“Kicsi az én szobám, / kicsi, de nem börtön!”

Hogyan lehetett a Kádár-korszakban megünnepelni a március 15-ét? Erről beszélgetett a József Attila Kör Oda ne rohanJAK beszélgetéssorozatában Németh György történésszel Fehér Renátó a  Vallai Kertben.

Németh György történésszel Fehér Renátó beszélgetett a Vallai Kertben

A hetvenes években nagyjából 600-2000 ember vett részt a március 15-i tüntetések valamelyikén. A legjelentősebb, 1972-es megmozdulás utáni politikai perekben 9 ember került a tüntetések miatt bíróság elé, majd börtönbe. A politikai rendőrség terve az volt, hogy összeesküvőket találjanak a tüntetés(ek) hátterében, ezzel szemben, a történelemtudomány tanúsága szerint, az emberek spontán gyűltek össze, azzal a céllal, hogy megünnepeljék a ’48-as forradalmi eseményeket. A hetvenes évek elején a Mikszáth Kálmán téren a Zöld Hangya nevű “klubba” csoportosultak fiatalok a Vörösmarty gimnáziumból, az egyik lány Babits Petőfi koszorúi című versét sokszorosította, hogy a Petőfi-szobornál osztogassák és elmondhassák. Bár semmiféle rendszerdöntő hátsó szándék nem húzódott tette mögött, a titkosrendőrség mégis rögtön lecsapott a Zöld Hangya klubra, rájuk fogták: ők a tüntetés felbujtói.

1967-től a hatalom, tompítandó a nemzeti függetlenséget és sajtószabadságot követelő március 15-e hagyományát, az úgynevezett Forradalmi Ifjúsági Napok keretében együtt ünnepeltette a ’48-as eseményeket, a Tanácsköztársaság kikiáltását (március 21.) és az 1945-ös felszabadulást (április 4.).

1970-ben zászlós tüntetésre került sor, a többnyire fiatalokból álló csoport a Vörösmarty térről a Kossuth tér felé vonult. A tv-székház előtt munkások dolgoztak, akik rögtön leadták a drótot a „szervnek”. Az egyik házmestertől a tüntetők egy magyar zászlót kértek kölcsön, de a férfi csak úgy volt hajlandó a lobogót odaadni, hogyha cserébe személyi igazolványt kapott zálogba, majd ő is besúgta a fiatalokat a rendőrségnek, akik később a Kossuth téren igazoltatták őket.

IMG_7740

A fizikus egyetemi hallgató, Szalay Mikós volt ezeknek a tüntetéseknek a központi alakja. Sokan Petőfiként is emlegették. 1971-ben a rendőrök bevitték a kapitányságra, így – mivel ott töltötte az egész napját – az akkori március 15-i eseményekből kimaradt. Bizonyos értelemben jobban járt volna 1972-ben is az őrizettel. Ebben az évben éppen szakdolgozatát írta és úgy tervezte, hogy csak egy pillantást vet a tüntetőkre a villamos ablakából konzulenséhez tartva, végül aztán mégis belebonyolódott az eseményekbe.

1972-ben tehát a Március 15. térről vonultak az emberek a Batthyány-örökmécseshez. Itt már erős rendőri készültség várta őket. Ezek az emberek annyira spontán módon verődtek össze, hogy alig maradt olyan forradalmi dal, vagy szöveg, amit együtt tudtak volna mondani. Arról meg egyenesen szó sem volt, hogy valaki beszélni fog a tüntetésen. Szalay mégis úgy érezte, fel kell szólalnia, hogy így hozza össze az embereket. Elő is állították, mint első számú gyanúsítottat. Esze ágában sem volt gyűlöletet szítani a beszédével, mégis 20 hónap börtönbüntetést kapott és kitiltották az ország összes egyeteméről. Így lett később mosógépszerelő belőle. A tüntetők legnagyobb része ELTE-s egyetemista, illetve Eötvös-, vagy Trefort-gimnazista volt, ezért leginkább egyetemi kirúgásokra került sor. A felvonulók közül páran túlhangsúlyozott kokárdát viseltek, ezért lehetett ráfogni a tüntetésre, hogy nacionalista indítéka volt.

IMG_7739

A ’72-es tüntetést komoly rendszerellenes cselekedetként fogta fel a hatalom. Még nem volt távoli 1956 emléke. A kádári rendszer olajozott működését mutatja a lakosság és a rendőri reakciók minden momentuma. A jelentések szerint 86 embert állítottak elő, de valószínűleg sokkal többről volt szó. A Deák téri és a Szalay utcai rendőrkapitányságra vitték be az embereket. Az esti programon véletlenszerű letartóztatásokra került sor. A Várban ülősztrájkot tartottak. A rendőrök gumibotoztak és órákon keresztül vallatták a fiatalembereket.

1973-tól az ifjúgárdisták minden emlékhelyet lekordonoztak és a gyerekeknek pedig a hivatalos ünnepségen kellett részt venniük. A nyolcvanas évek elején éledtek fel újra a március 15-ék, ekkor már főleg a demokratikus ellenzék szervezésében. 1986-ban történt a lánchídi csata. 1988-ban március 15-e előtti éjjelen preventív őrizetbe vettek néhány ellenzéki vezetőt. 1989 márciusában már sok ezren álltak a Szabadság téren, amikor az ellenzék immár szabadon szervezhette a tüntetést.

Nagyjából így foglalható össze a Kádár-rendszer március 15-éinek története.

Fotók: Horváth Bianka