Purosz Leonidasszal beszélgettem, akinek neve sokak számára ismerős lehet a slam poetry világából. A srác 19 éves, de már országos második helyezéssel büszkélkedhet, jelenleg pedig egy verseskötet kiadásán dolgozik.

leo

Félonline.hu: Mikor írtál utoljára verset?

Purosz Leonidasz: Körülbelül három hónapja.

Mi volt a címe?

P.L.: A fesztivál ötödik napja.

Mikor kezdődött, minek a hatására kezdtél el írni? Volt-e mentorod esetleg?

P.L.: 14-15 éves korom körül volt egy nagy szerelmi csalódásom, amit ki kellett adnom valahogy, tehát leültem írni. Konkrét mentorom sohasem volt, viszont voltak ezek a sárvári diákíró táborok, ott kaptam az első részletesebb kritikát, ami segített. Talán Kabai Lórántot tudom még kiemelni, ő mindig lelkiismeretes kritikát ír, ha küldök neki verseket, és még a szobatársam, Mészáros Peti az, akivel így kölcsönösen megnézzük egymás verseit.

Sokan hallhattak a középiskolai botrányodról: nem adhattad elő a Homo Ethicus Hungaricus című művedet. Ezt hogyan élted meg? Miként befolyásolt?

P.L.: Hogyan éltem meg? Nem mondanám, hogy sértettnek, inkább dühösnek éreztem magam. Ez a mi drámatagozatunknak az ügye volt, és beleszólt egy olyan ember, akinek a művészethez sincs köze. Olyan dolgokat mondott, aminek semmi realitása nincsen. Egész konkrétan úgy volt, hogy szólt nekem a drámatagozatos tanár, hogy biztos, ami biztos, mutassam meg az igazgatónak is a szövegemet. Már ez is nagyon fura volt, hogy engedélyeztetni kell, legalábbis én nem találtam normálisnak. Bementem, elé raktam, ő csóválta a fejét, sztálinista szövegnek nevezte, szóbahozta az aktuálpolitikát. Atyáskodva beszélt velem, amit nem szeretek. Nem tudtam mit tenni.

Homo Ethicus Hungaricus. Ez a cím pontosan mire utal?

P.L.: Az olyan álszent embernek a gúnyneve, aki mindig az erkölcsre hivatkozik, aztán titokban vedeli a pálinkát, meg veri az asszonyt, csak hogy a sztereotípiáknál maradjunk.

Hogyan talált rád a sajtó?

P.L.: Elmondtam otthon mi történt, az egész család felháborítónak találta, és úgy döntöttünk, feltöltjük a Youtube-ra, hogy akit esetleg érdekelt volna, meghallgathassa a szöveget. Az eset leírásával együtt került fel a felvétel, amelyből kiderül, a gálán miért nem volt szabad elmondanom. A videó elég népszerű lett, sokan megosztották, gondolom ezért kerestek meg.

Ugye, jelenleg az ELTE BTK-ra jársz magyar szakra. Mik a terveid a jövőre nézve? Ebben milyen szerepet játszik az irodalom?

P.L.: A jövőben szeretnék az írásból, az irodalomból pénzt keresni, bár azért az túlzás, hogy ebből akarok megélni. Most egyébként át akarok jelentkezni a színműre, filmdramaturg szakra. Színházi dramaturg akartam lenni eredetileg, de ilyen képzés nem indult az utóbbi két évben. Egyébként rendeztem is a középiskolában amatőr szinten, de inkább írnék, abban jobbnak érzem magam.

Mikor és hogyan lett a hobbi-írásból Slam Poetry Magyarország/komoly versírás?

P.L.: Én sosem tartottam magam hobbiírónak, én rettenetesen komolyan vettem az írást már 14 évesen is. Persze, amikor elkezdtem ide-oda küldeni a verseimet, kiderült, hogy nem vagyok komoly író. 16 évesen küldözgettem először szövegeket folyóiratoknak, akkor egy sem fogadta el, viszont egy év múlva már elfogadta a Műút. Ami a slamet illeti: Mészáros Petivel találkoztam egy szegedi slam klubban, láttam, hogy felolvasnak az emberek – vagy micsoda –, és akkoriban nagyjából még tényleg ezt is jelentette a slam. Érdekesnek tűnt, bár először kicsit ódzkodtam tőle, hogy ez ilyen „proliköltészet” – mondom, hogy rettenetesen komoly művésznek hittem magam… Aztán rájöttem, hogy nem kell összekeverni a versírást a slammeléssel. Nálam tök jól különválik ez a kettő, szépen megférnek egymás mellett. Egyre többet jelentkeztem pesti klubokba, szépen lassan belefolytam ebbe is.

Tehát slam és költészet között különbséget teszel. Miként?

P.L.: A slamre nagyon sok definíció született, de szerintem csak egy szó: sajátszöveg-mondás. Nem biztos, hogy ennek „magasköltészetnek” kell lennie, persze nem baj, ha az, de nem feltétlenül ez a célja. A versnél tisztában vagyok vele, hogy ezt az emberek boncolgathatják, többször elolvashatják. Ha viszont slammelek, tudom, hogy az adott szöveg már nem nagyon fog előkerülni, egyszer kell ütnie amellett, hogy nyilván az ember igyekszik nem valami olcsó, hatásvadász dolgot kiizzadni magából. Mindemellett azt gondolom, hogy a kritikának nem szabad összekevernie a slamet az irodalommal. Aki ezt megteszi, és hőbörög vagy felesleges vitákba folyik bele, az vessen magára.

leo2

Hogyan tudnád jellemezni a saját stílusodat?

P.L.: A saját stílusomat? Ha valami pozitívat szeretnék kiemelni, akkor azt mondanám, hogy a kortárs „átlagnál” emészthetőbb. Olyan szempontból, hogy úgy látom, jellemző törekvése a magyar kortárs irodalomnak, hogy a szövegeiben felépítsen egy belső szabályrendszert, egy kis mikrokozmoszt, amelynek megvannak a saját szabályai. A cél, hogy ezek a szabályok működjenek, hogy az ember elhiggye, hogy ez a fiktív világ létezik, és ez teljesen rendjén van. Csak akkor van baj ezzel szerintem, amikor – néha, szélsőséges esetekben – a valós világhoz ezeknek a fiktív világoknak semmi közük sincsen. Mikor először olvastam ilyeneket, azt gondoltam, nagyon jó, működik, csak miért olvassam el, kit érdekel? Szóval igyekszem „valós” lenni, remélem, ez sikerül.

Tervezel kötetet?

P.L.: Igen. 42 vers van, amit elfogadhatónak tartok magamtól, ebből 34-re különböző folyóiratok áldásukat adták, ezzel már talán lehet kezdeni valamit. Igazából lassan kész vagyok az utolsó simításokkal is, már csak kiadót kellene találni hozzá.