Abban az évben korára esett a húsvét, hétnapnyi szünetem volt az egyetemen, készültem haza anyámékhoz. Az elutazásom estéjén Katje annyit késett, hogy még nekem is feltűnt, szólt is a telefon nemsokára, ne haragudj, mondta, de közbejött valami, majd lehalkította a hangját és elmesélte, ott van Rojálnál, akit a lehető legaljább módon rúgott ki a csaja, összedugott egyik színészkollégával, és se szó, se beszéd, lelépett otthonról, teljesen kivan az öreg, ki se nyitotta ma a kocsmát, késő délután vakarta ki a csaposa az ágyból meg a hányásból, Katjenek ott kell maradnia vele, Pip is jön mindjárt, hátha ketten le tudják beszélni arról, hogy előkerítse a vadászpuskáját, mert hol a saját fejébe készül ólmot ereszteni, hol meg a színészkolléga gyomrát akarja telepumpálni söréttel.

Haragszol? kérdezte Katje.
Maradj nyugodtan.
Tényleg megérted?
Aha.
Gondoltam, legalább elköszönök.
Oké.

Akár egy fesztiválon az esti koncert előtt, akkora volt és olyan részeg a peronon az egyetemisták csődülete, a kora tavaszi éjszakában fájdalmasan csattantak a kiáltások meg a röhögés, elnyomták a hangszórók motyogását, az ütközők alatt koslató kutyák megszeppenten füleltek. A vonat jó negyedórát késett, alig lehetett felzsúfolódni rá, hiába vettem helyjegyet, örültem, hogy a hálókocsi folyosóján meg tudok állni, arra se volt hely, hogy a vécéajtót kinyissák. Pálinkagőzből és sörszagból volt a levegő, indult tovább a szerelvény, az ablak kilincsébe kapaszkodtam és letöröltem a bepárásodott üveget, a távolban egy kivilágított belvárosi templomtorony látszott, ugyanabban az utcában volt a Szoptató is, a vonat lassan és biztosan gördült kifelé a városból. A fejem mellett egy kopott matrica volt a falon, négy nyelven írta rajta, hogy vészfék, de nem csak az ólompecsétet, a húzófogantyút is lelopta valaki; az agyonzsúfolt térben instant barátságok improvizálódtak, mindenki a haverja lett mindenkinek, körbejártak az üvegek-flakonok, az én orrom alá is odanyomott valaki egyet, kotlós sör volt, undorító, fele nyál, nagy kortyokkal meghúztam, nem is egyszer. A kalauz csöppet se problémázott a kocsmalégkör miatt, azoknak viszont kegyetlenül odamart, akik jegyet váltottak, minek jártok egyetemre, ha ilyen hülyék vagytok, hát nem jönne ki mindenki jobban, ha megegyeznénk ügyesen, nálam fele ár van, diákigazolvánnyal még annyi se, süket banda! De bármennyire pattogott, mindenki csak szemberöhögte, majd amikor már nem volt vicces, hirtelen felkapták a fejük fölé, és hiába fenyegetőzött, hogy tegyetek le azonnal, az isten faszába belé, mert gyalog mentek haza az egészen! kézről kézre adogatva, mint egy felgöngyölt rongyszőnyeget, átpasszolták a szomszéd vagonba, és rácsukták a tolóajtót. Hehe, a kurva anyját, mondta a mellettem álló fiú, és laposüveget vett elő kabátja belső zsebéből, szereted az Unicumot? Aha, bólintottam. Akkor jó, mert ez nem az, nesze.

Valami kevert volt, és abból is a legócskább fajta, az utolsó nagykerek fényei is elmaradoztak mögöttünk, húztam befelé a löttyöt, lassan teljesen lefoszlott rólunk a város. Jó, mi? kérdezte fiú, mire én még egyszer megdöntöttem a flaskát, aztán visszaadtam, kösz. Beszélgetni kezdtünk, tüskékbe zselézett, gyér hajával és beesett szemével úgy nézett ki, akár egy csendes pszichopata, ahogy a piát, úgy a dumát se sajnálta, megállás nélkül járt a szája, tudtad, hogy a kallerek tízezer eurót kell letegyenek a fejeseknek odafent, ha erre a vonatra akarnak kerülni, de ne félj, simán megtérül pár hónap alatt, blattosabb napokon nem is számolják a lóvét, egyszerűen elvágják középen a pénzboglyát, s azzal el van intézve az osztozkodás. Ja, és állítólag minden hónapban be kell áldozni nekik egy jobbféle csajt az egyetemisták közül, akit hazavihetnek dugni, másképp megharagszanak, és nem veszik el jegy helyett a pénzt. Mondott még pár urban legend-et, de azokat már félálomban hallgattam végig, elringatott a kerekek tadamdadamja, körülöttem mindenütt szorosan testek: mintha szeretnének, olyan magától értetődő, akaratlan gondoskodással ölelt körbe az egyetemisták tömege, vigyorogva dülöngéltem egy helyben és hallgattam, ahogy jelentéktelen, szinte nem létező problémákról beszélnek vagy lapos poénokkal próbálják felrázni a vagon punnyadtságát, igazából nem volt fontos, mit mondanak, a szavak zenéje volt az, virgonc, gondtalan dallamuk, amit régóta nem hallottam úgy istenigazából. Életemben másodszor aludtam állva akkor, és ősidők óta először éreztem, talán tartozhatnék valahová, mert eléggé idegen körülöttem mindenki, hogy elengedhessem magam, hogy megroggyanhasson a térdem és nekitámaszkodhassak egy széles vállnak, hogy lefolyhassak onnan egy még szélesebb hátra, hogy elkezdjek ereszkedni szépen lefelé, egyre mélyebbre a puhaságba, vissza a földre. Melegem volt, rázott a hideg, fájt minden porcikám és hánynom kellett, szóval összében rendben voltam, tadamdadam, tadamdadam, tadamdadam.

Szárazan tikkasztott a radiátorokból áradó levegő, a mennyezeti lámpáknak szinte semmi fénye nem volt, ahogy még az égnek se odakint. Hajnalodott, a vagonpadlón feküdtem, hátizsákom és kabátom a fejem alatt, csuromvíz volt a nyakam, szúrósan tapadt hozzá a pulcsigallér, a folyosón ácsorgók nagy része ki tudja hol, leszállt, csendes pszichopata egykomám se volt sehol. Nemsokára én is hazaértem, otthon anyámék rögtön letámadtak, amint szembefújtam velük a kevert bukéját, nézd már meg, hogy nézel ki, ugye ittál, mit szólna ehhez Katje, hogy van szegény? Mitől szegény? kérdeztem. Hát hogy olyan keményen dolgozik, most hol van? Ott, mutattam az ég felé. De pontosan merre? Nem beszéltünk. Hogyhogy nem? Úgy, hogy ilyen magasságoknál már hiába hívnánk egymást.

Reggeli se kellett, ruhásan dőltem ágyba, szürkölődött, mire felébredtem. A háztetők fölött depressziószínű volt a levegő, sűrűn szállt a füst a kéményekből, ilyenkor muszáj volt szólnom valakihez, felhívtam Katjet. Épp a bőröndbe pakolt be, nem nagyon volt ideje, mindjárt befejezem, mondta, nemsokára megyek, még beszélünk. Vánszorogva bár, de összeszedtem magam, mozdultam kifelé, járkálnom kellett, egészen a traktorgyárig kisétáltam, ott csordogált az egyetlen olyan víz a környéken, amit némi jóindulattal folyónak lehetett nevezni, megálltam a hídon. A parton fekete ágú, nyeszlett fákat rázott a szél, szinte teljesen kitakarták a folyó medrét, amiben nem is a víz, inkább a környék ipartelepeiről beleeresztett gépolaj csillogott. Kerekded, színes foltok úsztak el a híd alatt, fel-feltűnt bennük az arcom, vitték valahová, aztán mintha egyik pillanatról a másikra megfordult volna az áramlás, vonásaim hirtelen vibrálni kezdtek, összetörtek, majd egy idő után lenyugodtak, nyúlánkak lettek, én meg újra sovány és ugyanolyan tejfölesszájú, mint amilyen valamikor voltam. Egy vastag, barna olajcsík a copfomat is visszaadta, ott hevert előrehullva a vállamon, mert mehettem keresztül bármin, igazából én is ugyanaz maradtam a felszín alatt, aki a ballagási fotó készültekor voltam, az összes mizéria pedig, ami rám ragadt az évek során, csak könnyen foszló piszokréteg, amit egy-két határozott dörzsöléssel könnyen leszedhet magáról az ember.

Késő este értem haza, egy zártkörű Facebook-esemény fogadott a laptop képernyőjén, találkozó három nap múlva a Renegade-ben. Érettségi óta minden vakációban szerveztek ilyeneket a régi osztályom totemoszlopai, máskor gondolkodás nélkül kiikszeltem a meghívókat, most viszont visszaigazoltam, még szép, hogy ott leszek. Attól kezdve napjában többször elsétáltam a Renegade előtt, elképzeltem minden részletet, hogy hogy alakul majd és milyen jól, hogy biztosan überelni fogjuk a tizenkettedikes szerenádozásokat, régi, letűnt idők képeit rajzolgattam, most már csak színt kellett vinni a vonalak közé. Ölt meg a várakozás, számoltam az órákat, kölyök leszek ismét, lélegezni fogok megint.