„Azt láttam, hogy ez annyira kellett nekik, mint egy darab kenyér.”

Kinszki Judittal, a budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatának egyik alapítójával, angol, magyar, színház- és drámatörténet tanárával beszélgettem drámás időszakáról.

 középen Kinszki Judit

Fekete Anikó: Milyen módon csatlakoztál a diákszínjátszáshoz?

Kinszki Judit: Nem voltam megelégedve az ünnepi műsorokkal. Azt gondoltam, fontos a megemlékezés, de ennek megfelelő formát kellene találni. Így a Vörösmartyban elkészítettem a saját előadásomat. Ebből rendszer lett, innentől kezdve minden ünnepi alkalommal én csináltam műsort. Először állandó helyettes voltam. 1964-ben kaptam az első osztályomat, melynek osztályfőnöke lehettem. Mindig valamilyen témakör kapcsán készítettünk darabokat. Sokfélét ünnepeltünk akkortájt.

Volt olyan előadás, amely nem iskolai ünnepélyre készült?

A nyílt tengeren kifejezetten fesztiválra készített előadás volt. Mindig mozgásban volt a színjátszó kör. Én is figyeltem, ki az, aki alkalmas lehet a játékra. Ez addig tartott, amíg összevonták az iskolát. Fehér Márta lett az igazgatónő. Minden az 1978-79-es tanév elején indult: ebben az évben szerveztek egy értekezletet, ahova az ország minden középiskolájának az igazgatóját meghívták. Itt megjelent Várkonyi Zoltán és elmondta, hogy újfajta kísérletbe kezdenek: irodalmi-drámai tagozat indításába. Pesten a Madách Imre Gimnázium, Szentesen a Horváth Mihály Gimnázium vállalta a felkérést. Pécsett is volt iskola, aki belépett. Mi is csatlakoztunk, de akkor még nem tudtam, mit vállaltam, csak azt sejtettem, hogy ez mindenkinek fontos és szükségszerű lehet. Szervezetten, másokkal mindez hatékony lehet, minisztériumi kísérletként, tantervbe illesztve. Nekem nem volt se színészi, se más színházi munkával kapcsolatos végzettségem. Mégis, Bácskai Mihálynak Szentesen, a Madáchban Véghelyi Józsefnek, nálunk nekem kellett vállalnom a munkát, mert az igazgató matematika szakos volt. 1978. január 13-án kaptam egy írást a kulturális minisztériumtól, hogy engem bíznak meg az irodalmi-drámai fakultáció oktatási-nevelési feladataival, szervezésével, koordinálásával. Ki kellett dolgozni az óratervet. Megjelent a hivatalos közlemény is. Felvételi is volt, a Madáchban vagy húsz fő vizsgáztatóval. Ott ült Montágh Imre, Reményi József, Mezei Éva, Fort Kriszta, valamint az összes érintett iskola igazgatója. A diákoknak verset vagy prózát kellett mondaniuk, játszhattak hangszeren is. Az egész úgy nézett ki, mintha a színműre jelentkeztek volna. Nagyon izgult mindenki. A legtöbb iskolában később a szaktárgyakat külsősök tanították. Már akkor tudtam, hogy ez nálunk nem lehet így, mert ennek nincs értelme. Volt olyan, hogy Mezei Éva megszervezett egy órát,de nem volt ott az osztály, mert kirándulni mentek. Ilyenek sajnos előfordultak. Nem volt terem, s nem áramlott megfelelő módon a kommunikáció. Nem is tudott, nem is akart a helyzethez senki sem alkalmazkodni. Szerencsére, volt nálunk három kolléga, akik lelkesen fogadták a programot, mindenben segítettek. Csak helyi kollégákkal dolgoztam. A testnevelő tanár Pignitzkyné Lugos Ilona szívesen ment továbbképzésekre, hogy fejlődjön néptáncból, színpadi mozgásból. Pehán Kornél volt az énektanár. Rajztanárnőnk Fábián Rózsa volt. Balázs Eszter a beszédet tartotta. Én az elméleti tárgyakat tanítottam: dráma- és színháztörténetet. A kreativitás fejlesztése volt a cél játékos formában. A főiskola előkészítette a tanmenetet: irodalom (Hegedűs Géza), színházismeret (Lengyel György), kreatív tréning (Mezei Éva), ének (Takács László), mozgás (Kovács Júlia).

1978. augusztus 28-án volt egy előkészítő, a Főiskolán szerveztek egy találkozót, ahol az induló drámatagozatok osztályfőnökeivel, igazgatóival találkozhattunk. Elsőként Várkonyi Zoltán beszélt. Fontos személynek éreztük magunkat: kezünkbe teszi a jövő színészeinek sorsát, tőlünk függ, hogy művelt, lelkes, koordinált mozgású, szép beszédű lesz-e a következő generáció. Várkonyi kitalálta, hogy szakmunkás vizsgát tehessen le az, akit végül nem vesznek fel a színműre. Ez nagyszerű ötlet volt, hisz mindenkit úgysem fog bekerülni. Fontos, hogy legyenek jól képzett világosítók, súgók, berendezők, stb. Küldtek volna ezeket a tantárgyakat tanító szakembereket is. A baj az volt, hogy Várkonyi meghalt. Még pénzt is zárolt erre a célra, hogy tudják majd fizetni a tanárokat.

Úgy gondolta, hogy két osztályt indítanak majd a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, az egyiket csak ebből a négy iskolából veszik majd fel, hogy lássák a különbséget a kétfelől érkezettek mentalitásában, képességeiben. Sok új színész kellett, vidéken új színházak nyíltak. Úgy tűnt, mindez nagyon komoly hiány. Egy társulatnak 20-30 színésze kell, hogy legyen, lehet, hogy még három osztály is indult volna. Mindebből sajnos semmi nem lett.

Aztán a találkozón Mezei Éva beszélt a tréningekről, és Montágh Imre is felszólalt. Takács László, és Reményi József az ének-zene oktatásáról beszélt, végül Véghelyi József az osztályfőnöki munkáról.

Valójában ő olyan rendszert képzelt el, ahol ezek az iskolák előkészítik az ő munkájukat…

Nemcsak hogy előkészítik, hanem szakmunkás végzettséget is adnak, hogy ne akárkit vegyenek fel.

Mikor vége lett a megbeszélésnek, kiléptem a főiskola ajtaján és úgy éreztem, most kezdődik az életem. Tele voltam ambícióval, csak úgy zengett a fejem a tervektől, a sok új információtól. Ezekről szinte semmit nem tudtam, de elhatároztam, hogy mindent megtanulok, hisz volt még egy évem felkészülni. És hozzáláttam. Beszereztem a szükséges könyveket, mozgósítottam külföldi barátaimat. Elővettem a tanmeneteket és mindent részletesen kidolgoztam. Definíciót, idézetet, illusztrációt, kritikát, képeket. Márciusra beérkeztek hozzánk a jelentkezések. A VIII. kerületből mélyebb élettapasztalattal rendelkező gyerekek jöttek. Volt nekik mit előbányászniuk magukból a későbbi színjátékos órákon. Hatvanegy jelentkező volt, két délutáni felvételit hirdettünk. Fehér Márta is ott ült a bizottságban, de nem szólt bele a válogatásba. Minden fiatalt behívtunk, megszólítottuk őket egy fotelben ülve, megkérdeztük, mit kell róluk tudni. Majd választottak az oda készített főleg gyerekversekből (Weöres Sándor, Csanádi Imre, stb.) és előadtak ezek közül egyet, amit helyben el is mondtak. Nem csináltunk belőle problémát, ha valaki nem tudta előadni, olvashatta is. Majd a zenetanár a zongorához ült, s játékára lehetett improvizálni. Jeleneteket rögtönözhettek tárgyak segítségével. Mi figyeltük őket és a végén összesítettük a megfigyeléseinket. Végül harmincegy jelentkezőt vettünk fel. Mindenkit azok közül, akiket mindhárman javasoltunk – ők három csillagot kaptak – és a kétcsillagosokat. Számos diák került be négy év elteltével a Színműre, Nemzeti Stúdiójába. 1979-80-ban kezdődött az első “drámás” tanév. Rengeteg különböző életű diák kezdte nálunk a szeptembert a VIII. kerületből, Csepelről, Szigetszentmiklósról, Kőbányáról. Csak néhányan ismerték egymást a rádió gyermekkarából. De mindenki bajnok volt a saját kerületéből, dzsessz-balettből, népdalból, prózából, versből vagy épp az iskola bohócaként ismerhettük meg. A tanulmányi eredményeket nem vettük figyelembe. El is szabadult a pokol. A tanári kart meghökkentette a „bohóc” osztály. Nagyon fájt nekik, aztán mondtuk, hogy fogadjuk el, vállaljuk fel mindezt! Sokszor próbáltunk dolgokat, amiket később nem adtunk elő. Ez össze is kovácsolta őket. Azóta is találkozunk egy-egy csapattal, vannak osztálytalálkozók. Az induló osztálynak rácsos, ablakos terem jutott, jobbnak látták a tanári kar tagjai elszigetelni őket a többiektől. Jómagam magyar nyelv és irodalmat, a fél osztálynak angolt tanítottam. Hangosak voltak. Valamivel mindig felhívták magukra a figyelmet, amit a régi iskolákban már kivívtak maguknak. Nagy harc volt ez. Nagyon kreatív csapat voltak. Ez az osztály 1979-83-ig járt hozzánk. Attól kezdve mindig volt és van drámatagozat a Vörösmarty Gimnáziumban.

Soha nem akartam eredményt felmutatni, nem az volt a cél, hogy megnyerjünk egy versenyt. Első évben szövegről szó se volt. Ne kelljen nekik bemagolni mondatokat, az olyan szörnyű! Nem is értik. A korhű jelmezeket nem is tudnák hordani. Mi mindent magunk csináltunk, a ruhákat is. Akinek nem volt valamilyen kelléke, jelmeze, az kreatívan megoldotta, mert tanultak az adott dramatikus szöveg korszakának viseletéről, szokásairól.

Montághék hogy segítették a színjáték terjesztését?

Mezei Éva hozott először hírt arról, hogy Csehszlovákiában, s főleg Angliában milyen áramlatok vannak színházi nevelés terén. A Pince Színházban rendezett, ő készítette a kreatív játék tanmeneteinket.

Montágh Imrének tévés műsora is volt, melyben beszédművelést tanított. A mi osztályainkból is vitt játszókat a forgatásra.

Debreczeni Tibor találta ki, hogy alapítsuk meg a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, vele is tartottuk a kapcsolatot s a mozgalom egyik legaktívabb tagja volt.

 

Melyik osztályodból származtak a legkedvesebb élményeid?

Mindegyik nagyon jó volt, de mindegyik másként volt az. Előfordult, hogy csak lányokat kellett foglalkoztatni. Ott kreatívnak kellett lenni. A Play Shakespeare darabot játszottuk. Ahány lány volt, annyi nagy Shakespeare női monológot vittem nekik, ők válogattak belőle. Majd egymásnak eresztettük ezeket a szövegeket, s volt, hogy beleszólt egyik a másikéba játék közben. Így épült fel a színházi előadás. Az ő dolguk volt, hogy zenét találjanak az előadáshoz. Mindent ők csináltak hozzá. Nagyon kreatív csapat volt. Sokszor a szükség hozta mindezt.

Hogy zajlott nálad egy tanév? Mivel készültetek?

Én sose választottam. Mentünk a színháztörténetben előre és ők elemezték a drámákat, közben az adott kor színháztípusait, előadásait néztük. Megpróbáltunk mindig azzal kapcsolatos előadást létrehozni, ahol épp a tananyagban jártunk. Elsőben az volt a feladat, hogy mindenki rendezzen meg valamit. Nem kellett egy egész drámát, hanem vegyen ki egy részt, ő állítson össze szöveget, válasszon hozzá szereplőket, s én nem szóltam bele semmibe, ők bemutatták, majd arra kaptak osztályzatot. Nagyon érdekes volt látni, hogy sokan Antigonét ragadták meg, s hogy ki-ki melyik jelenetet készítette el. Születtek egészen modern értelmezések is. Mindig mondták a kollégák, miért adok a diákoknak mindig ötöst? Azért, mert sokat dolgoztak a jelenetekkel: világítással, kellékekkel, jelmezekkel. Be is mutattuk mindezt, s az összes elsős láthatta például a görög kor drámáiból a részleteket.

S a következő években?

Akkor is így történt. Meg se kellett mondanom, hogy mit, csak hogy mely szerzőt válasszák a tanulók! Pénteken csak ilyen típusú tanórák voltak. Jó ötleteik voltak a diákoknak. Rengeteg fotóval örökítettem meg ezeket a pillanatokat.

Hány évig dolgoztál a Vörösmartyban?

1962 májusában kerültem oda, é 1993-ban jöttem el. Több mint harminc évig. Az egyik drámás osztálynak mindig osztályfőnöke voltam, s a következő osztályban pedig én tartottam a drámát. Sokat jártunk vidékre is szerepelni. Sok osztályt tanítottam, bensőséges kapcsolat alakult ki a fiatalokkal. Sok kolléga ezt rossz szemmel nézte. Csak azt hallották, hogy sokat nevetünk az órákon.

Olyan jó hallani, hogy ilyen lelkesen mesélsz.

Mert annyira jó volt! Nagyon hiányzik, szerettem csinálni.

Mi az, ami igazán lelkesített ezekben az években?

Azt láttam, hogy ez annyira kellett nekik, mint egy darab kenyér. Deviánsokkal dolgozni a legjobb a világon! Mit kezdjek kitűnő tanulókkal? A legtöbb esetben ők csak bemagolják az anyagot…

 

De ott feladat lehet, hogy a feszességét lelazítsd…

Igen, de neki nem ez a fontos, hiszen ő orvosira készül, s van elhatározása. Az ilyen gyerekek harmadikban már nem is választották ezt a tevékenységet. A deviánsoknak nem volt más. Azoknak, akik olyan mélyről jöttek, hogy nem volt más perspektívájuk. Elképesztő sorsokkal találkoztam. Olyanokkal, hogy állami gondozásból származtak, vagy az anyja prostituált volt, amit a gyerek egy újságcikkből tudott meg, ott látta, hogy letartóztatták a hölgyet. Számos olyan dolgot elárultak nekem ezek a gyerekek, amit csak én tudtam. Rám bízták a titkaikat.

Nem volt ez teher számodra?

Nagy felelősség volt. Mindig azt magyaráztam nekik, hogy itt nem színészi pályára készítjük őket. Próbáltam tudatosítani, hogy amit itt tanulnak, azt millió helyen tudják majd alkalmazni. Elsősorban mindegyik diáknak lett fellépése. Két lány egyszer jött, akik azt mondták, hogy nem szeretnének ezzel foglalkozni, de szeretnének feloldódni a tevékenység által, ezért járnának hozzám. Olyan ügyesek voltak technikai téren. Segítettek nekünk. Nagy hasznukat vettük, mert mindenben boldogan benne voltak, beálltak tömegnek, nyomogatták a gombokat. Nem volt gondunk.

Mi az, ami sokszor nehézségét okozta a munkádnak?

A kollégák. Elképesztő volt. Úgy érezték, amit én csináltam, az a tanári szakma megcsúfolása. Nekem volt próbaruhám. Beálltam a diákok közé és csináltam velük a mozgás-, beszéd- és énekórákat is. Egyszer lehívtak, hogy telefonon keres valaki és én úgy, ahogy voltam lementem a tanáriba. Kérdezték, hogy nézel ki? Más kosztümben járt… A foglalkozásaimon mindig bemelegítettünk, relaxáltunk.

Miért gondolhatták ezt szerinted a kollégák?

Mert nem értették, mindez miről szól. Egy-kettő volt, aki mellém állt, mert értette, miért fontos ez. Negyedikben lett egy olyan nyugdíjas tanár, akinek fél keze volt, aki eljött, megnézte az előadásokat, elmondta a véleményét. Őt annyira szerették, tisztelték a játszók, két előadás között úgy, ahogy voltak jelmezben beültek a matematika órájára. Direkt kérték, hogy amikor az ő órája lesz, akkor ne kelljen játszaniuk, előtte utána viszont természetesen előadják a műsort. Hivatalos iskolai program volt ez, Hubay Miklós, Egy szerelem három éjszakája című musicalje. A szerző eljött egyszer megnézni az előadásunkat és el volt ájulva. Hogy honnan tudják a diákok ilyen jól érzékeltetni azt a kort, amit ő megírt. Ezekkel a fiatalokkal szerintem nagyon jól lehetett bánni, csak tudni kellett annak a módját. Mert az biztos volt, hogy másként kellett velük foglalkozni, mint a többivel.

Munkád során miben hiszel?

Abban hiszek, hogy minden gyerekben van képesség! Volt két igazgatóm, akik ezt szintén segítették. Nagyon jó időszak volt az. A kollégák sajnos azt mondták, utánam nem lehet órát tartani, mert olyan laza kereteket szabok, hogy felszabadulnak a diákok. Mindig kiabálásokat hallottak csak. Próbáltam nekik elmagyarázni, ez miről szól, s hogy ez egy alapvetően hangos tevékenység. Volt, aki megértette, volt, aki azóta sem. Volt, aki bement az igazgatónőhöz, hogy kérje, nekem ne adjanak osztályt, mert nem tartok fegyelmet. Majd jött a tantestületi értekezlet, ahol mielőtt elmondták volna, kihez mely osztályok kerülnek majd, szót kértem. Elmondtam, hogy azt hallottam, hogy egyes kolléganőknek kifogásuk van ellenem. Szeretném, ha itt felállnának és megmondanák mindezt. Senki nem állt fel. Mondtam, hogy jaj, de jó, akkor nincs kifogás? S ismét osztályfőnök lettem.

Aztán ezekben az években indultak tanfolyamok is…

Mindenen részt vettem. Régi KISZ táborokban voltam, Szkénéseknél is. Kerényi Miklós Gábortól, Árkosi Árpádtól, Csetneki Gábortól is tanulhattam. Mindig mondtam, hogy mennék, s mondták, hogy nem kell nekik néző, s én mondtam, hogy beállni szeretnék, amit tudok, azt megcsinálom, egy leszek a diákok között. Ha tigrisbukfenc volt, lehet, hogy nem csináltam tökéletesen, de csináltam. Kifutottunk a mezőre, lehet, hogy leghátul futottam, de futottam. Intenzív élet volt. Aztán voltam Angliában. Jártak itt drámatanárok is onnan, én is tolmácsoltam nekik.

Más drámatanárokkal, diákszínjátszó rendezőkkel is tartottad a kapcsolatot?

Persze. Debreczeni Tibor kezdeményezése volt a Drámapedagógiai Társaság létrejötte. Keleti István is nagy jelentőséggel bírt, aki nevéből aztán később a KIMI lett. Dévényi Róbert, Kaposi László Gödöllőről, Schilling Árpád Süsü a mozgalom nagyon fontos hajtómotorjaivá váltak. Minden fesztiválon végignéztük egymás játékát. Mindig mondták, hogy a Vörösmartysok túl intellektuálisak.

Mit gondolsz, hogy lehet ezt jól csinálni?

Nehéz jól csinálni manapság. Akkor nem volt más. Csak ez. Ez nekik annyira jó volt, hogy nem lehetett őket hazakergetni. Még, még akarták. Pedig már estére járt. Nagyon nagy egyenlőség volt köztünk. Az első perctől fogva mondtam nekik, hogy én mindezt sose tanultam. De mindent megmutattam, amit tréningekről, szakkönyvekből tanultam. Volt, hogy valakire rábíztam a bemelegítést. Amikor valamit mondtam és nem tetszett nekik, akkor kellett valami mást hozniuk. Mindig engedtem, minden ötletet mondjanak. Sokat brainstormingoltunk. Van is ilyen füzetem, amibe gyűjtöttem az ötleteket. Mindig minden ötletet beemeltünk az előadásba. Nagyon sokat nevettünk. Játszottunk időseknek, fiataloknak, romáknak is. Jártunk Szentesen, Debrecenben is. Bácskai Miska bácsit nagyon szerettem.

 

Mi hajtotta ezt a hatalmas aktivitásodat?

Mozgott bennem valami. Az angol tanításban kialakult egy rutin. Nagy létszámok voltak, nehezebben és monotonabban lehetett dolgozni. A tevékenység sokfélesége vonzott. Szerintem a dráma a művészetek összessége. Az igazán jó előadásban minden van: festészet, zene, irodalom, film, mozgás. Nagyon jó volt az irodalommal való kapcsolódás. Az irodalmi anyagba mélyebben el tudtunk mélyülni, mert volt rá időnk. Mindent holisztikusan tudtak a diákok az adott korról. Számomra egy rémálom az, ahogy most kéne tanítani…

 

Imádtad csinálni…

1988-ban létrejött a Magyar Drámapedagógiai Társaság, majd a Szabad Színjátszásért Egyesület (később Magyar Szín-Játékos Szövetség), az Országos Diákszínjátszó Egyesület, melyeknek mind alapító tagja voltam. Tudtam, hogy ezek fontos dolgok.

Engem a dráma érdekelt, mert az minden művészeti ágat felhasznál. Ez sok mindenre ad lehetőséget. Nagyon érdekel a pszichológia is. Jungot, Freudot olvastam. A fiúk volt, hogy verseket írtak, ezért nekem utána kellett olvasnom, hogy tudjam, mi történik ezeknek a fiataloknak a lelkében.

Milyen jó, hogy folyamatban dolgoztál velük, s nem csak párszor találkoztál ezekkel a kamaszokkal.

Nagyon együtt voltam velük. Olyan szerelmi ügyek, drámák bonyolódtak, elképzelni sem tudod. Nagyon hittem abban, hogy hagyni kell őket, hisz ez az a kor, amikor az érzelmek dúlnak.

Jártatok fesztiválokra?

Kazincbarcikán sokat játszottunk, az ottani nemzetközi amatőr színjátszó találkozót szerettük, amely ifj. Horváth István nevét viselte. Csurgóra is jártunk a diákszínjátszó fesztiválokra, jó volt a hangulat. A társintézményekben, Szentesen is előadtunk, Debrecennel pedig az Ady Endre Gimnáziummal volt cserekapcsolatunk. Többször eljutottunk Szolnokra a drámatagozatosok fesztiváljára, a Globe-ra. Veszprémben is volt diákoknak szóló találkozó.

Mesélj a Vörösmarty utáni korszakodról!

A Szabó Ervin Gimnáziumban tanítottam 1993-tól. Ott három évig dolgoztam, s aztán onnan mentem nyugdíjba 1996-ban. A Szabad Színjátszásért Egyesületnél választmányi tag lettem. Volt egy folyóiratunk Játékos elnevezéssel. Egy időben én írtam a cikkek angol nyelvű rövid összefoglalását. A főszerkesztő, Kiss László küldte nekem a levonatokat.

Egy szerencsés találkozás után lementem Sitkére, az ottani színkörnek tartottam kreatív játékot, egy ifjúsági csoportnak. Csongor és Tündét rendeztem nekik. Soltis Lajos, a vezetőjük egy balesetben meghalt, s vele együtt két játszó is. Mindenhol lekötött előadások voltak, melyeket játszani kellett, s a felnőtt csoportot ez nagyon megviselte. Ezért mi vittük mindenhova a Vörösmarty-drámát. Nyári táborukban is jelen voltam, ott a Leláncolt Prométheuszt rendeztem.

Mi az útja szerinted a XXI. században a diákszínjátszásnak?

Fogalmam sincs. Annyiféle kiindulást láttam, például színészeket, akiket színjátszókként ismertem meg. Ez lehet egy út: a szakma megtanulása. A Vörösmartyban tanuló színjátszóknak mindent kellett tudniuk: világosítaniuk, hangosítani, stb. Ez komplexebbé tette világlátásukat. A filmes szakma is sok színjátszót fogadott be. A tanítás felé is el lehet menni. Tanítványaimat figyelgetem néha, s látom, mennyi mindent csinálnak: tréningeket vezetnek, jógát, hastáncot tartanak, van, aki ékszerészként dolgozik, újságot ír, filozófiát végzett, régész lett. Nagyfokú kreativitásra, önállóságra, gondolkodásra jó ez. Az intuíciót, a beleélő képességet, az empatikusság kialakulását segítette ez az egész. Ha most lenne egy drámatagozatom, biztos másként csinálnám. Ebben az oktatási rendszerben nem tudom elképzelni ezt. Sokfélét láttam, ma már okosabban csinálnám. Nem tudom különválasztani a drámatagozatos képzést a diákszínjátszástól. Egy biztos, ez egy nagyon jó dolog!

Kinszki Judit 1