Földön alszom, egy matracon. Egy iskolai
edzőszőnyegen, pokróccal leterítve.
A földön. Néha (egyre többször) a kanapén,
de akkor beáll a hátam, mint apámnak,
amikor harminc fokban meghajolva jár-kel,
mintha keresne valamit. Kétrét hajtott örökség.
Mint a rémálmok. Apám újra és újra vizsgázik.
Én általában menekülök. Kiutat keresve.

A kupleráj az asztalomon, a jegyzeteim
és az alsógatyáim között, a konyhában,
a munkahelyemen, az otthonomban
pedig már az egyéni genetika. Hogy mindig
legyen mit, előredőlve keresni. Olyan közel
a talajhoz, amennyire csak lehet. És amikor
már nagyon fáj a hátam, lefekszem, és
egészen közelről vizsgálom az álmaim.