értékelés

"A Modern egésze egy izgalmas utazás az indie-gitárpop horizontján"

8
A szerző értékelése

Hatodik stúdiólemezét jelentette meg az Amber Smith április 6-án, amelyet kellő öniróniával Modern címmel láttak el. A vintage most újraéledő vonalába egyáltalán nem illeszkedik bele, de valószínűleg nem is akar. Poniklo Imréék talán kissé túlzottan megszerették a ’80-as évek elejéről felidézett szintihangzásokat, de szerencsére nem annyira, hogy ez lerontsa a pozitív benyomást.

Egy minden szempontból kellemes gitárpop dal, a The Day After nyitja a lemezt. Már itt megjelenik a majdnem mind a tíz dalon végighúzódó vonós-szinti-szőnyeg, de erről később. Érzelmes éneklés és organikus építkezés után hangosan huhogós katarzisba torkollik a dal – a probléma-félredobós életérzést pedig még inkább felerősíti a refrén kezdősora: „Go on my friend, start living your life”. Olyan hangulatot közvetít ez a dal, amit magyar zenekaroktól nem, vagy csak ritkán kaphatunk meg.

A soron következő, bizarrabb vonalat képviselő Barking Dog után ismét egy elragadó dalhoz érkezünk. A klippel is megtámogatott Hold on to Your Love ismét egy együtténeklés-kompatibilis dal, mégpedig egy olyan, amit a lemez első hallgatása után képtelen voltam kiverni a fejemből. Nem tudom eldönteni, hogy inkább felvidít, vagy elszomorít, de kétségtelenül erős érzelmeket indít el bennem.

Nem tudtam visszatartani a mosolygást a Let Go hallgatásakor, végig az járt a fejemben, hogy ezt a dalt képileg kizárólag úgy tudom elképzelni, hogy Poniklo Imre (énekes-gitáros, a zenekar egyetlen megmaradt alapító tagja – a szerk.) a dalhoz forgatott videoklipben széles mosollyal kíséri menyasszonyát az oltárhoz, miközben a többi zenekartag öltönyben sürög-forog körülöttük. Itt jelenik meg a következő ellentmondás: az általam önfeledt, házasságkötő dal pont a „Let Go” címet kapta. Az biztos, hogy a saját esküvőmön is szívesen hallanám!

Úgy érzem, az első négy dal jelenti a slágeresebb blokkot a lemezen, ezután már kissé elrugaszkodottabb, de nem emészthetetlen dalok következnek. Ott van például az ismét felbukkanó ellentét-motívum, a zúzós Batman vs. Joker c. dalban, ami szinte duzzad az adrenalintól, vagy a záródal, az Into the Blue, ami olyan, mintha egy Muse-lemezre írt volna dalt az Amber Smith anélkül, hogy önmagát meghazudtolta volna.

A Modern egésze egy izgalmas utazás az indie-gitárpop horizontján; kissé úgy hat, mintha egy érzelmesebb, visszafogottabb Kasabian-lemez pörögne a lejátszóban, ami azért odacsap, ha kell. Számomra az egyetlen zavaró tényező a lemezen a már fentebb is említett, erősen túlhasznált, ’80-as éveket megidéző szintetizátor-hangzások. Ennek köszönhetően például a Flame to the Fire-t egyáltalán nem tudom szeretni, és az instrumentális Memories of TV teljesen töltelékdalnak hat. A mögötte húzódó koncepciót értem, de ez a dalok minőségét nem emelte meg. Ahhoz viszont kevés volt, hogy ne élvezzem a lemezen található dalok 80%-át.