értékelés

"A dolgok, amikről nem beszélünk leleményesen felosztott és az előzőnél átgondoltabb, jobban szerkesztett kötet lett"

8
A szerző értékelése

Turi Tímea a Jönnek az összes férfiak című előző kötete után kiadót váltott, hozzáállást azonban nem, formailag pedig a már meglévővel gazdálkodott, csak kiegyensúlyozottabban. A Magvető gondozásában megjelent A dolgok, amikről nem beszélünk egy magabiztos hangon megszólaló kötet még magabiztosabb folytatása lett.

Sokat vitatott kérdés, hogy van-e speciálisan női költészet. Amennyiben van, úgy Turi Tímea a Jönnek az összes férfiak (Kalligram, 2012) alapján a tökéletes női költő. Az a kötet a nőiség témájának komplikáltságát többszörösen megugorva végig olyan hangnemet hozott magabiztosan, ami kellően távolságtartó ahhoz, hogy intim lehessen, bármennyire is hat ez paradoxonnak (és bármennyire is egyértelmű a fenti mondatból, hogy férfi írta). Egy pillanatra sem volt túl direkt: azokat az elemeket, amelyek miatt az lehetett volna, bizonyos sorokban elhagyta, hogy máshol, másképp hozza elő őket, esendőségükkel kikacsintva a határozott bölcsesség előtere mögül. A Jönnek az összes férfiakat a tömör, definitív állítások, illetve a köztük megbúvó többszörös (ön)irónia tette azzá, ami: a magyar irodalomban hiánypótló hozzáállás lenyomatává. Egyetlen befogadói hátránya a mennyisége volt: nyolcvankilenc tömör, sűrű vers egyetlen kötetben, ráadásul a ciklusokra osztottság különösebb funkciója nélkül. Ugyanakkor a friss hangnemből adódó lehetőségek kavalkádja megbocsáthatóvá tette ezt a túlburjánzást. Mindenesetre ezek után egy következő kötet összerakása nem kis kihívást jelent.

A 2014 őszén megjelent A dolgok, amikről nem beszélünk nyitóverse, a Meridián tömör precizitása szépen hozza a már ismert színvonalat, a kötetben betöltött szerepe azonban csak annak végigolvasásával kap értelmet: már önmagában önironikus gesztus a kötetkezdő vers zárósoraként, hogy „és most elbukunk”. Ez egy izgalmas szerepjátékszerű sorozat kezdete, amelynek verseiben amellett, hogy az önironikus hangnem alapként végig jelen van, a lírai én az általa megfigyelttel is azonosulni próbál. Ez tehát nem egyértelműen maszkhúzó költészet, hanem olyasmi, ami saját öntudata – állandó öniróniája – mellett is bőven teret enged az általa megfigyelttel való azonosulásnak, vagy legalábbis az arra való kísérletnek. Az így megfigyeltek pedig ciklikusan követve egymást, jelentősen gazdagítják a kötet szemléletmódját a Jönnek az összes férfiakhoz képest.

A kötet versei a nyitó, ciklusokon kívüli Meridián után hét ciklusba oszlanak. A Soha többé nem leszek személyes című blokk beszédmódja címéhez hűen még kifejezetten távolságtartó, a Dalok a divatlapból viszont már a kötet talán legjátékosabb megoldásait mutatja, frappáns rövidséggel, amelyek közül talán csak a Fehér elefánt lóg ki, jelentőségteljes feszültségével (amit az is jelez, hogy itt tűnik fel a később cikluscímként visszaköszönő „A történeteiknek nullfoka” kifejezés).

covers_320775

A Hóvirág cukrászdával aztán elkezdődik a már említett szerepjáték, a könyv korosztályi–családtematikai kalandozása. „Néha, mint egy seb, megnyílik a családom története”, írja Turi az Egy seb című versben, és valóban, innentől mintha egy több szemszögből gondosan összerakott családregényt olvasna az ember, ebben a fejezetben épp a lírai én anyjának szemszögéből. („A gyerekkorban látott élet nem segít, / Amit a lánya lát, mihez lesz mankó” – Hazatér-e?). A Kék bárányban ugyanez a viszony egy generációnyit vált: a lírai én és a gyereke kapcsolata lesz középpontban („Mától más helyett leszek, / hogy ő legyen” – A négy O birodalma), illetve az anyaságból fakadóan a felnövéssel és a felelősséggel való folyamatos szembenézés („A hagyomány lányai / lettünk, anyányi lányok, / anyák, és úgy elhagynak a szavak, / mint a gyerekek” – Bombakráter; „Türelmetlenek, és semmit nem tanulnak.” – Játszótéri anyák).

Súlyos, fájdalmas versek ezek, ám a következő, A történeteiknek nullfoka ciklus darabjait olvasva kis időre fellélegezhetünk: hétköznapi történeteket látunk megszépítő, megmosolyogtató és csak ritkán melankolikus távolságból: A szexuális forradalom, Az érett férfikor vagy A társadalmi szolidaritás a kötet legkönnyedebb szövegei közé tartoznak, és a versanyag megfelelő pontján oldják a feszültséget. Ezek után ugyanis folytatódik a családregény, ezúttal újabb és kicsit fiatalabb szemszögből: a Fák, madarak, és a sebzett ég ciklus verseinek esszenciáját a benne szereplő Kamaszlányok témáira címe jelzi a leginkább. Ezeket a verseket áthatja az ártatlanság elvesztésétől és a felnövéstől való félelem, illetve a Férfiak ülnek a kertben című vers esetében finom, csattanós pimaszság – hogy az előző generációk, vagy csupán a kertben ülő férfiak felé, azt a vers egyetlen gondolatjele alapján mindenki döntse el maga („És a nő nézi, hogy messzire ment el, […] / a szobában ott lát egy képet: / férfiak ülnek a kertben – / azt hiszik, gyűlölöm őket, / pedig csak azt mondom, / hogy édes szíveim, / drága kis szíveim, / ti nem tudjátok, hol éltek”).

Így jutunk el az Emlékmenekültek című utolsó blokkig, ami egyszerre kezdet és vég: eleinte gyermeki szempontokat és formulákat használ („Anya és apa, ha ölelik egymást, / elnéznek egymás feje felett.” – Családi kűr), de itt található a Borbély Szilárd emlékére írt Az örökkévalóság: félelem is. Amikor pedig az emberben már épp az az érzés támadna, hogy a kötet tematikájában összeért múlt és jövő, anya és lány, az élet kezdete és vége, és mindezt afféle örök körforgásként akármeddig tovább lehetne írni, akkor váratlanul jön az összegző-lezáró vers, az Utólag belátni, és mérhetetlen űrt hagy maga után. Itt azt érezhetjük, mintha maga a lírai én is egy lenne az emlékmenekültek közül, „akik utólag belátnak szobákba, / ahonnan nem lehet kijutni, és ahova nincsen visszatérés”. Abból pedig, amit belátott, mutatott egy kötetnyit.

A dolgok, amikről nem beszélünk leleményesen felosztott és az előzőnél átgondoltabb, jobban szerkesztett kötet lett, amihez hozzájárul a könyv fizikai formája is: a tömör, szinte már zsebkönyv-jellegű, puhakötésű Kalligram-formát a Magvető jóval hagyományosabb, keményfedeles kiadványa váltotta. Ennek kapcsán ismét kiemelt dicséret jár a kötet tervezőjének, Lőrincz Gergelynek.

Turi Tímea, A dolgok, amikről nem beszélünk, Magvető, Budapest, 2014.