olyan gyorsan megy a táj
felpörgetjük az életet
ne engedd, hogy túl gyorsan hajtsak,
mert még hamarabb halunk meg
attól félek

az alagút hosszú, nem bírom ki egy levegővel
pedig lehet, hogy ezen múlik, kijutunk-e
egyáltalán: a gyerekkort is ezért úsztuk meg
mert szerencsére sosem fogyott ki a szusz
mindig meg tudtuk menteni
egymást, a küldetést.

nem látom még a fényt a végén
sziszegve ereszt a fejem, ahogy lassan-lassan
feladom a küzdelmet
elmosolyodok, hogy ettől még élünk tovább
(úgy tűnik, a cigi komolyabb pusztítást
végzett kapacitásomban, mint gondoltam)

beletúrok a hajadba, tenyeremet csiklandozza
az egyformaságra ítélt hajvégek csöndes megadása
a kormányt balra kell tartanom
kanyarodunk az alagúttal
pont olyan ívben, mint a tarkód
pont olyan ívben, mint a koponyád

egyszerre vagyunk a kanyarban
(a kanyar nem is létezne az alagút nélkül)
de te még nem vetted észre
– csak én nyugszom meg hirtelen –
hogy nem látjuk ennek az egésznek a végét
mert az alagút belesimul
egy sokkal nagyobb és szikkadt tenyéren
egy hajszálnyi repedésbe
de az már nyugi, egy tök másik dimenzió