„Ilyen erős megtartóereje lehet egy közösségnek.”

Frankó Katával beszélgettem, aki a kezdő gyermekszínjátszótól diákszínjátszó csoporttá alakuló tanulóit egészen az érettségiig foglalkoztatja.

Frankó Katalin

Te kinél voltál anno diákszínjátszó?

Csobod Tibor 1984-ben már művelődésszervezőként dolgozott a Gyermekek Házában. Nála kezdtem az Arrabona Diákszínpadot ebben az évben, ötödik osztályos koromban. Másodikos gimnazistaként fejeztem be a diákszínjátszást. Tibor vezetői munkáját Balogh Zoltán, Balázs Lívia, és Zugmann Zoltán segítették.

Ez azt jelentette, hogy minden próbán jelen voltak ezek az emberek és segítettek Tibornak a munkában?

Manapság már több, akkor még csak egy nagyobb színjátszó csoport működött a Gyermekek Házában. De több produkció is futott párhuzamosan. Egyikben csak nagyobbak, másikban csak kisebbek játszottak. Mindenkinek megvolt a maga feladata. Határozottan emlékszem, hogy Tibor Shakespeare-beavató színházat rendezett velünk. Akkor ez még nagyon új formának minősült. Kisebb jeleneteket játszottunk, s különböző iskolák jöttek hozzánk, hogy tanuljanak a reneszánszról és Shakespeare-ről. Azt, hogy egymás között ezeken a munkafeladatokon a vezetők hogy osztozkodtak, nem láttam át gyerekként. Csak arra emlékszem, hogy nagyon sok emberrel dolgoztunk. Ami más volt, hogy három órán keresztül tartott a színjátszó, s ebből egy órát tornáztunk. Pontosan négykor próbaruhában a tornateremben kellett lennünk és hatvan percen keresztül egyfajta alapozó edzésen vettünk részt.

Hányan voltatok?

Nagyon sokan, 20-25-en is lehettünk. A hétfői, szerdai napokon próbáltunk, de fesztivál előtti időszakban péntekenként is.

Merrefele jártatok?

Pl. Pécsett is jártunk. Gabnai Katalinnak nagyon tetszett az egyik előadásunk, melyet Shakespeare Szentivánéji álom című drámája alapján hoztunk létre. Az egy nagyon sikeres darab volt. Emlékszem, a csapatunk nagyon élvezte a „testvérutat” Csehszlovákiába, s a nagyobbak Zánkára is mentek, plusz minden évben megfordultunk Győrújbaráton. Az alapító tagok megjárták Amerikát is.

Kamasz időszakodból, a fesztiválokról kikre, mely csapatokra emlékszel?

Fesztiválozni Csornára és Kapuvárra is mentünk. Akkor mindig máshol rendezték a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Találkozót. Arra emlékszem, hogy a pécsiek nagyon jól játszottak, s egy-két pesti csapat is, de többre nem igazán. Iszonyúan erős Arrabonás öntudatunk volt. Mert mi voltunk „Az”Arrabonások. Bennünk ezt nem is a vezetők ültették el, hanem a nagyobbak. Mi kevésbé foglalkoztunk más-más csapatokkal. Ráadásul sokan jártunk ide, s mindig ott voltak az idősebbek, akik figyeltek a kisebbekre. Adott volt egy nagyon erős és összetartó közösség sírásokkal, minden feszültséggel, s persze örömmel együtt. A vezetők nehezményezték, ha valaki nem tanult jól. Rossz bizonyítvánnyal senki nem lehetett Arrabonás, ez előfeltétele volt a tagságnak. Tibor nagyon keményen elkapta azt, aki rossz jegyeket szerzett az iskolában. Emlékszem olyanra is, hogy egyesek korábban bejöttek és korrepetálták őket. Nálunk nem volt még olyan, hogy otthon fenyegettek a szülők, hogy nem járhat a gyerek színjátszóra, ha nem tanult, mert minket a vezető fenyegetett.

Nem egy korosztályként játszottatok együtt. Hány éves volt a legkisebb, s ki volt a legnagyobb?

Patonay Anitára emlékszem, ő kisebb volt nálam, de már odajárt, amikor bekerültem. Ő negyedikes, a legnagyobbak pedig már második-harmadik osztályos gimnazisták lehettek. Felvételizni kellett a csoport előtt és a vezetők előtt is. Verset kellett mondani és felvételi beszélgetés is zajlott. Szerintem akkor mindenkit felvettek. Amikor én mentem, Anita egyből aranyosan köszönt nekem, mosolygott. Épp kimentek futni. Városkört. Én meg egyedül maradtam Tibivel és Lívivel. Kemény volt a torna, ha nem voltál ott, akkor fekvőtámaszt és felüléseket kellett csinálni.

Mikor döntötted el, hogy hivatásszerűen is diákszínjátszó-rendezéssel szeretnél foglalkozni?

Nem döntöttem el. Nekem is volt olyan diákszínjátszós korszakom, amikor úgy gondoltam, színésznő leszek, aztán erről elég gyorsan letettem. Tényleg azt hittem, hogy a színészkedés el fog tűnni az életemből, de Tóth Szilvia megkeresett 1999 őszén. Kamaszként már akkora volt az Arrabonás öntudatom, hogy amikor gimnazista koromban második év elején jött Wenczel Imre, aki látta, hogy színjátszózom és mondta, hogy örülne, ha csatlakoznék az akkor induló Révais színjátszóba, azt feleltem: “de hát én Arrabonás vagyok!

Úgy tudom, hogy minden csapatoddal gyerekszínjátszóként kezdtél el foglalkozni, és nyolc-tíz évig vezetted is őket. Ez ritka, különleges dolog. Szerinted, mitől érdekes ez a folyamat, miben más, mint amikor kilencedikben kezded, a középiskola elején, vagy csak alsóban, felsőben?

Valószínűleg az óvónői végzettségemből adódóan kezdtek el kisebbeket rám bízni. Hogy mindjárt az elején ilyen sokáig jártak hozzám a színjátszók, az a véletlen műve is. Annyira lelkesek voltak a gyerekek, hogy maradtak, illetve annak is köszönhető, hogy mindig olyan közegben dolgozhattam: előbb az Arrabona Diákszínpadán, később mint tagozatvezető a Grácia Művészeti Intézet színjáték tanszakát vezettem, ahol ilyen korosztállyal indítottam. Egy középiskolás színjátszó csoportban eleve nem lehet ezt megtenni, de ezekben a közegekben adottak voltak ez a körülmény. Másrészt – természetesen nem az összes gyerek járt hozzám végig – mindig van egy kemény mag, akik nyolc-kilenc évig itt marad. Szerintem ez az erős közösségépítésnek is köszönhető. Annak, hogy valaki bekerül egy jó és erős csoportba negyedik, ötödik osztályosan és jön a kamaszkor, amikor persze nem akarja csinálni. Ilyenkor mindig van, aki elmegy, vagy abbahagyja, de mások valami miatt mindig maradnak. Azok, akiknek ez továbbra is fontos és szükségük van a tevékenységre. Ekkor már elkezd kialakulni egy olyan baráti társaság, akikhez tartozni akarnak és olyan bensőséges kapcsolatot tudnak kialakítani, amihez jó nagyon sokáig tartozni és csodás, hogy ezt lehetőségként meg lehet adni számukra. Hazudnék, ha az mondanám, hogy a peremhelyzetben lévők potyognak le, mert ez nem teljesen igaz. Van olyan, hogy az megy el négy-öt év után, akiről azt gondolta az ember, hogy erős magja a csoportnak. Néha egy-egy színészpalántámról gondolkodom, elnézem a próbákon, s felteszem magamnak a kérdést, hogy ő miért van még itt. Furcsa, hisz nem központi ember. S vannak olyanok is, akiket megért az ember, mert jó képességűek. Azért jó ezt csinálni, mert újra és újra azt élem meg, hogy nem szabad ebben gondolkodni, mert ez nem egyértelműen kiszámítható, s aki marad, az azért teszi, mert valamiért fontos neki a tevékenység. Ilyen erős megtartóereje lehet egy közösségnek. Lehet, hogy itt nem cikizik, hogy kövér, vagy ha megbántják, visszaszólhat, vagy kap olyan szituációkat egy-egy jelenetben, ahol a benne lévő feszültséget kijátszhatja. Nem is gondoljuk, hogy mindez mennyire fontos egy gyereknek. És lehet, hogy pont az ilyen helyzetek miatt jár ide. A kiskamaszok nagyon gonoszak egymással. Kezdőként rosszul éreztem magam akkor, amikor valaki elment. Aztán rájöttem, hogy ez a gesztus nem nekem szól. Egy ideig azt hittem, hogy nincs az a gyerek, akinek ez a tevékenység ne tenne jót, ám el kell mondanom, hogy most már találkozom olyan fiatalokkal is, s nem tudom, hogy ez a mai kor szüleménye-e, akinek sajnos, azt kell, mondjam, hogy nem való a tevékenység. Az óvodában tartok drámaórákat, s mindig van egy-két gyerek, akit aztán meghívok az általános iskolai színjátszó csoportomba. Most már sajnos előfordul, hogy nem szólok az összes kicsinek. Már most annyira problémás és magának való egyik-másik, hogy látszik rajta, hogy nem bír majd közösségben létezni. És nem azért, mert autista.

Mit lehet kezdeni az ilyen típusú devianciával?

Nagyon súlyos okok vannak e mögött. Az ilyen típusú gyereknek olyan tevékenységet tudok javasolni, ahol saját magával kell megküzdenie. Tehát ússzon, fusson, stb. Olyat csináljon, amiben a saját fizikai korlátait kell legyőznie. Remélhetőleg ez később alakul aztán. Az ilyen fiatal rendszeresen szétveri a drámás órákat. Mindez nem arról szól, hogy nem tud koncentrálni, hanem nem bír a világban, egy adott szituációban létezni akkor, ha már többen vannak körülötte. Mindenképpen csinál valamit, hogy azt szétborítsa. Annál dühítőbb nincs, amikor tudod, hogy haladhatnál egy társasággal, már ovisokkal is, és van egy gyerek, elég egy, aki direkt mást csinál. S nem is azért, hogy veled ellenkezzen, hanem mert látszik, hogy nem bírja el a helyzetet, nem tud ezzel mit kezdeni. Biztos régen is sok ilyen gyerek létezett, csak szerencsés voltam, hogy nem találkoztam velük. Egész pályafutásom alatt egy gyereket kellett eltanácsolnom, akinek aztán a néptáncot javasoltam, s a diák meg is találta benne magát.

Van olyan is, hogy a csoport kirendezi magából azokat a személyeket, akik nem tudnak integrálódni. De amikor valaki később jön adott közösségbe, annak keményen meg kell küzdenie a csoportkohézióval. Egyre nehezebb mindez. De erre is vannak jó példák. Amennyiben a csapatnak szüksége van arra az emberre, olyan típus kell, akkor azt beengedi. A csoportvezetőnek is segítenie kell a helyzetet és az illetőnek is egy darabig nagyon alázatosnak kell lennie. Nem hiszem, hogy csak a színjátszó csoportban van így, máshol is ez a rendszer működik. Meg kell mutatni, hogy én idevaló vagyok. Ez is nehezen megy a mai fiataloknak, mert magamutogatóak és amikor kapnak egy pofont a közösségtől, akkor mindezt nehezen dolgozzák fel. Ha a csoport akarja, akkor be fogja húzni az illetőt.

Ilyen hosszú ideig tartó folyamatban szerinted mik a legnagyobb problémák? Milyen nehézségeket tapasztaltál nyolc-tíz éve együtt játszóknál?

Minél régebb óta tart össze egy közösség, annál nehezebb onnan valakit elengedni és befogadni. Nem szabad hagyni, hogy a csapat belerokkanjon egy ember kilépésébe. Ha elég nyitottra alakítod a közösséget, tréninghelyzetben, közös próbát teremtve, karácsonyi fellépések alkalmával, jobban meg lehet oldani, hogy a gyerekek befogadóvá váljanak vagy akár két csapatot egyesítsek. Vannak néha fordulópontok, én akkor meg tudtam tenni, hogy összeolvasztottam közösségeket. Mivel ugyanabban a szellemiségben nőttek fel, nem volt gond ezzel, a benne létezők nagyon jól tudtak később is együtt dolgozni. Előfordult olyan is, hogy három fiú két előadást csinált, két csapatban dolgoztak, mert elbírták a helyzetet. Ha csak egy csoportja van az embernek, akkor azt lehet zártra alakítani, az is más állapot. Öt gyerekkel is dolgoztam már, az is nagyszerű, másfajta odafigyelést igényelt. Viszont nem lehetett nagy drámajátékokat játszani. Ám az azt követő évben annyira élvezték, hogy többen lettek.

Szerinted, hogyan lehet jól lezárni egy ilyen folyamatot?

Ezt életem során jól is, rosszul is csináltam. Például a sokszínű, sokfelől jött csoport nem igényelte annyira a közös lezárást, mint azok, akik azonos helyről, régebb óta voltak együtt. Az elköszönés a tanév végén is nagyon fontos. Ekkorra már mindenki fáradt, nehéz őket összetartani. De kell, hogy azt érezzék, hogy ezt az évet le tudjuk kerekíteni, hogy ha valaki úgy döntene szeptemberben, hogy mégse jönne, akkor se maradjon benne hiányérzet. De az is körülményes, hogy lezársz és közben fel kell keltened a figyelmet a következő tanév kapcsán. A gyerekek miatt már tanévekben gondolkodom. Nem szoktam előadást felújítani, általános iskolásokkal amúgy is nehéz lenne. Nyolc-kilenc éves csoportjaimat szerettem volna nagy happy enddel lezárni, de érdekes volt, talán róluk is szólt, hogy nem akarták elengedni egymást. Nehéz ezt megtenni fiatalon is. Érdekes, hogy nem akarja megélni, ezzel nem akar szembesülni, miközben nem végleges ez az elszakadás. Triviális példa, de a facebook-on keresztül még tartják a kapcsolatot.

Akik már nem színjátszóznak, tőlük mik a visszajelzéseid? Mit mesélnek neked ezekről az évekről?

Mindenkinek elhagyja a száját, mennyire hiányzik a tevékenység. Nagyobbak pontosabban artikulálják, hogy a csapat hiányzik inkább, milyen jó lenne találkozni! Olyanok is szoktak mesélni, akikről gyerekként nem is hittem volna, hogy neki ez ennyire fontos volt. Minél idősebb, minél távolabb van tőle ez az egész, annál inkább mondja, hogy ezt mennyire szerette. Pontosan tudom, mit éreznek, mert én is emlékszem, hogy örömmel töltött el színjátszóként létezni, milyen jó volt a rendszeressége, milyen jó volt valahova tartozni. Egyesek érettségi miatt abbahagyják, hogy készülhessenek a nagy megmérettetésre, s hányszor hallottam vissza, hogy nem tudtak mit kezdeni a szabadon hagyott idejükben. Ugyanúgy lyuk maradt az életükben az az egy-két óra és nem tanultak, hanem semmit tettek. Kiesett az a rendszer a mindennapjaikból.

Mit érzékelsz a mai fiatalokból? Miért lehet számukra hasznos ez a tevékenység?

Szükség van arra, hogy közösségbe tartozzanak, mert már osztályközösségek sincsenek. Sokkal fontosabb lenne nekik ez a tevékenység, mint nekem volt annak idején, mert nem kommunikálnak a gyerekek. Nincsenek személyes találkozásaik és kapcsolataik. A számítógép mögött arctalan arc vagyok, vagy az az arc, amit én akarok. A színházban szerepeket játszunk, de valahol mégiscsak én játszom azt a szerepet. Olyan jó lenne, ha az iskolákban a drámaóra keretein belül tényleg drámaórák zajlanának. Ami elképesztő, s már az óvodában tapasztaljuk, hogy a gyerekek nem tudnak játszani. A szerepjátékokig el sem jutunk. Öt-hat évesen ezt tudniuk kellene már alkalmazni, s nem teszik. Erre is tanítani kell őket. Erős individuumnak gondolják magukat a mai fiatalok, közben az első kudarc földre kényszeríti őket. A dráma és a színház ezt is tanítja és nem úgy teszi mindezt, hogy közben azt sulykolja, most nem voltál jó, hanem egy idő után a diák is érzi, hogy nem volt sikeres, s nem a taps miatt, hanem mert pontosan érzékeli, ez mehetne jobban is. Most gondoljunk csak egy sima koncentrációs játékra, melyben másodszorra kiesik. S legközelebb majd figyel arra, hogy ne elsőre, hanem csak hetedikre történjen mindez. Mi el se tudjuk képzelni, ez mennyit jelent, mekkora teljesítmény ez egy gyerek számára. Főleg annak, aki bármilyen típusú figyelemzavarral küzd. Hál Istennek a színház az, amit nem lehet egyedül csinálni. Monodrámát sem. Mert kell a háttérmunka és ez nagyon nagy dolog. Amikor azt mondja a gyerek öt évesen: én azt csinálom, amit akarok. … pedig nem. Mert én sem tehetem mindig azt. Ezek azok a gyerekek, akik óriási pofonokat fognak kapni az élettől és nem kell eljutniuk a munkáig, ahol azt csinálod, amit mondanak neked és egy bizonyos idő után teheted majd azt, amit akarsz. A színházban ez a szép: improvizálhatsz, de bizonyos kereteken belül. Bizonyos szabályokon belül lehetsz szabad és ezt kell is tanítani a gyerekeknek, mert ez ad biztonságot, amiből szintén hiányt szenvednek manapság. S amikor előadást készítünk, akkor már alkalmazkodnom kell a szabályrendszerhez. A gyerekek nagyon fogékonyak a drámaórára. Csodás élmény, hogy egy óvodás benne akar lenni a varázslatban. Tudja, hogy ez csak játék, mert ott vagyunk a könyvtárban, de amikor azt mondod neki, hogy most nem mehetsz haza, mert én vagyok a királynő és örökre játszanod kell velem, akkor odajön és azt mondja, nekem délután kézim van, muszáj hazamennem. És mondom neki, hogy akkor találjuk ki, mi legyen: jó találjuk ki, mert értem jön anyukám. Bármikor kiléphetne az adott szituációból, mégis érezni akarja a feszültségét, ki akarja játszani a helyzetet, ahelyett, hogy azt mondaná, na jó, hagyjuk és kiül. Mert ezt is megtehetné, de ő ezt akarja megélni.