Február legvégén, az A38-on lépett fel a Braindogs. Teltház és siker fogadta. Vérbeli zene és utánozhatatlan hangok. Blues és impro. Ováció és erőlködés nélküli játék. Kiss Tibor, Varga Livius, Frenk, Nagy Szabolcs, Varga Laca, Ian Siegal és Ripoff Raskolnikov. Jöttek, láttak, és győztek. 

tomwaitsdalok_06

Az A38-ra bejutni már fél nyolckor sem volt egy sétagalopp, hiszen egy kellemes sorba kellett beállni a hídon, ami a hajó bejáratához vezetett. Itt már sejteni lehetett, hogy a teltház feliratot nem csupán marketing fogásként használták, hanem valóban eladtak minden jegyet. Szerencsére a sor elég hamar lement, az ember bejutott; ruhatár, majd pult. Vagy simán csak elfoglalta a legjobb helyet a koncertteremben, ami lássuk be, igazán okos ötletnek bizonyult, mivel háromnegyed nyolckor már alig lehetett lépni a tömegtől, és ötpercenként csökkent annak az esélye, hogy biztonságosan és egyenes úton ki lehessen sétálni. Ilyenkor, jobb, ha minél előbb megtalálja az ember tökéletes helyet, mondjuk a terem szélén, ahol kevesebb az esélye annak, hogy összenyomják a koncert közepén. Talán. Azért a teltház és a meleg nagy barátságának hatására, többször imádkoztam egy hihetetlen jó hideg levegőt nyújtó légkondicionálóért, de az sajnos, csak nem akart megjelenni. Nyolckor még a zenészek sem bukkantak fel a színpadon, bár ezt sejtettem, mert már van annyi Quimby-koncert a hátam mögött, hogy tudjam; ahol Kiss Tibi jelen van, ott a pontos kezdés a csúszással egyenlő. Így történt az, hogy jelen esetben fél kilenckor kezdődött el az este. De ez már olyan megszokás, minthogy a négyes-hatos villamos sínen közlekedik.

tomwaitsdalok_15

Ian Siegel kezdte a show-t, felfokozott hangulatot teremtve, amit Livius még képes volt emelni. „Szólj anyádnak, hozzon pénzt!” humorral, hanggal, és energiával volt teletűzdelve az egész koncert, és a zenészek az A38 kicsi koncerttermébe olyan hangulatot tudtak varázsolni, mintha egy igazi amerikai blues kocsmában lennénk. Kiss Tibi hozta a szokásos, mostanában tőle megszokott filozofikus hangulatot, enyhe minimalista stílussal: fekete kalap, fekete mellény. Feketén a színpad baloldalán lévő lépcsőn ülve gitározott és énekelt, és olyan volt, mintha csak mesélne egy jóízűt a kisfiának. A másik ilyen nyugodtságot sugárzó személy, Ripoff Raskolnikov volt, aki a színpad másik szélén ült a gitárjával. Amikor az énekével emelte az est fényét, akkor kicsit eszembe jutatta Sixto Rodriguez-t, a hangulatot, a kort, a kis elszigetelt világot. Ripoff olyan húsz év körüli volt, amikor Dosztojevszkij Bűn és Bűnhődéséből választott magának művésznevet, méghozzá a szenvedő Raszkolnyikov személyében. Ennek okát nem tudhatjuk, de azt igen, hogy osztrák származású, és körülbelül 1999-ben itt Magyarországon, egy kis faluba járt, ahol beleszeretett egy ottani házba, amit később megvett, és azóta is ott él. A mostani koncerten is voltak személyes történetek. Lívius mesélt egy kicsit az osztrák zenészről: „Négy nyelven beszél, ír. Tartozom neki a legfrissebb Mikszáthokkal, mert még nem végzett minddel. Azért elég furcsa, hogy amikor valakinek bemutatnak, és irigyled tőle a gitárjátékát, az angoltudását, később rájössz, hogy franciául olvas, aztán így hat év múlva azt veszed észe, hogy már magyarul beszélgettek, s akkor így leesik, hogy »úristen, megint nem én változtam!«”. Majd Kiss Tibis szólalt meg, erre reagálva: „és egyébként nagyon érdekes, hogy múltkor beszélgettem egy huszonöt éves lánnyal, és nem ismerte azt a szót például, hogy »szalonspicc«. Kérdeztem tőle, hogy hogyan fejezitek ki azt, hogyha csak csicseregtek, egy kicsit a föld felett szálltok, nem rúgtatok be annyira, csak olyan csacsogósra be vagytok csicserítve. Azt válaszolta, hogy »lightosan bebasztunk«. Viszont a Ripoff ismerte azt a szót, amit annak idején, a tízes-húszas években fejlesztettek ki a kávéházi művészbarátaink, akik azóta nagyon öregek, de mennyire költőibb az, hogy »szalonspicc«, mint az, hogy »lightosan bebasztunk«.”

tomwaitsdalok_02

Ha már történetek, nem maradhat ki egy sztori az est főszereplőjéről sem. Így vagy úgy, de mégiscsak központi figura, hiszen ha ő nincs, Braindogs sem lenne: Tom Waits. Egyszer Elizabeth Gilbert készített egy interjút Tom Waitsszel. A TED-en tartott előadásán pedig egy részt mindenki meghallgathatott, mert Gilbert elmondta Tom jelenségének és szavainak lényegét összefoglalva: „Tom Waits az a modern művész, akinek egész élete a kínok között alkotó modern művészt testesíti meg. Aki megkíséreli ellenőrizni, irányítani és uralni ezeket a zabolátlan kreatív erőket, mígnem teljesen át nem járja őt.”

De a koncertre visszatérve. „Négy napja küzdök a torkommal, de ma ti győztetek, vagyis én. Holnap a torkom benyújtja a számlát.” Azért remélem, másnap Livius meg tudott szólalni és nem hang nélkül járta a várost! Mindenesetre, egyáltalán nem érződött, hogy itt valami probléma lenne, hisz úgy beleadta a hangját a dalokba, mint a Jóisten se. Bár lehet, hogy a mélyebb, rekedtesebb hang ebben az esetben jobban is jött neki, tekintve, hogy Mr. Waitsnek sem vékony cicahangja van. Így utólag azért érthető, hogy miért beszélt minden szám között sokat Livius ahelyett, hogy rögvest átkapcsolt volna a következő dalra. De az ilyen kis szünetek közben azt is megtudhattuk Kiss Tibitől, hogy „minden rendes rock&roller úgyis úgy végzi, mint a teleszart búvárruha”.

tomwaitsdalok_12

A blues az ösztönzene, az ösztönhangzás, az ösztönmozdulatok, az ösztönén-kép. Kihozza belőled a legjobbat, a legrosszabbat, egyszerűen mindent, ami te vagy, összhangban a másik emberrel, aki még melletted áll, vagy éppen előtted. S bár azért volt pár egymásra tett rossz megjegyzés soraiban, de ami a színpadon folyt, azt mindenki élvezte. Improvizáltak, és megbolondultak. Velünk bolondultak meg egy zseniális ember dalaira. Hiába volt negyven fok és teltház, igazi családias hangulatot kreáltak a fiúk ezen az estén. Lehet, hogy nem próbálnak rengeteget együtt, hanem csak mindenki hoz két-három dalt,fogják magukat és eljátsszák csak úgy, random, de mégis összeszedettebb zenészek ők bárkinél is. Ismerik és tisztelik egymást. Frankről is beszéljünk pár szót, mert megérdemli: nem véletlen, hogy a legtöbb zenésztársa szereti és dicsőíti, hiszen ha dobol, ha énekel, ha bármit csinál a színpadon, az lenyűgöző.

Volt itt minden, amire csak szüksége volt az emberlányának, vagy épp fiának. Megérte-e mindenkinek kifizetnie a jegyárát? Persze. Remek kis tiszteletadás volt ez Tom Waitsnek. Lehetne olyanokat írni, hogy az ilyen feldolgozások mindig veszélyesek, mert önkéntelenül is az eredetihez hasonlítjuk az aktuális előadót. Talán a koncert közben is néha furán néztünk, hogy „jé, ez mindig is így szólt?”,de aztán csak élvezted azt, amit a Braindogs tagjai nyújtanak a számodra. Engedéllyel történő, a valós életből való kilépést, több mint két órára.

Fotók: Pozsonyi Roland