Hétéves gyerek nem kóborol éjszakánként temetőben. Ha ez a szokásom szóba került, egyedül temetőcsősz nagyapám nyugtatgatta a családot. Hagy menjen csak! Legalább friss levegőn van. A halottak még soha nem bántottak senkit.

Csikorgóan fagyos január végi napon vágtunk disznót. A kemény munka után, az éjszakába nyúló toron, már a legjózanabbak is teli torokból üvöltötték, hogy akácos út, amikor a nagyapám puliját láncán vezetve, nekivágtam a sötét temetőnek.

Csuli imádott velem csavarogni. Most vadul húzott a temető fákkal, bokrokkal benőtt, gondozatlan, régi parcellái felé, én pedig láncát feszítve tiportam utána a holdfénytől fluoreszkáló, félméteres szűz hóban. A csőszházból kiáradó zsivaj rég elmaradt mögöttünk, amikor fényt vettem észre a sírok között. Bátran mentünk közelebb, hiszen a halottak nem bántanak, azután visszarántottam a kutyát.

Az egyik kripta mellett, egy Skoda lámpáinak fényében, néhány alak sürgölődött. Még a rendszámot is láttam. CA 27-49. Csuli felugatott. Ösztönösen leoldottam a nyakáról a láncot. A kutya dühödten rontott az idegenek közé, én pedig a felfordulást kihasználva észrevétlenül visszagyalogoltam a csőszházba.

Reggelre a kutya is előkerült, de a lánca hiányzott. Nagyapámnak kérdeznie sem kellett. Elmeséltem az éjszakát, és megmutattam a helyszínt. Később egy bácsi is jött. Sokat kérdezett, és kimondottan elégedett volt, amikor a rendszámot negyedszerre is hibátlanul ismételtem.

 

Tizennégy körül voltam, amikor Brandó lett az úszómester a folyami strandon. A magas, vékony, szőke sráccal hamar megismerkedtem, hiszen nyaranta mindketten ugyanazzal töltöttük az életünket. Úsztunk, futottunk, kajakoztunk és lábteniszeztünk. Ő a lányokba is bőven belekóstolt, én csak akkor kezdtem félénken próbálgatni ezt a sportágat.

Lassanként kiderültek róla dolgok. Testvérével és egyetemi haverokkal annak idején valami balhéba keveredett, és vagy hét évet kapott, de jó magaviseletért, meg nem is tudom miért, harmadolták. Azóta szeretett volna útlevelet szerezni, mert a bátyja a cucc nagyobb részével nyugatra menekült, és őt is várta volna, hogy megosztozzanak. De a hatóságok nem adtak neki, így maradt a városban, és bár annak idején már negyedéves volt az egyetemen, sem tanulni nem hagyták, sem rendes munkát nem kapott, hanem alkalmi munkákból tengette magát.

Talán a harmadik nyarat töltötte a strandon, mikor egy délelőtti edzés után szokás szerint úgy döntöttem, hogy nem megyek haza ebédelni, hanem betolok egy lángost a büfében, aztán majd este eszek otthon. Ha volt egy kis pénzem, általában ezt csináltam, hiába pakolta anyám minden este a másnapi ebédet a hűtőbe.

Brandó éppen halat pucolt. Törökülésben ült az úszómesteri bódé előtt, egy gyékényen. Hosszú késével belezte és pikkelyezte, majd az előtte lévő vájlingba dobálta a halakat. Én nem messze tőle egy fához dőltem, és optikáról beszélgettünk. A gimiben fizikából versenyeztem, és ha a nyári gyakorlás közben elakadtam egy feladatban, Brandót mindig meg lehetett kérdezni. Tízből tízszer tudta a megoldást. Most is csak pár szót mondott, pár formulát karcolt maga elé a késsel a homokba, és minden világos lett. Látod, milyen egyszerű, kisköcsög? Öblítette le a kés hegyét. Akármilyen okos is vagy, vágtam vissza, mégis bekaszliztak a hék.

Soha nem kapnak el, de egy éjszaka valami gyerek meglátta a rendszámunkat. Minek bóklásznak kölykök éjszaka a temetőben? Azután a rendőrök hetekig követtek bennünket, és egy balhé közben kaptak el. Nem volt magyarázkodás.

Skoda, CA 27-49, mondtam.

Brandó vagy egy percig forgatta a kést a kezében. Azután ültében, jó öt méterről, gyors, pontos mozdulattal, fejmagasságban a mellettem álló fába vágta.

A szerencsétlen kis pöcs. Szerintem fogalma se volt, hogy mennyire megszívat minket. Ma sincs ebéded ugye? Na gyere, süssük meg a halakat nyárson.