„Fontos, hogy mindezt egymásért csináljuk!”

Hazánkban már létező jelenség, hogy diákszínjátszó-rendezéssel foglalkozó csoportvezetők, intézmények olyan személyeket foglalkoztatnak, akik diákként maguk is játszottak. Egészen máshogy adja tovább az a csoportvezető a tudását, aki maga is megmerítkezett a tevékenységben, mint az, aki felnőttként találkozik ezzel a területtel. Erről és munkamódszerének alakulásáról beszélgettem a pécsi Tölgyfa Gergellyel.

10754773_4939609864087_899644528_n

Kinél voltál diákszínjátszó?

Tóth Zoltánnál. 2003-ban kerültem a pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumba, humán tagozatra jártam. Zoli épp akkor volt kis tanár, a gyakorlatát végezte ebben az intézményben. Megneszelte az osztályfőnököm, hogy ő JESZ-es. Az iskola épp akkor vezette be, hogy minden évfolyamnak kell csinálnia valamilyen színdarabot. Így csapott le rá ez a tanár, Zoli meg feltette a kérdést, hogy ki szeretne jönni játszani, én meg csak úgy feltettem a kezem. Azóta se tudom, miért, csak úgy. Mert olyan őrültnek nézett ki ez a fickó. Így kezdődött. A gimnáziumi éveimet kitöltötte a tevékenység. Ahogy leérettségiztem, a következő évben már én vittem tovább azt a csoportot, akik kilencedikesek voltak.

Mikor döntöttél úgy, hogy diákszínjátszó-rendező leszel?

Nem próbáltam kategorizálni magamat ezzel a döntéssel. Az első években jelentkeztem a színműre, s Kaposváron harmadrostás voltam, de végül is eljöttem. Nem tetszett a légkör, nem éreztem magaménak, nem éreztem, hogy ennyire el akarom magam kötelezni, hogy egy színháznak a része legyek négy évig, és akkor még ötödik évben valahol gyakorlatozzam is. Úgy véltem, ez nagyon leegyszerűsítené a látásmódomat. Akkor ezt gondoltam. Mikor elkezdtem a diákszínjátszó-rendezést, nagyon jól éreztem magam benne: igyekeztem ugyanazt az élményt továbbadni a gimiseknek, amit én kaptam, és ezáltal nagyon jó oda-vissza ható folyamat indult meg köztünk. Nyilván voltak benne szakmai sikerek is, erős visszajelzések, hogy nem rossz az út amin elindultam. És valahogy így alakult. Jól érzem magam, mindig vannak, új lehetőségek, csinálhatok valami mást, nem kötik meg a kezem, közben úgy tűnik, érzékem is van ehhez, így itt ragadtam ebben a közegben. Szerintem nem volt tudatos döntés.  

Mitől találod igazán izgalmasnak, érdekesnek ezt a szakmát?

A képlékenysége miatt, hogy ha diákokkal dolgozom, akkor azt gondolom, hogy nehezebb érvényes színházi, vagy inkább érvényes rendezői munkát véghezvinni. Ha kitalálsz valamit, amit üzenni szeretnél, s látsz magad előtt egy erős koncepciót, azt azért fölül kell írni néha a diákok miatt. És éppen ezért ez így sokkal érdekesebb számomra. Amikor gimisekkel dolgozom, inkább érzem ezt teniszmeccsnek, nem pedig falnak ütögetésnek. Amikor olyanokkal dolgozom, akik nem színjátszók, hanem már valamilyen szinten elhivatottak a dolog iránt, amikor felnőtt színházi előadásokat csinálunk – idén volt belőle jó pár –, ott is ezt a munkamódszert alkalmazom: közösen gondoljuk és találjuk ki, de jóval kevesebbet gondolkodom el azon, hogy mondjuk az én gondolatom, ötletem, az érvényes-e rajtuk keresztül, kárt okozok-e vele? Ezeknél az alkalmaknál kevesebb ötletet vetek el elsőre. Amikor gimisekkel dolgozom, nagyon sok ötletem támad: kép, gondolat, de ezeket sokszor háttérbe szorítom, mert azt gondolom, hogy nem feltétlenül az a fontos, hogy én üzenjek, az én gondolataim jelenjenek meg, hanem sokkal inkább az övék, akik benne dolgoznak. Ebben a rendszerben inkább moderátor vagyok, akinek az a feladata, hogy az ő gondolataikat valamilyen szinten az én színházi stílusomra, látásmódomra ilyen módon próbáljam rendezni, érthetővé tenni.

Egy ilyen helyzetben hogyan találod meg az arányokat, hogy ne sérüljön se a rendezői, se a pedagógiai oldal?

Mindig ahhoz viszonyítok, hogy amikor követünk egy témát, vagy egy drámát vagy hasonlót, akkor már erősen él a fejemben egy érzelem, kép, hangulat, ahhoz zene társul, és bennem nagyon erősen él, hogy ezt a képet szeretném érzelmi szinten is megjeleníteni. Ez vezet. Annyira nem tudatos ez sem, hogy ehhez tartsam magam Sokszor szeretném a játszókkal is átéreztetni, s ha nekik ez tetszik, akkor az megmarad, ha nem tetszik, vagy látom rajtuk, hogy valami nem fogja meg őket, akkor elvetem. Számomra ötleteket eldobni nem egy nagy érvágás. Hiába éreztem, hogy jó, amit kigondoltam, ha nem illik a rendszerbe, akkor elengedem. Még akkor is, ha az volt az alapötletem és alapérzésem, de változott. Azt érzem, hogy egyre kevesebb dologhoz tudok ragaszkodni, és egyre kevesebb a szerelmes pillanatom az előadásaimban. Ennek örülök, mert ez azt jelenti, tisztábban tudom látni kívülről, amit csinálok. S úgy vélem, az előadások is letisztultabbak tudnak lenni. Tényleg az, amikor látod, hogy az az a pillanat, ami kilóg az előadásból, de nem ad hozzá gondolatban, inkább olyan, hogy a rendező ezt valami miatt nagyon szereti. Ezeket, úgy érzem, hogy most már elég jó arányban tudom elengedni magamban.

Talán nagyobb igényed van arra is, hogy az egészet koherensen lásd át…

Igen. Igazából a diákokkal való munka engem erre ösztönöz. Engem is formálnak a színjátszók. Meg tudnak győzni arról, ha valami nem jó, vagy ha nem odaillő. Az, hogy őket próbálom szem előtt tartani, az ő érdeküket, ezáltal valahogy a saját egómat is máshogy tudom beletenni az alkotófolyamatba.

Nem vagy még olyan távol ezektől a fiataloktól. Pár év a köztetek lévő korkülönbség. Mégis mi az, amit érzékelsz belőlük? Mennyiben változott a mostani középiskolás generáció ahhoz képest, ami tíz éve volt, amikor még te voltál diákszínjátszó?

Azt érzem, hogy nyomottabbak, több a nyomasztó inger, ami éri őket. Nagyon sok az elvárás feléjük, nagyon korán, nagyon erős jövőkép kell, hogy kikristályosodjon számukra, mert különben azt érzik, hogy elvesztegették az időt. Mintha egy óra ketyegne a fejükben, legalábbis azokban, akik hajlamosabbak arra, hogy a világra, ami körülveszi őket, arra figyeljenek, és próbáljanak megfelelni a külső elvárásoknak. Sokszor gondolják, hogy itt vagyok tizennyolc évesen, fenébe, lehet, hogy nem is erre az egyetemre kellene mennem, de közben meg muszáj, mert különben az államilag finanszírozott féléveim el fognak fogyni, s már itt és itt kéne tartanom… Hiába kell diákhitelt felvennem, de azt minél előbb el kell kezdenem törleszteni, s nem harmincnyolc évesen szeretnék saját családot. Látják, hogy kevés a lehetőségük Magyarországon, közben mindenhonnan hatalmas az elvárás, és erős kötelezettségeket éreznek, nincs idejük saját magukat megtalálni, saját magukat megélni. Ezt érzem. Az iskolák többnyire negatív segítséget adnak. Sikerorientáltság veszi őket körül, ami árt, mert befeszítik ezek a fiatalokat.

Pécs azért nagy város, több a lehetőség…

Ez, sajnos, nem így van. A munkalehetőség nagyon kevés. Hazánkban akkor van munkád, ha megteremted magadnak. Elmehetsz közmunkaprogramba, az is egy lehetőség, de ott húsdarab vagy, ennek a rendszernek statisztikai adata leszel. Közben pedig nagyon kevés a munka s a lehetőség. Sokan akarnak innen elmenni, hiába szeretik a várost. Egyszerűen nagyon beszűkült. Hiába van Zsolnay Negyedünk, ha nem történik benne semmi, miközben az ott dolgozó szakemberek nagyon jók, és mindent meg akarnak tenni, hogy ott történjen is valami. Ez egy túltervezett város, közben alulfinanszírozással, alulmotiváltsággal küzdünk. Kár, hogy valódi értékeit nem használja ki.

Hogy néz ki egy tanéved egy csapatodnál?

Attól függ. Ha új csoportról van szó, akkor az első három hónap arra megy el, hogy ismerkedünk, tréningezünk, de leginkább beszélgetünk. Jóval kevesebb nálam a drámajáték, színházi tréning, leginkább megismerni akarom őket, azt akarom, hogy ők is jobban megismerjék egymást, leginkább arra törekszem, hogy véleményformálás szülessen. Az első három hónap többnyire így zajlik. Még nincs igazi színházi munka ekkor, hanem arra törekszünk, hogy megtanulják kimondani, amit gondolnak, véleményt formáljanak, ami manapság nem divat. Eleinte ez tapogatódzó. Azt keresem, mi érdekli őket igazán ebben az élethelyzetben egyszerű beszélgetések, kérdezgetések mentén. Látom, és igyekszem érzékelni, ha valamiről sokat beszélnek, akkor kiderül, bizonyos téma jobban érdekli őket. Kinyújtom a radarjaimat, ami a legtöbbször üti meg a füleimet, azt gondolom, az az, ami most nagyon foglalkoztatja őket. Akkor az év további részében ezzel próbálunk foglalkozni. Ha pl. az iskola nyomasztja őket, akkor felkínálom nekik, mi lenne, ha erről játszanánk. Ezzel dolgozunk. Többnyire mániám, hogy színházorientáltan közelítsünk ekkor már a téma felé, sokat improvizálunk. Szeretem, ha ők hoznak mindenféle anyagokat, ezáltal az asszociációs képességeik is fejlődnek. Próbálok nagy ötlet- és mozaikhalmazból összegyúrni valami koherenset. Megfogalmazzuk a mondanivalót ebből az egészből, ami először leginkább magunknak szól. Próbálunk közösen gondolkodni és összerakni egy előadást, ami már másoknak üzen. Azt fontosnak tartom, ha előadást készítünk, ha hozott anyagból is dolgozunk, de ők írják át. Ezek után én ezt ellenőrzöm és visszakérdezek. Így oda-vissza ható munkából alakul ki ez a folyamat. Novellákat is szívesen dolgoztatok fel velük jelenetekké, vagy verseket, zeneszámokat, ha kell, filmrészleteket, bármit, hogy összetetten kezdjünk ezzel foglalkozni. A munkaformának ezen része belém rögzült már, feldobok egy témát, és azt elfogadják vagy sem. Ha nem fogadják el, akkor elfogadhatunk újat is. Többnyire tőlük várom a gondolatokat. Általában elfogadják, amit felkínálok számukra, eddig nem nagyon volt még olyan, hogy a három hónapos megfigyelő időszakból rosszul jöttem volna ki, teljesen félreértettem volna az ő gondolkodásukat vagy érdeklődési körüket. Így haladunk, készülünk a regionális találkozóra, mert az embert mindez feszíti belülről. Bár most már egyre kevésbé érzem ezt fontosnak, sőt, nem nagyon akarok ezzel ilyen szinten foglalkozni. Ha a diákoknak fontos, akkor ezt figyelembe veszem. De ha nem fontos, akkor azt nem erőltetem, azt szeretném, hogy sokkal összetettebb, összeszedettebb munka születhessen. Azt figyelem rajtuk is, magamon is, ha három hónapig dolgozunk előkészületi munkában, aztán megint három hónapig dolgozunk színházi munkában, akkor kb. már be is kell mutatni a regionálison. Utána már nagyon nehéz változtatni rajta, mert olyan lendülettel, olyan nagy hévvel vannak benne, hogy a premieren kimegy minden erő belőlük, és onnantól kezdve már csak esik vissza az érdeklődés és az élményeik ezzel kapcsolatban. És kicsit az ellustulás folyamata jön létre.

Szerinted ez mitől van?

Szerintem ez mindig ilyen… Minden kemény munkának ez a sorsa: elkészül egy ház, utána vakolni már kevésbé van kedved. Belül lehet élni, de kívülről kit érdekel már? És szépen, lassan megcsinálod talán… Állítólag a kőműves háza soha nem készül el. Mivel a diákok is részesei ennek a dramaturgiai munkának, ők is elfáradnak benne, miközben roppant büszkék arra, amit csináltak. Amikor ilyen nagy folyamat végén járunk, már beszélgessünk, játszunk, ilyenkor már nehéz, nehezebb újból nekiállni. Amit szeretnék mindebből kihagyni, hogy ne legyen benne a kapkodás élménye. Mert, természetesen, ez a pillanat és a feszítő helyzet szép eredményeket tud szülni, nem is baj, ha az ott van, de azt kellene elérni, hogy ezt egy állomásnak és ne végállomásnak éljük meg. Inkább tekintsünk rá úgy, mintha körjárat fordulójánál lennénk. És utána akarjunk tovább dolgozni vele.

Ez érdekes, mitől fullad le így… Mindez talán a rendezőről is szól, nem? Ha te elfáradsz, akkor a játszó is elfárad, nem tudom, hogy lehet ilyenkor jól motiválni?

Bennünk is megvan ez az állapot, hogy akkor most bemutattuk a produkciót és akkor jöhet egy természetes leengedés. Kicsit leesik az ember válláról az a bizonyos teher, s azt nem akarja visszavenni.

Volt olyan élményed, hogy megcsináltál egy előadást és utána ingert éreztél arra, hogy még tovább dolgozz azzal a játszók segítségével?

Bennem folyamatosan van ilyen érzés, nagyon nehezen fogadok el bármit is. Azt tudom mondani egy előadásra, hogy szerintem a közönség élvezi, megy vele, ami egy szuper jó dolog, de valamit mindig látok, mindig van egy De. Saját darabjaim kapcsán mindig nagy hibámnak látom, ha nem tudtam jól kitalálni, hogy a játszók gondolata, világa és az én nyelvezetem hogy fonódjon össze. Amikor már egy folyamat végére értünk, mindezt nehéz újra átgondolni és átdolgozni. Ilyenkor már többet hiányzunk fejben és fizikailag is. Csak úgy szeretek dolgozni, ha mindenki jelen van.

Mi történik a következő évben a színjátszón, amikor már nem friss, kezdő a csapatod?

Mindig csapódnak újak a csoporthoz, és őket integrálni kell. Nekem is, a többieknek is meg kell szoknunk a frissen érkezőket. Mindig olyan csapatokkal dolgoztam, akik heterogének. Kilencediktől tizenkettedikig. Látom annak is az előnyét, ha egy egész osztállyal, homogénebb társasággal működünk együtt. Nagy a koncentráció, mert egy szinten tartanak hasonló képességekkel. Ezekkel a vegyes csapatokkal úgy érzem, nehezebben lehet haladni, de ettől izgalmasabbá válik a számomra ez a folyamat, sokszínűbbé válik az anyag is, amivel foglalkozunk. Tulajdonképpen minden évben új csapatot építek, ám azzal a különbséggel, hogy az első év végén már tudok abban gondolkodni, hogy jövőre milyen témával tudunk majd továbbmenni, mert ismerem őket, látom, milyen összetételű a csapat. Egy tömbben kezdtek el színjátszani. Míg a továbbiakban már csak egy-egy új érkezik.  

Visszaemlékezve diákszínházi éveidre, mit gondolsz, számodra mitől volt ez a korszak meghatározó?

Amikor gimibe kerültem, nem lehetett lekötni a figyelmemet, iskolától, mindenféle kötelezettségtől undorodtam. Egyetlenegy dologra tudtam koncentrálni: a focira. Azt megéreztem tizennégy éves koromban, hogy nem leszek focista, mert nincs kedvem olyanná válni, mint azok a személyek, s akkor erről letettem, s úgy döntöttem, nem ölöm ebbe bele magam. Éreztem, hogy nem is vagyok abban olyan tehetséges, és akkor épp nem tudtam, mi legyen velem. Ekkor jött Tóth Zoli az őrült fejével, s ezzel a színházasdi ötletével, s nagyon élveztem mindezt, láttam, hogy a embereket is leköti ez a dolog. Magával ragadott, azt éreztem, mennyire jó, hogy ott vagyunk tízen, és egy téma kapcsán ennyi különböző emberekként tudunk együtt koncentrálni, dolgozni, gondolkodni. S hirtelen célt adott az életemnek a diákszínjátszás. Nem engedett elzülleni, aminek egyébként nagy esélye lett volna. Ez kirángatott. A szüleim is örültek, nem aggódtak, hol vagyok péntek este tízkor, mert tudták, kivel vagyok. Közben teljesen behúzott a diákszínjátszás közösségi élménye, összekovácsoló ereje. Ez szerintem közös is lehet minden hazai színjátszóban. Kell az ennyi idősen, hogy olyan közeg tagja legyél, ahol felismered, hogy jó helyen vagy. Ez az élmény az, amit át szeretnék adni, azt, amit én is kaptam. Egyszer szinte minden kollégám ugyanezt nyilatkozta arra a kérdésre, hogy miért foglalkozik ezzel a tevékenységgel. Az külön jó, hogy te is jól érzed magad, de nem alázol meg senkit, jót akarsz, nem kihasználni, s közben kötelez egyfajta felelősségvállalásra önmagadért és a közösségért. Ők is, én is jól érzem magam ebben, most már csak meg kéne belőle élni!

Mi haszna ennek a tevékenységnek?

Az, ami a legnagyobb baj a mai világunknak, országunknak, hogy vagy nem vagyunk kíváncsiak egymásra, emiatt ítélkezünk állandóan, emellett nem is merünk véleményt nyilvánítani, vagy nem olyan módon, ahogy azt kellene. Nincs bennünk empátia, valahogy azt érzem, akik tőlünk kikerülnek, azok a fiatalok nagyobb valószínűséggel egészségesen gondolkodó emberekké válnak. Ha valami, ez nagy haszna lehet a diákszínjátszásnak. Ezek a diákok képesek véleményt formálni úgy, hogy közben nem feltétlenül sértenek másokat, s nyitva hagyják annak a lehetőségét, hogy nincs igazuk. Fontos, hogy mindezt egymásért csináljuk!