A Sántakutya Éji dal című száma és a hozzá tartozó videóklip a közelmúltban jelent meg. Az Esti Kornél pedig különleges akusztikus műsorral lépett fel mostanában. De mi köze ennek a kettőnek egymáshoz? Mindkét zenekarnak Bodor Áron az énekese, akivel az Esti Kornél  fantasztikus hangulatú, április 8-ai, budapesti koncertje előtt beszélgettünk a két zenekaráról, a együttesbe való beilleszkedéséről, az álomprojektekről, és arról hogy, hogyan kell bánni a közönséggel.

bodoráron

Fotó: Nagy Mihály

Félonline: Mikortól tudtad, hogy a zenével szeretnél foglalkozni?

Bodor Áron: Szerintem ez mindig bennem volt. 3-4 éves koromban már magnófelvételeket csináltam, mondván, hogy „én majd énekes akarok lenni”. Igaz, még az általános iskola vége felé sem tudtam énekelni, borzasztó kappanhangom volt, de reméltem, hogy egyszer lesz belőle valami. Most minden a tervek szerint halad.

Gondolom nem a Sántakutya volt az első zenekarod. Mesélj, mik voltak az első zenei projektjeid!

Voltak kisebb veszprémi bandák, egyszerűbb számokat írogattunk, garázskoncerteket tartottunk. Az egyikkel még egy tehetségkutatón is elindultunk, igaz a 15-ből 14.-ek lettünk.

Az első komolyabb persze a Sántakutya volt. 2010 nyarán alakultunk, és a mai napig működünk. Képzeld, a középiskolai töritanárom a dobosunk. Szóval középiskolás koromban volt egy nagy nemzeti korszakom – ami azóta liberális patriotizmussá mérséklődött -, és akkor rendeztem a suliban egy István, a királyt. Ott játszottunk először együtt Balázzsal (Csikós Balázs, a Sántakutya dobosa – a szerk.). Tök jól éreztük magunkat együtt, aztán az alkoholgőzös érettségi banketten megszületett a zenekar ötlete.

Először feldolgozásokat játszottunk, a jó kis klasszikus magyar rockot, aztán szépen sorban elkezdtük írni a saját számainkat is. 2011 végén csatlakozott Gergő, a gitárosunk (Dobosi Gergő, a Sántakutya gitárosa – a szerk.). Azóta igazi Sántakutya a Sántakutya.

Az Éji dal megjelenése előtt volt egy kis pihenőtök. Ennek mi volt az oka? Van köze ahhoz, hogy csatlakoztál az Esti Kornélhoz?

Igazából a Sántakutya egy nagy pihenő kisebb megszakításokkal. Nem játszunk sokat, főleg Veszprém környékén szoktunk koncertezgetni. Komolyan gondoljuk, de inkább hobbizenekar vagyunk, mert a többi tag sem tud túl sok időt ráfordítani a bandára. Én szívesen szánnék rá több energiát, ha úgy alakulna, de most is csak pár koncert van szervezés alatt.

Gondolom, nem én vagyok az első, biztos sokat hallottad már ezt a kérdést. Milyen érzés volt becsatlakozni az Esti Kornélba?

Megmondom őszintén, nem is nagyon ismertem az Esti Kornélt. Egy lány barátom nagy rajongójuk volt, ő mondta, hogy jelentkezzek. Akkor azt válaszoltam, hogy dehogy jelentkezem, mert akkor is volt már két zenekarom. Aztán kíváncsiságból, hogy mit szólnának hozzám, mégiscsak elküldtem az e-mailt. Felhívtak próbára, és akkor titkon el is dőlt, hogy engem választanak, egészen egy húron pendültünk. Emberileg is közel álltunk egymáshoz, hamar jó barátaim lettek az együttes tagjai.

Amikor érkeztél, az Esti Kornélnak már igen nagy rajongói tábora volt. Féltél, amikor először ki kellett állnod eléjük?

Léptem fel korábban is sok ember előtt, de nagy nyomás volt rajtam, az biztos. Ez egy hosszú tanulási folyamat volt, sok időbe telt, mire otthon tudtam érezni magam a színpadon. Magabiztosan és őszintén kell megjelenni, hogy a közönség megbízzon benned, és megnyíljon neked. Terelgetni is kell őket egy kicsit, meg húzni az agyukat, ha arról van szó – pozitív értelemben persze –, ami az elején nem is nagyon ment. Ráadásul a koncerttől függetlenül a hangulatom is túl nagy hatással volt a színpadi jelenlétemre, ezen is meg kellett tanulnom felülemelkedni. Persze még mindig van mit.

Volt valaha olyan érzésed, hogy a rajongók nehezen barátkoznak meg veled?

Természetesen, az énekes váltás egy rohadt kényes kérdés. Én is nehezen viselném, ha a kedvenc zenekaromnak lecserélnék a hangját. Ahhoz képest, hogy felkészültünk a felháborodásra, meg a fújolásra, ez egy kisebb csoportot leszámítva nem volt jellemző. Rögtön az elején sokkal több volt a pozitív visszajelzés, mint a negatív, pedig három héttel a bemutatkozó klipek felvétele előtt találkoztam életemben először a srácokkal.

Más egy lényegében pesti zenekarban játszani?

Inkább a két közeg különbözik, a pestiek kicsit távolságtartóbbak. Ugyanolyan odaadók tudnak lenni, de nehezebb őket úgy megőrjíteni, mint mondjuk múlt héten a miskolciakat.

A Ne félj volt az első album, aminek megjelenésekor már a csapat tagja voltál. Mennyire vettél részt a munkálatokban?

A többiek rögtön teljesen egyenrangúként kezeltek, amikor beléptem a zenekarba, szóval elég intenzíven részt tudtam venni az album készítésében. Például én találtam ki a Ne félj vokálját, a Téren zenéjét és szövegét is én írtam és a hangszerelését csinálták a srácok. Az enyém a Rohadt eső alapötlete is. Az utóbbi úgy született, hogy kiraktam a Facebook-ra egy versemet, ami Veszprémben, az esőben battyogva jutott eszembe. A refrén ennek a versnek az utolsó versszaka, Dodi ott látta meg, és beindította a fantáziáját.

A mostani akusztikus koncert már nem az első ilyen jellegű ötlete az Esti Kornélnak. Miért jutott most mégis eszetekbe, hogy újra csináltok egy ilyet?

Nem tudom (nevet, majd rákérdez a zenekar többi tagjánál, akik szintén nem tudják). Azt hiszem talán a menedzserünk ötlete volt, hogy jöjjünk ide az Átriumba. Hogy maga az akusztikus koncert kinek az ötlete volt, igazából azt sem tudom. Tavaly megcsináltuk az A38 tetőteraszán, és nagy sikert arattunk vele. A Petőfi Rádió felkérése is jókor jött, az egy ilyen főpróbaszerűségként működött az Átriumos fellépés előtt.


Más neked énekelni, amikor a többiek akusztikusan játszanak mögötted?

Sokkal félelmetesebb, mert jobban kihallatszódnak a hibák. Ilyenkor kifejezetten halk a színpad, mi meg ahhoz vagyunk szokva, hogy szétszakad a fejünk a hangerőtől. Nem használunk fülmonitort, hangos koncerten pont annyit hallok magamból a hangszerkása közül, amennyit muszáj, hogy ne legyek hamis. Az akusztikusok előtt kicsit mindig megijedek, hogy basszus, én ennyire nem szeretem hallani magam, aztán persze megnyugszom, mert minél jobban hallom magam, annál jobban lehet énekelni.

A napokban jelent meg egy interjú a zenekarral a hvg.hu-n. Abban említették a srácok, hogy megjelent egy idősebb korosztály a koncertjeiteken. Mit gondolsz a mai este folyamán ők lesznek többségben?

Nekem például jön az egyik egyetemi tanárom, aki egy József Attila-díjas író és költő. Ő nem a fiatal korosztályt fogja erősíteni. Azért még a fiatalok vannak többségben, de határozottan megfigyelhető, hogy velünk együtt idősödik a közönség. Nekem mindig kicsit koravén volt a lelki világom, ez is biztos hat az Esti Kornélra, és a Sántakutya is a harmincon felüli korosztálynál szokott betalálni a leginkább.

Az egy dolog, hogy idősödnek azok, akik hallgatnak titeket, de szerinted milyen egy átlagos Esti Kornél rajongó?

Ha átlagolni akarnék, akkor a húszas évei első felében járó, művészetkedvelő fiatal értelmiségi, de ez egy többrétegű dolog. Természetesen ott vannak a lelkes lánykák, akiknek nagyon örülünk hiú férfiakként. Ők masszívan képviseltetik magukat, de egyre inkább kiegyenlítődnek velük a kicsit hátrébb ácsorgó vagy ugráló fiúk, akik, ahogy – Ágoston is fogalmazott (Lázár Ágoston, az Esti Kornél dobosa – a szerk.) –, már nem a barátnőjükre jöttek vigyázni. Náluk is hátrébb pedig gyarapodnak az idősebb arcok, akiknek ugyanannyira, ha nem még jobban örülünk, mert a zenekar érésére engednek következtetni.

Mennyire igényelnétek az olyan fajta támogatást, mint például a NAGY-SZÍN-PAD?

Az első listájában benne voltunk, de nem voltunk kétségbe esve, amikor nem jutottunk be. Sikeresen építkezünk a saját erőnkből, nem is szeretnénk, hogy valaki kívülről fogja a kezünket. Az olyan lehetőségeknek jobban örülünk, mikor nagyobb zenekarok látják meg bennünk a lehetőséget, együtt játszhatunk velük, és megismertethetjük a zenénket a közönségükkel.

Mi lenne az amit, még nagyon meg szeretnél csinálni zenei téren? Akár az Esti Kornéllal, a Sántakutyával, akár egyedül?

Szimfonikus zenekarral játszani. Mondjuk egy ilyesmi koncertet, mint ami a mostani lesz, csak még mögénk berakni egy nagy szimfonikus zenekart, például a MÜPA-ban.

Miközben játszotok, te énekelsz és billentyűzöl is. Időnként a hangszeredet nem sikerül hozzád közel rakni, így gyakran ugrálnod kell össze-vissza a színpadon. Okozott ez már nehézséget?

Így konkrétan nem, azért mellettem szokott lenni. Ének közben ritkán használom, főleg csak instrumentális részeken. Ugrálni úgyis szoktam, csak vissza kell érni, ha dolog van. A nagy megőrüléseknél kell figyelni, akkor hajlamosabb megfeledkezni magáról az ember, meg néha a direkt fárasztó poénjaimat kell visszafogni, amivel a többiek életerejét szoktam kiszívni.

Mit vallasz, hogyan kell kommunikálni a közönséggel?

Azért jönnek el, mert érdekeljük őket, valamennyire személyesen is, úgyhogy önzőség lenne külön világban létezni a színpadon. A nagy nyilvánosság előtt zenélés már párbeszéd, figyelni kell a visszajelzéseket, és a jövőben be kell építeni őket a jelenlétünkbe és a dalainkba. Én azt vallom, hogy a zenésznek legalább annyira kell érdeklődnie a közönsége iránt, mint ahogy az fordítva történik.