Tényleg, kinek a pénzén osztanak ma művészeti ösztöndíjakat Magyarországon? És kik döntik el, hogy melyik arra érdemes vagy épp kegyelt művész kapja meg? Az elmúlt néhány évben különböző törvénymódosítások eredményeképp jelentősen csökkent a civil forrásból adományozható ösztöndíjak száma. Az Artisjus-díj már „csak” szellemi elismerés – hogy kiemelkedő példát mondjak. Az alkotói (és néha életmentő) ösztöndíjak anyagi hátterét központilag az állam folyósítja. Mit kér ezért cserébe a mindenkori politika? Mi változott a Kádár-rendszer óta? És ki mer feltenni ilyen kérdéseket?

IMG_8048

Fehér Renátó és Gáspár György a JAK „Oda ne rohanJAK” sorozatának legutóbbi estjén a Móricz- és a Derkovits-ösztöndíj hátteréről beszélgettek 2015. április 14-én. A Móricz-ösztöndíj és a FIJAK eszmei alapjait a fiatal írók 1969-es lillafüredi tanácskozásán fogalmazták meg – meséli Gáspár György, a Móricz-ösztöndíj kuratóriumi titkára. Forradalmi, és kissé utópisztikus volt a gondolat alig egy évvel a prágai tavasz után, hogy fiatal írók egy olyan díjat alapítsanak Magyarországon, ami az államtól függetlenül, demokratikus elvek alapján támogatná a fiatal alkotók munkáját, ahol a szakmai teljesítmény az egyedüli mérce. A 60-as 70-es évek puha diktatúrájában semmi sem jöhetett létre a hatalom engedélye és bevonása nélkül. Nem kivétel ez alól az akkori Kulturális Minisztérium anyagi támogatásával és feltételeivel megalapított Móricz-ösztöndíj sem. Így került be az alapító okiratba például (a szocializmus szellemében) kitételként, hogy a díjazott vegyen részt valamilyen termelő munkában. Érdekes, hogy ez a kitétel ma is részét képezi az okiratnak. Hasonló körülmények közt fogant az 50-es évek derekán alapított Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj is. Az ösztöndíj mindenkori kuratóriumát a Kádár-korban az államhatalom nevezte ki, a kuratórium gyakorlatát tekintve kifejezetten azzal a céllal, hogy a „népi származású” szocialista-realista vonalat képviselő alkotókat részesítse előnyben. A Móricz-ösztöndíj esetében a különböző írószövetségek delegálhattak kuratóriumi tagokat. A jelöléseket pedig a Kulturális Minisztérium hagyta (vagy a nyíltan ellenzéki Petri György esetében nem hagyta) jóvá. Ezt a jogot ma a Kulturális Minisztérium örököseként az EMMI gyakorolja. A párt ideológiai képviseletét akkoriban a kuratórium állandó tagjaként az Írószövetség mindenkori KISZ titkára látta el.

Miért válik érdekeltté a hatalom ezekben a díjakban? Miért vonja azokat az ellenőrzése alá? – teszi fel a kérdést Fehér Renátó. Jancsó Miklós mondta egy interjúban, hogy a legtöbb díjat ebben az országban nem kapják, hanem adják. Miért van ez így?

Fehér Renátó

Gáspár György szerint a hatalomnak mindig is érdekében állt, hogy a kifejezés eszközeivel jól bánó művészeket a maga oldalára állítsa, hogy a művészet eszközeivel legitimálja a maga ideológiáját. Ez ugyanúgy érvényes a képzőművészetre, mint az irodalomra. A Kádár-kori kultúrpolitika bevett gyakorlata volt a kegygazdálkodás, különböző anyagi juttatással járó díjakkal azoknak a művészeknek a támogatása, akiknek a munkássága jól megfért a párt hivatalos ideológiájával, s ez egy olyan, anyagi szempontból kiszolgáltatott, támogatást igénylő csoport esetében, mint a fiatal művészek, igen erős befolyást jelent. Ennek ellenére, ha végig követjük a korábbi Móricz-ösztöndíjasok névsorát, azt fogjuk látni, hogy nagyon is plurális, feltételezhetően nem politikai alapon lettek kitüntetve.

Azért van arra ismert példa, amikor a hatalom igenis beleszólt a döntéshozatalba – fűzi hozzá Fehér Renátó. 1977-ben Petri Móricz-ösztöndíjat kapott, ám mivel aláírta a Charta ’77-tel szolidarizáló nyilatkozatot, azonnal megvonták tőle az állami ösztöndíjat, az akkor rengeteg pénznek számító havi 3000 forintot. Már készült az átadóra, a nyakkendőjét kötötte, amikor megérkezett a motoros futár (az akkori Kulturális Minisztériumból, amelyet Pozsgay Imre vezetett) az üzenettel, hogy „akkor” a díjat tekintse tárgytalannak. És ugye ez a lehetőség ma is fennáll. A Derkovits- és a Móricz-ösztöndíj is elvben visszavonható.

De hogyan váltak ilyen jelentős tényezőkké ezek az díjak? Miért tud rajtuk keresztül kegyet vagy nyomást gyakorolni a hatalom?

A Móricz-, a Derkovits- és más ösztöndíjak is a szakmai elismerés mellett, nem mellékesen, jelentős és néha nélkülözhetetlen anyagi támogatást jelentenek a fiatal alkotóknak. A Móricz-ösztöndíj alapításakor ez az összeg havi 3000 forint volt, ami akkor egy tisztességes fizetésnek felelt meg. Ma már nyilván nagyobb összegekről beszélhetünk, ám arányaiban az inkább már csak a mai minimálbérnek felel meg. Régen kevesen, öten-hatan kaptak többet, ma évente többen, tizenhárman kapnak kevesebbet. De akármekkora összegről beszélünk is, néha egy-egy ilyen díj odaítélése dönt afelől, hogy ki tud művészként megmaradni, és kiből lesz pályaelhagyó. Nagyon nagy probléma, hogy a magánmecenatúra szinte teljesen kivonult az irodalmi életből, így a mai irodalmi szcéna nagyban függ az állami juttatásoktól.

Gáspár György

Az állam viszont a befizetett adóból különíti el ezeket a pénzeket – fűzi tovább Fehér Renátó. Vajon mi lehet a véleménye erről az adófizetőknek? A Derkovits-ösztöndíj egy korábbi, kisebb botrányt kavaró kiállításának vendégkönyvéből idézek: „Vajon művészet-e mindez, s nem élősködnek-e Rajtunk, adófizető állampolgárokon ?”

Valószínű, hogy az adófizetők többsége nem is tud róla, hogy ezek a díjak egyáltalán léteznek, de gyanítom, nem lennének tőle túl boldogok. Az a teljesítmény, amit a díjazott művészek nyújtanak, egy viszonylag szűk körön belül fejti csak ki a közvetlen hatását, de ezek az ösztöndíjak nem is az átlagigényt tükrözik, hanem az attól magasabb művészi szinten álló, piaci szempontok alapján egyébként „eladhatatlan” műveket létrehozó művészeket hivatottak támogatni.

Részben azért mégis van létjogosultsága az előbbi kérdéseknek, amikor valamilyen visszásságra derül fény egy-egy díj körül, és gyaníthatóan nem valaki arra érdemes kapja meg az ösztöndíjat. A Derkovits-ösztöndíjjal volt például olyan probléma korábban, hogy a Képzőművészeti Egyetem meghívott oktatói, amolyan mester-tanítvány viszony mentén, a saját diákjaikat kezdték előnyben részesíteni. Amellett a gyakorlatukból is kitűnt ezeknek az ösztöndíjaknak, hogy egy kissé talán meghaladott művészeti értékrendet képviseltek. Gondolok arra, hogy milyen műfajokat díjaztak például. A Derkovits esetében voltak/vannak kifejezetten alulreprezentált műfajok, olyan újmédiás művészeti formák, amelyek nagy hatással vannak a kortárs képzőművészetre, a kuratórium tagjai közül mégsem foglakozik velük senki mélyrehatóan. A Móricz-ösztöndíjjal kapcsolatban tapasztalt Ön részrehajlást? Milyen reformokat lehetne végrehajtani, hogy ezeket a problémákat kiküszöböljük?

Az esten felolvastak a 2015-ös Móricz-ösztöndíjasok: Haraszti Ágnes, Czinki Ferenc és Kassai Zsigmond

Persze hogy van részrehajlás – mondja Gáspár György. Az ösztöndíj kuratóriumi bizottságát az írószervezetek delegálják. Ezek érdekképviseleti szervezetek. Pontosan azt teszik, amit elvárunk tőlük, képviselik a körükbe tartozó művészek érdekeit. Ezzel nincs is semmi gond, az a normális, ha részrehajlóak. A lényeg, hogy kiegyensúlyozzák egymást, valahogy úgy, mint a pártok a parlamentáris demokráciában. A feszültségek sokkal inkább abból adódnak, hogy van évente 13 ember, akinek megítélhetjük az ösztöndíjat, és vannak rajtuk kívül még vagy negyvenen, akik ugyanúgy megérdemelnék, és akkor ők miért nem? Hiába veszünk számításba mindent, hogy a szerző mennyire mozgatja meg maga körül az irodalmi életet, milyen a kritikai fogadtatása, amíg az évenkénti jutalmazottak köre nem bővül, mindenképp lesznek olyanok, akik jogosan háborodnak fel, amiért nem ők kapták meg.

Ennyi fért bele Fehér Renátó és Gáspár György alig egy órányi beszélgetésébe. Ehhez a témához egy konferencia is kevés lett volna. A beszélgetésről készített hangfelvétel hamarosan elérhető lesz a Petőfi Irodalmi Múzeum archívumában is.

Fotók: Horváth Bianka