Van szemem.
Bár ezt sosem látod délről,
mit tesz hozzá, ha rést betöltve matatsz,
sem a hamisságot, sem a pupillatágulást-
mit tudhatod te,
főleg reggel, vagy hogy realizálódik,
józannal telítve
milyen satírt tud
álmod köré kenni.

Szívem is van.
Szív, hogy telepumpálja oxigénnel a sejteket,
amik majd mind azon küzdenek,
hogy bírjam szuflával alattad
és jelenléttel,
amikor a gerincemet egyenesre húzva
karomat úgy igazítva, mintha büszke lennék
hátat fordítva vissza sem nézve
‒ nagy levegő, hazudok ‒
elindulok egyedül hazafelé.
Csak egy izomköteg.

A kar, ami csak azért rostolódik,
hogy tűnjön úgy mintha lenne mit ölelnie,
egyre fessebb, amint a hiányba lendül,
látványosan hazudik,
a semminek már ellenáll.

A vese. Súg. Soha nem hazudik.
Elengedett már egyszer, többször,
megszellőztetve az összeomlást
sosem hiszek neki, így magára marad,
sokad-méregbe fullasztva a többi valót;
küzdjön vele az akarat, elme, a kétségbeesés.