“Ezzel ujjbegyét megmártotta kinyújtott nyelve hegyén,

és egy hűvös keresztet rajzolt a homlokomra.”

(Bodor Ádám: Verhovina madarai)

 

Összeházasodok egy ügyvédnővel, mikor épp beindul a politikai karrierem. Mások szerint egy idióta barom vagyok. Anyám szerint sokat segít majd, ha véletlenül hülyeséget mondok a pulpituson. Mira csak mosolyog ezen, megsimogatja a hátamat, bízik bennem, a másik kezét a hasán nyugtatja.  Nyolc hónapos. Túl vagyunk a kezdeti hisztiken, a középidős nyugvóponton, most kezd pánikolni, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy az az alien, ami folyvást rugdos, ki fog férni, ott.

Elveszem, persze, hogy elveszem. Teherbe esett, elveszem, üde látvány, tiszta nő, okos, talán számít az is, hogy szex közben nem kiabál. Elveszem, Mira lesz a feleségem, jól mutat mellettem, elegánsan öltözik, minden reggel kiskosztüm, a munkám a pasim, mondja egy péntek reggel a tükörnek, mikor jeans-day lévén farmerbe bújik, de blézert vesz hozzá, mert abban olyan kortalanul laza.

Mindent tudok a terhességről. Ki vagyok képezve. Minden rezdülését látom, figyelem, értem. Nyugtatgatom, megígérek neki mindent, és franciasalátát hozok éjszaka a non-stopból. Utána megölelem, miközben üvölt velem, hogy rosszul van, a francnak hagytam felzabálni a salátát. A terhességi könyvek után a gyereknevelésiek jöttek. Felkészültem. Mira ösztönember, nem készül tudatosan. A regulákat a munkájának hagyja.

Üvölt velem, hogy nyomjam már azt a kurva gázpedált, nehogy megálljak a sárgánál, közben elfehéredő ujjakkal szorítja a felkarom, majd földöntúli hangon közli, hogy utál. Utál, be ne merjek menni a szülőszobára, úristen, kiszakad a hasa, mindjárt idepisil, fogjam már be, és igyekezzek.

Arról volt szó, hogy benn leszek végig, megvettem múlt héten az apukacsomagot, benn is hagytam a kocsiban, nehogy otthon maradjon, most meg itt állok beöltözve, mert Mira lemondta. Nem, ez így túl puha, igazából torkaszakadtából üvöltött velem, hogy ha be merek menni, átharapja a karomon az ereket. Szó szerint így mondta. A folyosón ez visszhangzik a fülemben, a szülőszobáról nem jön ki hang. Villogó neonok csúsznak meg a zöld csempéken, a folyosó végén, a vészkijáratnál bámulok kifelé. Szürke, merev jegenyék sorakoznak az ablak alatt. Mira kardigánját szorongatom, épp mintha a fa kérgét.

Mindent elolvastam a szülésről is. Miért nem jutott nekem egy olyan, mint akit az előbb toltak be, szelíden mosolyogva fogja a párja kezét, istenként néz rá, mikor a férj nyugodtan, de határozottan közli: apás szülésre jöttünk. Én is, én is arra jöttem, de a feleségemben lakozó hormonfúria másképp döntött. Hormonokkal azonban nem vitázunk, szegényke, milyen rég benn van már.

Most, hogy az orvos azt mondta, ne aggódjak, talán nem is aggódom annyira. Miránál oxigénhiányos állapot lépett fel, de most már minden rendben, ellenben a rutin vele nem fog menni, kicsit később engedik haza majd, és hogy otthon védőnőnek is jelen kell lennie az első hetekben.

Mira egy hónapot kért a munkahelyén szülési szabadságnak, állandó nörszöt keresett a gyerek mellé, és ezt teljes bizonyossággal, az én megkérdezésem nélkül döntötte el. Na ez most nem így lesz. Azt még nem tudjuk, hogy az oxigénhiányos állapot milyen nyomokat hagy, egyáltalán hagy-e, de a terv, na az elszállt.

Mira fekszik naphosszat, a védőnő és én vagyunk babuskával. Mirának van teje bőven, a vattalemosó korongok egy perc után átáznak, kicseréli pamutpelenkára, és belealszik a szoptatásba. Babuska fintorog, elfordítja a fejét, megfeszíti a lábacskáját, és kiköpi a mellbimbót. Többé rá se néz. Mira sírdogál, visszavesz a folyadékfogyasztásból, és várja, hogy elapadjon a  teje. Fájdalmai vannak, nyugtatót és erős fájdalomcsillapítót vesz be. Alszik. A védőnő esténként szánakozva köszön el, tudja, hogy én kelek fel, keverem be a tápszert, próbálom a hőfokot a csuklómon, és böfiztetek, a vállamon altatom el babuskát, aztán fogom a pelenkát, és lesétálok vele a ház előtt álló kukához, addig is szellőzik a fejem, szippantok a langymeleg tavaszi estéből, végigsimítom a mogyorófa puha bársonyleveleit, a fonákját szeretem, visszafelé belesek a kiságyba, békés szuszogás, befekszem Mira mellé, savanyú tejszag.

Néhány hét múlva a helyzet változatlan, Mirát semmi nem rázza fel, kába nappalokból korán fekvős, hosszú éjszakákba fordul, nappalra már fel sem öltözik, és aszott testén lóg a pizsama. Áll a fürdőszobaablakban és dohányzik, nem beszél, visszafekszik. A védőnő négy hét után közli, hogy ő holnaptól nem jön, lejárt a mandátuma, erről jut eszébe, az enyém hogy áll? Az enyém halasztás alatt. A kollégáimmal megbeszéltem, hogy én leszek otthon babuskával, nem mindennapi az apuka-baba páros, zömmel csak a karrierista nőknél, és a nincsmásválasztásom családoknál fordul elő. És Mira? Vonogatom a vállam, tulajdonképpen őt is ápolom, fürdés, evés, ezekben is segítségre szorul. Sajnálom, mondja a védőnő. Kinézek utána a konyhaablakon, kúszik a sötét a fal felé, elégették délután a frissen levágott ágakat, a füstfátyol áll a hinták alatt. Hirtelen állt meg az idő, ez már mindig így lesz.

Babuska minden reggel mosolyogva ébred, nem akkor kezdi, mikor meglát, hanem mikor meghall. A szeme még csukva, de nyílik a szája, szentimentális apává szelídülök tőle, és már ül, mikor Mira először nyitja rá a szobaajtót. Két hónapja a gyerekszobában élek, fekszem, kelek, de így jut mindenre idő, séta, hinta, alvás és evés az előírt időkben. Babuska haja hullámos szőke, barackpofija gödrösödik, ha nevet, és imád a vállamon aludni. Szerelmes vagyok.

Babuska tágra nyílt szemmel néz Mirára, aztán megfeszül, ülésből átbillenve kúszni kezd felém. Bebújik az ölembe, sír, Mira zavartan áll fel, és távozik. Másnap reggel megint ránk nyitja az ajtót, kosztümben van, sminkben, a lakktáskája már a vállán, azt mondja, hogy akkor ő most elmegy dolgozni. Muszáj meglesnem, ahogy elmegy itthonról, nyolc hónapig  volt itthon kimozdulás nélkül, látnom kell. Végigsétál a ház előtt, bekanyarodik a játszótér felé, sávokban süti a nap, ahogy a fák közé ér, vakító reggeli fény, aztán eltűnik, nem marad más belőle, mint a homokozó drappja, babuska takaróján ismétlődve a kiságyban. Homokbuckák a takaró hullámai.

*

– És úgy éltek, mint a haverok? Mint két barát? – kérdezi a homokozós apuka.

Nem, nem a barátom, lakótárs csak, abból is a rosszabbik fajta, három év múlva is változatlan a helyzet, Mira dolgozik, késő este jön haza, péntekenként bulizni jár, nem kérdi, mehet-e, még csak nem is közli. Külön élünk, egymás mellett. Babuska oviba jár, én dolgozom, napi rutinunk az együttalvás. Természetesen minden családi rendezvényen együtt, Mirával hármasban jelenünk meg, kinyitom előtte az ajtót, szedek neki az ételből és elsőként nyújtok zsebkendőt, ha tüsszent egyet. Kellékférj vagyok. Talán hála van a szemében. Talán.

Mikor az ovis anyukák pénteki zsúrt rendeznek, nem maradok ott, de a végére visszaérve meglepően kedvesek, nekem pedig ugyanolyan jólesik a figyelem. Utoljára maradok, megbeszéljük, hogy babuska ott alhat a barátnőjénél, hirtelen nem tudok mit kezdeni a szabadságommal, mit csináljak péntek éjjel egyedül, menjek el a feleségemmel bulizni, mondja meglepve az anyuka, visszafordulok, innentől nincs megállás, kidől belőlem az elmúlt három év, sírva fejezem be másfél óra múlva, akkor az anyuka megöleli a nyakam, belecsókol, azt mondja aludjak én is ott.

*

Impotens vagyok. Azt olvastam, ha nem használják, összemegy, de arról sehol nem volt szó, hogy nem is működik. Nem működik, tényleg csak ottalvás lesz, az anyuka simogatja a hátamat, és megnyugtat, semmi baj, nem fizikai probléma, higgyem el, száz százalék pszichikai, majd somolyogva súgja, hogy szívesen meggyógyít.

Mira megérezhetett valamit a kémiából, mert vasárnap este bejön a fürdőszobába, a törölközőm alá csúsztatja a kezét, hátulról ölel meg, míg fogat mosok, meg is kívánom, de nem áll fel. Impotens vagyok, mondom neki, erre megsértődik, és kirohan. A tükörben kétségbeesett, függőleges ránc fut végig a homlokomon, elmélyül, mikor végiggondolom, mennyi bátorság kellett három év után újrapróbálkozni, felkészülni, kivárni, míg megfürdök, megnyitni az ajtót. Igen. Megnyitni talán a legnehezebb. Hirtelen meg akarom vigasztalni, megsajnálom, gyermekem édesanyja, a feleségem. Az ajtaja zárva.

Nem kommunikál velem, legalábbis szóban nem, levélben írja meg, hogy ez így nem jó, ő mindent újra akar kezdeni, igazi családot akar, szenved. Mindent elért a munkájában, gyűlöli a kisstílű bűnözőit, és én menjek el orvoshoz. Ha bejelentkezem, szóljak, elkísér.

Ülünk az orvosnál, Mira fogja a kezem, rövid összegzés után az orvos hümmögve irányít el minket pár- és szexterapeutához. Mira felpattan, köszönés nélkül megy ki. Hónapokig nem látom, korán megy, későn jön. Hétvégente pedig pénteken megy és vasárnap késő este jön haza. Babuska családot rajzol, apa és babuska a papír szélén, egymásba gabalyodva, anya pedig a felső sarokban, elérhetetlen magasságban, szürke, szögletes vonalakkal, kereszttel a homlokán. A vasárnap esti Mira megdöbbenve fogja kezében a rajzot, babuska elismerésre várva néz fel rá. Mira szó nélkül adja vissza a rajzot, a fürdőbe vonul. Csobog a víz órákig. Babuska már alszik, nekem pedig valahogy nem akaródzik lefeküdni, valamiféle fordulóponthoz értem, most kell változtatni, de bele sem merek gondolni, merrefelé indulunk. Aztán nem bírok tovább várni, elalszom, Mira reggel jön ki a fürdőszobából, és gyűrött, hatoldalas levelet nyom a kezembe.

Hogy nem akarja ezt így tovább, hogy nem érzi magát anyának, nőnek, társnak, semminek, egyedül a tárgyalóteremben bírja magát, teljes bizonyossággal mondja ki, hogy a mi kapcsolatunk beteg, beteges, én pedig nem vagyok normális, és én is beteg vagyok, nem nekünk van szükségünk terapeutára, hanem nekem, sürgősen nézessem meg magam, ha nem megyek záros határidőn belül orvoshoz, akkor ő beadja a válópert. És nincs az a bíróság, aki nem neki ítéli a kislányt, én zavart vagyok, szerzett róla orvosi papírt is, és a munkahelyem sem annyira stabil, mint az övé, valamint a magándetektív készített fényképeket, mikor egy ovis anyukánál töltöttem az éjszakát.

*

Légüres napok jönnek, álomban járok, valaki ébresszen és mondja, hogy nincs semmi baj. Babuska megérzi, éjszakánként sírva jön át az ágyamba, és bújik. Nincs energiám következetes szülőként visszavinni, belekapaszkodom, nincs az az isten, aki elvehetné tőlem. Nem is isten, nagyon is ember, Mira a neve, Mira, akivel egykor mindent együtt képzeltem el, mindent, és akinek az oxigénhiányos állapotáról szóló orvosi papírján kívül nincs terhelő bizonyíték, hogy nem anyja a gyereknek. Most először mondom ki, először csak a tükörnek, aztán hangosan a konyhaszekrénynek, a mélyhűtőbe ordítom, kinyitom az ablakot, és a játszótér felé üvöltöm. Aztán kapcsolok, talán most is figyeltet, nem szolgálok neki újabb pontot. Nem győzhet. Össze kéne szednem magam.

*

Hónapok telnek el,  azért sem megyek orvoshoz, és nem beszélek Mirával, beszélek viszont egy ingatlanossal, nem messze bérelek egy lakást, és elköltözöm babuskával. A költözés épp olyan hétvégére esik, mikor Mira nincs otthon. Vasárnap késő este csörög a mobil, hosszan, nem veszem fel. Aztán visszahívom, meglepően nyugodt, üvöltést vártam, azt mondja, beszélni szeretne velem. De személyesen. Rosszat sejtek, elodázom a találkozót.

Eltelik így három hét, mire rászánom magam, találkozunk szigorúan semleges területen, kávéházi sarok, nincs lehetőség botrányra. Csendesen köszön, aztán csak néz, hallgat. Vár. Két krémest kér, túrós pogácsát, tejes kávét, meg habcsókot. Nekem kávét édeskével, habbal. Még tudja. Az sem megy le a torkomon, megakad, köhögök tőle, akkor közelebb húzódik, meglapogatja a hátamat, közben mosolyog, a másik kezét a hasán nyugtatja.

Mindent tudok a terhességről.

Mira terhes. Nincs kétségem efelől, és most leesik, a legjobbkor jött neki, hogy elköltöztünk. Mesélj, mondom neki, mesélj, megtartod?

Mira higgadtan fogyasztja a süteményeket, azt mondja, mindent elmesélhet, mert már rég döntött. Megismerkedett élete szerelmével, a védence, lehet, hogy el is fogják ítélni, rosszfiú, alvilági, igazi rossz arc, mégis, mégis kell valamiért, azt mondta, Miráért a csillagokat is lehozza, csak vele tudja elképzelni az életet, ilyen okos és üde feleséget szeretne.

– Tudja, hogy terhes vagy?

– Igen.

Mira arca elborul.

– Nem akarja a gyereket. Én pedig igen. Akarom, mindenáron, még nélküle is. Ezt a gyereket mindenképpen megszülöm, mert ebben a helyzetben hajlandó vagyok lemondani egy csomó mindenről. Például rólad, mondja hátravetett fejjel, és simán lemondok a szerelmemről is. Lemondok a karrieremről is, mert ha mégis akarja a szerelmem a gyereket, akkor vele maradok, viszont akkor feladom a hivatásom. Ellentmondás. Viszont nem mondok le a gyerekekről.

– Gyerekekről?

– Igen, babuskáért és ezért a csöppségért mindent feladok. Felégetek mindent magam mögött, senki és semmi nem érdekel.

Úgy hagyom ott, mondat közben, adrenalin a hónaljban, majdnem fellököm a pincért, vad vagyok, üldözött. Vajon tudja-e, hol lakunk, aztán eszembe jut, persze hogy tudja. Elég csak egyszer a gyerek elé jönni az óvodához, és onnan hazáig követni minket. Hirtelen el akarok menekülni messzire, oda, ahol senki sem ismer, új életet kezdeni. Ezt a klisét abban a pillanatban vetem el, mikor meglátom babuskát a játszótéren homokozni. Úgy döntök, felveszem a kesztyűt. Politikusi aljasságom minden erejét felhasználom a következő hetekben, én is magánnyomozót fogadok, bizonyítékokat gyűjtök, rendszerezek, időrendi sorrendet állítok az eseményeknek, soha ilyen vadul nem dolgoztam. Esténként pedig azért is feláll a farkam.

*

Hiába várom, nem jön az idézés a bíróságtól. Pedig Mira elszántságát látva már rég be kellett volna hívniuk. Kiszámolom, hogy körülbelül félidős lehet, épp nyugvóponton a hormonokkal, jó lenne talán most a tárgyalás, később kiszámíthatatlan. De nem jön levél, lassan telik a nyár, a játszótéren bágyatag a meleg, babuska fáradhatatlanul építi a homokvárat, de az alagutat csak én vájhatom ki, ahol aztán összeérnek a kezek, nyirkos-homokos kis keze beleolvad az enyémbe. Ebbe az idillbe sétál be Mira. Merev, szögletes mozdulattal ül le a homokozó szélére.

Babuska elengedi a kezem, ad egy puszit, és szalad a hintához. Mira a kezébe fog egy homokozó formát, a tengeri csillagot, és közben elmondja, a szerelme elhagyta, vagyis többé nem vette fel a telefont, ügyvédet váltott, ő meg belebetegedett ebbe. Nem, már nem terhes, elment a magzat, de már több mint húszhetes volt, megint kórházban volt sokáig, feküdnie kellett, és ő tényleg semmi mást nem akar, csak azt, hogy azok az anyukák is vegyék észre a játszótéren, akik a gyerekeiknek énekelnek, vegyék észre, hogy ő is itt van, ő is létezik, még ha tyúklábmintás kiskosztümben is, vegyék észre, és ne féljenek, ne ijedjenek meg tőle. Ő is csak egy érző anya. Csak rosszul sikerült pár dolog.

*

Babuska éjjelente álmában sír és Mirát hívja. Nem anyát mond. Mirát. Betakarom, megsimogatom a hátát, aztán becsukom az ablakot, feltámadt a déli szél. Vihar lesz.