Valami teljesen más volt akkor. Akkor, amikor megismertem, még minden teljesen más volt. Ő volt a lázadó tinédzser, aki nagy szavakat használt: szerelmet, békét, szabadságot. Éreztem, fontos vagyok neki. Azt hittem, megadhatom neki talán mind a hármat. „Szökjünk el!” – mondta. „Szökjünk el, lássunk világot! Ugye, velem jössz?” Haját akkor még összeborzolta a szél, ahogy dacosan szembenézett vele. Mezítelen lábát a nagy kút langyos vizébe lógatta nyaranta. Abba a kútba, aminek két márványangyala a tetején hirdette a nyugalmat. Azt, hogy valaki vigyáz ránk odafentről. Fejüket napfény ragyogta körül, arcuk alig látszott, magasan volt annak, aki a kút szélén ült. Ő pedig csak ült és mesélt. Meg tudta magyarázni a nagy dolgokat: életet, halált, sorsot, én pedig mindent elhittem neki.

Ez mára elmúlt. Tekintetéből kihunyt valami. Haja rövid lett, lába megbújik egy kék házi papucs mélyén. Kezei fürgén járnak a mosogató fölött, lágyan simogatja a tányérokat. Mégis látszik, fáradt. Ott izzik a feszültség az egész testében, szorosan tartja a poharat, nehogy kicsússzon ujjai közül…

Nem szökött el. Nem lett szabad. A védelmező angyalok kezébe tábla került: A kút vizében fürödni TILOS! S ami talán neki a legfontosabb, nem jött el a béke sem. Így amit adni tudok, pusztán annyi, hogy mögé állok, amíg mosogat, átölelem két karját, s hagyom, hadd bújjon meg a nyakamban. Ott talán nem találja meg senki.