Húsz év után feloszlik a Heaven Street Seven. Mit is adott nekünk a zenekar, tehetnénk fel a kérdést. A kritikus fel is teszi, és tíz pontban válaszol rá.

628

A feloszlását szerdán bejelentő Heaven Street Seven státusza a magyar könnyűzenében némiképp rendhagyó. Nem is csak azért, mert a kilencvenes-kétezres évek fontos alternatív zenekarainak nem létező listáján csupán a bronzérmet viszi el – a Kispál és a Borz és a Quimby után –, hanem mert Szűcs Krisztiánék zenekara az előbb említettekkel szemben már működése legelején elkezdett játszani a saját közönségével. Behozta a brit gitárpopot Magyarországra, hogy aztán elnézést kérjen érte, elhagyja, és hol a harmincas évek sanzonjainak világába, hol – különösen az utolsó időszakában – potenciális alterdiszkók sötét bugyraiba csalogassa hallgatóit. Ezen kívül az sem mindegy, hogy azok a tipikus, bölcsész-zenekarokat jellemző megállapítások, amik miatt Lovasi Andrást szeretni vagy nem szeretni szokták, Szűcs Krisztián dalszövegvilágára hatványozottan igazak. Keveri az abszurdot a komollyal, az érzékenyt a cinikussal, sokszor dalokon belül is. Leginkább Lovasi-, illetve a tíz évvel előtte az irónia-mesternek számító KFT dalszövegvilágának sajátos keverékét alkotja. A következőkben az elmúlt húsz év tíz fontos HS7-dalát szeretném bemutatni, – a korai időszakot is érintve –, tisztázva a HS7 erényeit: a játékosságot és az időnkénti okos arculatváltást, ami nagyban hozzátett ahhoz, hogy kis hazánkban az alternatívnak mondott műfaj szép lassan, nyomokban a mainstream popzene részévé váljon – ennek minden, itt most nem részletezendő előnyével és hátrányával együtt.

01. Father (1995, Tick tock no fear)

A zenekar első anyagának felvételei már a megalakulás évének nyarán elkészültek, ezen az anyagon még játszik a bandában Kiss Endre, Kiss Tibor (Quimby – a szerk.) bátyja, aki mindkét zenekar megalakulásakor jelen volt. A két zenekar közös gyökere talán még ebben a dalban hallatszik a legjobban: a kezdő gitárritmus a Quimby két évvel korábbi Dancing on my grave-jét idézi – a folytatásban persze ráépülnek csapkodós dobok, hogy egy pofás lendületes kis dalt alkossanak.

02. Valami (1998, Budapest dolls)

Az 1998-as Budapest Dollson szerepeltek a zenekar történetében először magyar nyelvű dalok, köztük a Valami, ami a HS7 egyszerre szorongató, érzékeny és zavarba ejtő dalainak azóta is egyik legjobbja. Az import-britpop kifejezést itt mindenfajta gúny nélkül használhatjuk, a refrén dallama hibátlanul passzol a szöveghez. Nincs mit magyarázni: tökéletes magyar dal, elsőre, egy addig csak angolul éneklő zenekartól. A lemezen – átmeneti megoldásként – Balanyi Szilárd (Quimby – a szerk.) játszott a billentyűs hangszereken, Takács Zoltán Jappánt az év őszén találták meg erre a posztra.

03. Hol van az a krézi srác? (2000, Cukor)

A Budapest dollson afféle bónusz trekként szerepelt a Ne nézzen úgy rám című harmincas évekbeli sláger rövid feldolgozása. Ekkor valószínűleg kevesen sejtették, hogy a zenekar ezt a nyomvonalat ragadja meg a következőkben, és halad rajta tovább: a Cukor dalainak nagy többsége szövegében mégis ezt az időszakot idézi. Ezek közül a Hol van az a krézi srác? a zenekar első – és magát azóta is jól tartó – nagy slágere: egy nosztalgikus-melankolikus, nem túlbonyolított ballada.

04. Kezdődjön el (2000, Cukor)

Szövegében a Krézi srác optimistább kistestvére. Rövid és lényegre törő, a sanzonszöveg alá pedig minimalistán kedves gépdob és szintivonósok társulnak.

05. Jól van (2002, Kisfilmek a nagyvilágból)

A Krézi srác sikere után a zenekart kénytelen-kelletlen a nosztalgikus-melankolikus, sanzon-és kuplészerű megoldásokkal azonosították be. Ők pedig amellett, hogy a következő potenciális slágerükkel – a Dél-Amerikával – már-már kutyába lemenősen kiszolgálták ezt a réteget, azért ügyeltek arra is, hogy önkritikusan szemléljék saját magukat és a gyorsan jött sikert. A Kisfilmek a nagyvilágból kezdődala a maga okos módján valami ilyesmire világít rá, olyan sorokkal, mint „Minek zörög a gitár, ha senki nem hallja?”, vagy „Úgy imád téged! Csak így tovább,/Csak tudnád hogy minek ez neked”.

06. Hangerő (2004, Szállj ki és gyalogolj)

A Szállj ki és gyalogolj album hangzásában a zenekar legkarcosabb – nem mellesleg a legjobb – lemeze. Saját megítélésem szerint az egész úgy szól, mint egy porszívó: zajosnak és külön-külön talán bántónak érezhető hangok erősen ható egyvelege, és még a szövegek tekintetében is sokszínű. A Hangerő eszelősen-komikusan vidám, zakatolós ritmusú zenéjéhez a verzékben olyan illuzionista sorok társulnak, mint például „Milyen vidáman szalad a réten a műnyúl”. A refrénben pedig az örök bölcsesség: „hiába tekered a külső hangerőt, sose nyomod el a belülről jövőt”. A kettő kontrasztja a már korábban említett KFT-hatásokat mutatja.

07. Astoria (2004, Szállj ki és gyalogolj)

A Hangerő után egy sötétebb tónusú átvezetővel érkezünk meg a magyar alternatív arénarock csúcsához: az Astoria gitárriffjei az ezen az albumon utoljára szereplő Balczer Gábor legjobb pillanatai közé tartoznak. Középtájt, a második refrén után érkezik egy pszichedelikus billentyűfutam Jappántól, miközben Szűcs azt énekli, hogy „Lementem a boltba, hogy soha ne jöjjek vissza”. Nagyon jól sikerült dal, rendszerszerűen ismétlődő, átbulizott-szétesős éjszakákról.

08. Most vagy mindörökké (2006, Tudom, hogy szeretsz titokban)

A Tudom, hogy szeretsz titokban album egyetlen dal – az Atombomba – kivételével a zenekar szerelmes, szenvedélyes, csajozós oldalát mutatja, már-már a kibírható giccs határáig elmászva, sőt, azt olykor túl is lépve. Ez önmagában még nem lenne gond, csak az olyan pillanatokért kár, mint a lemezkezdő Szív, ahol ez az átlépés ügyetlen és modoros. Ellenben az olyanokért éri meg, mint a sajátosan HS7-es refrénnel („Nyomd a gázt, sose jutunk a Holdra,/ha csak állsz, mint a lakodalomba’”) működő Most vagy mindörökké.

09. Magyar világsztár (2008, Jazz)

A 2008-as Jazz meglehetősen hullámzó színvonalat mutatott: a zenekar mintha eltévedt volna a saját modorosságában és jelképes-utalgatós rendszerében. Azonban ebben a környezetben a Magyar világsztárnak jutott a szerep, hogy ennek az eltévedésnek a csúcsán őrjöngjön egy jóízűt. Ez a HS7 legkomikusabb dala, amit még Szűcs Krisztián felvételen ripacskodó előadásmódja sem ránt vissza, hanem felemel. És ha már kétszer említésre került a KFT, legyen három a magyar igazság: a Magyar világsztár a maga okosan önproliskodó humorával egy kicsit olyan, mintha a legjobban sikerült KFT-albumról, az 1986-os Siker, pénz, nők, csillogásról maradt volna le.

10. Zselé (2012, Felkeltem a reggelt)

A zavart útkeresésből végül Takács Zoltán Jappán rántotta ki a zenekart: a Felkeltem a reggelt többségében kőkeményen elektro-popos megoldásokkal dolgozik. Ennek akár lehet némi köze ahhoz, hogy Jappán időközben megalapította – a Kutya vacsorájában játszó Kovács Gergellyel közösen – a Soerii & Poolek nevű elektro-popos látványformációt. De ha nincs köze, a HS7 attól még beletrafált valamibe; a Felkeltem a reggelt ilyen hangszerelésű dalai ugyanis jól működnek. És itt jön a csavar: egy ilyen alapra Szűcs Krisztián megírta a tökéletes nihilt. A Zselé még egyszer megteremti a HS7 jellegzetes kettősségének az esszenciáját, új formában, működőképesen. Ennél elszálltabb már nem is lehetne.

És úgy tűnik, hogy nem is lesz. Minden esetre elkerülhetetlen része volt a magyar könnyűzene elmúlt húsz évének. Köszönjük!

Fotó: http://www.hs7.hu/sajtofotok