már-már fájdalmassá teszi, de mégis inkább arról gondolkodtat el, nem lehet, hogy ez az egész tényleg csak a felnőttek fejében van így?

Míg egyre csak okokat követelnénk, a Holtverseny csupán okozatokat ad. Nekünk megmarad a találgatás. És hasonlóan: bár a könyv cselekménye teljes egésszé kerekedik, végül hatalmas űrt hagy maga után. Míg a kegyetlenkedések okait keressük, csak a felszínességet látjuk teljes részletességében, pont azt, ami alapján mi megítéljük a tinédzsereket, sokszor hibásan. Talán épp azért letehetetlen a könyv, mert elszörnyülködtet, olyan, mint mikor egy balesetet látva megállunk bámészkodni, csakhogy ez a baleset a mi hozzáállásunk a mai tinikhez.

Nincs szinte semmilyen pozitívum, ami közelebb hozná a szereplőket, nem drukkolhatunk senkiért, és nem fájlaljuk senki elvesztését, mégis megnyugtató a végkifejlet, annyira természetes és mindennapi, miközben éppolyan kegyetlen, mint maga az egész mű az összes szereplőjével, talán csak a főszereplőt és az egy szerencsétlen Zolikát leszámítva.

Noha a mű nagy része nyomasztó, azok a részletek, melyekben a főszereplő „a vízzel érintkezik”, akár versenyen vannak, akár csak edzésen, pontosan azt a hangulatot sugallja, amit a borító is, és amit írásom elején említettem. Az elszántság, a győzni vágyás már-már meditatív állapotai – mindenkiben pozitív érzelmeket kelt, ha egy tini elszánt és vannak céljai – arra engednek következtetni, hogy talán még sincs veszve minden, valami jó is van ezekben a kamaszokban. Egyedül maradva a medencében mintha megváltozna, és talán ez ad némi okot, ami viszont túl banális lenne, hogy elég csak rossz társaságba keveredni és máris sztereotip kamasz leszel. „A rajt előtt amúgy is felmegy bennem az adrenalin, de még rásegítek egy kicsit. Ilyenkor mintha minden erő elszállna a tagjaimból, mintha a combom össze akarna csuklani a saját súlyom alatt. Csak azért nem aggódom, mert ismerem ezt az érzést, és tudom, hogy kurva jó formában vagyok. Az elődöntőben sem úsztam ki magam.”

A regény nyelvezete mindenképpen megérdemel pár szót, egyszerre van nagyon közel a tinikhez és egyszerre idegen tőlük. A töltelékszavak csak azok, amelyeket egy átlagos felnőtt ember is használ, egyébként pont olyan, mint amit elvárunk: egymásra pakolt káromkodások, szellemes hasonlatokkal, de végtelenül életidegen szlenggel. Utóbbi időnként rendkívül túlbonyolított, irreális és idegen hangzású, mert noha egy kamasz sok szleng szót használ, valószínűtlen hogy ennyit és ilyen sűrűn. Némely kifejezés pedig teljesen idegen a mai kamaszoktól, ilyen például a csávó szó használata egy tizenkét évesre, az ökölbe szorul az arca, a jard vagy a bevarrni a dekket. Nem kell komolyabb kutatást végezni, hogy ezek mely korosztályhoz tartoznak, már érzésre is sokkal inkább az író, mint a mai tinik korosztályának sajátjai. Talán nem tűnik fontos részletnek, de a szleng gyorsan változó jelenség, melynek egyes elemei, mint az előbb említettek is, hamar elavulnak (pontosabban az idézettek már elavultak), és már-már természetellenessé válnak.

Mindazonáltal a Holtverseny kisebb-nagyobb hibái ellenére is nehezen letehető regény, végig fenntartja a figyelmet. Olyan – kissé karikatúraszerűen elnagyolt, de épp így kellően provokatív – képet tár elénk a tinédzserek világáról, amely mindenképpen arra készteti az olvasót, hogy elgondolkozzon.

Totth Benedek: Holtverseny, Magvető, 2014, 248 oldal, 2990 Ft