értékelés

A Máglya szerkezetileg nagyon tudatosan felépített, jól strukturált regény.

8
A szerző értékelése

Dragomán György utolsó, jelentős nemzetközi sikereket is elért regényének, A fehér királynak megjelenése óta közel tíz év telt el. Az író elmondása szerint több szöveggel is foglalkozott az elmúlt években, a Máglya című, nemrég megjelent könyvvel egy időben egy másik regényen, illetve egy novellásköteten is dolgozott. Az új könyv főszereplőjének, Emmának az alakja már jóval korábban, A fehér király írása közben körvonalazódni kezdett benne.

maglya_uj_allo_leadTalán ez az oka annak, hogy a Máglya narratív technikáját tekintve rokonítható A fehér királlyal, hiszen az elbeszélés itt is gyermekperspektíván keresztül történik, az új regényben azonban már sokkal pontosabb a megfigyelő, akinek valóságfeldolgozó-készsége is jóval erőteljesebb, hiszen a főszereplő, Emma, évekkel idősebb, ezáltal érettebb, mint A fehér királyban Dzsátá. Emma mondatai kemények, rövidek, a mondatszerkesztés minimalizmusa, szikársága Agota Kristof Trilógiájára emlékeztet. Dragománnál azonban az egyszerű mondatok nem a túlélésért való küzdelem közben leegyszerűsödött, beszűkült világkép közvetítésére hivatottak, hanem éppen ellenkezőleg, rendkívül részletgazdagon számolnak be arról, hogy az árván maradt, nehéz sorsú lány hogyan fedezi fel új környezetét, az őt körülvevő világot, és felmenői múltjának megismerésével és felszámolásával hogyan próbál kitörni abból a sorsból, amit a körülményei rákényszerítenek. Emma épp olyan erős, mint a Trilógia ikrei, de ő nemcsak a túlélésért, hanem saját önállóságáért is küzd, hogy ne mások előítéletei, anyagi helyzete, vagy bármilyen más külső körülmény határozza meg a sorsát, csak és kizárólag saját maga.

Emma karakterének egyik lényegi tulajdonsága, hogy sohasem válik áldozattá. Az őt ért tragédia, szülei elvesztése megtanította arra, hogy meg kell védenie magát. Amikor a regény elején az új osztályában rögtön első nap bántalmazni kezdik, keményen visszavág, és a fizikai agressziótól sem riad vissza; később kiállja a tornatanárnő által büntetésként kieszelt kemény próbatételt, végül pedig családja múltjának súlya alatt sem törik meg egy olyan zavaros időszakban, amikor a politikai helyzet egyik pillanatról a másikra változik, és nem lehet tudni, kiben bízhat meg az ember, és ki volt valaha az áruló.

Emma monológja végig jelen idejű, ami azért lényeges, mert az utólagos elbeszélés így nem csak színleli a jelenidejűséget, hanem megteremti azt a fajta egyidejű közvetlenséget, ami a leginkább alkalmas arra, hogy érzékeljük: a felnőtté válás leginkább nem idő, hanem tapasztalatok függvénye. És Emma felnövésében sem azért lehetünk biztosak, mert tudjuk, hogy eltelt egy bizonyos idő, ami után emlékezni tud, képes megfogalmazni a vele történt dolgokat, hanem egészen egyszerűen az átélt események közvetlen és elemi ereje miatt. Az egyidejűség érzetét a filmszerű ábrázolásmód, a látszólag jelentéktelen történések részletgazdag leírása is segíti.

Egyes történetrészek múltbeliségének érzékeltetése miatt Dragomán a narrátori szerepet időnként átruházza a nagymamára, aki egyes szám második személyű, rekonstruáló elbeszélésbe fog. Az egyes szám második személyű igealakokkal a szerző hangsúlyosan érzékelteti, hogy itt a múlt újjáteremtése mellett annak egyfajta átruházásáról, átörökítéséről van szó, ami szinte ráolvasásként működik, és a nagymama azért meséli el unokájának a történteket, mert abban bízik, hogy ő talán le tudja zárni, fel tudja dolgozni azokat. Korántsem csak egyéni sorsokról, sokkal inkább a kollektív múlt, illetve közösségi traumák feldolgozásáról van itt szó. Ugyan a regény tér-idő szerkezete viszonylag meghatározatlan marad, tehát nem tudhatjuk pontosan, mely időszakban és melyik országban vagyunk, a körülmények leginkább a forradalom utáni Erdélyre utalnak, és a nagymama elbeszélésében a holokauszt borzalmai is felidéződnek.

Amikor a nagymama először kezdi mesélni unokájának a történteket, egy törött kancsóra mutat, amit még férjével raktak össze, és csak egészen közel hajolva lehet észrevenni a repedések nyomait. A nagyapa ugyanígy segített neki abban, hogy újra összerakja a múltat egy korábbi nagy trauma után. A kancsóban mindig kell lennie víznek, a múlt pedig ugyanígy nem maradhat üres, mindig kell, hogy hullámozzon benne az emlékezet, ami egészben tartja, és nem engedi, hogy darabjaira essen. De a nagymama újra és újra elfelejti a múltját, és csak az emlékezet fehér foltjai juttatják az eszébe, hogy történnie kellett valaminek. Olyanok ezek a hiányjelek, mint az osztályterem táblája feletti világosabb foltok, amik emlékeztetnek arra, hogy ott nemrég még egy másik vezető képe lógott.

A múlt, különösen mások múltjának viselése azonban sokak számára leküzdhetetlen tehertételt jelenthet. Jól érzékelteti ezt az a rész, amikor Emma egy olyan tornaruhát húz magára, amin a régi címer szerepel. Az a szimbólum számára már semmit sem jelent, nem az előző rendszer iránt érzett hűségből veszi magára, hanem azért, mert korábban édesanyja hordta, ám ennek ellenére súlyosan megbüntetik.

Emma saját döntése, hogy nem menekül el családja múltja elől, nem hátrál meg, hanem marad, bár nagyanyja többször felajánlja neki, hogy elmehet, ha akar. Osztálytársa, Krisztina példáján keresztül látjuk, hogy a szembenézés mennyire nehéz. A lány egy tüntetés utáni sortűzben elvesztette ikertestvérét, és úgy érzi, nem Rékának, hanem neki kellett volna meghalnia akkor. Amikor a kezdeti rivalizálás után kicsit közelebb kerülnek egymáshoz Emmával, egy közös mozizás után hazafelé tartva megkérdezi a lánytól, emlékszik-e arra, hogy mikor látta utoljára a szüleit. Emma hallgat, Krisztina viszont beszélni kezd, részletesen elmeséli, hogyan halt meg mellette a testvére. A végére teljesen önkívületi állapotba kerül, a saját kezén nyomja el a cigarettát, és megpróbálja bebizonyítani Emmának, hogy ők már nem is élnek, mert nekik már semmi sem fáj. Végül elővesz egy injekciós fecskendőt, és majdnem megöli magát, de Emma megmenti, és úgy dönt, az életet választja mindkettőjük számára.

A múlt újjáépítésének mechanizmusát több kifejező metafora is szemlélteti a könyvben. Emma tehetsége két területen, a rajzolásban és a tájfutásban kezd kibontakozni. A kétfajta foglalatosság két gondolati tevékenységre, az emlékezésre és a jelen körülményeinek megismerésére is utal. Amikor Emma apjától örökölt kézügyességét felfedezik, és a rajztáblán, vagy éppen a deszkára hintett lisztben ujjal megrajzolja az arcokat, ez a múlt felidézését, de inkább újjáteremtésének és feldolgozásának gyakorlatát jelenti számára. Úgy tűnik, tisztában van ezzel, és nem hátrál meg:

„Nem fogom abbahagyni, folytatni fogom, megint elő fogom venni a szenet, a fehér lapokat, megint rajzolni fogok, mert olyan vagyok, amilyen ő volt. Kegyetlen.”

A környezetének felfedezését, és mind mélyebb megismerését megkövetelő tájfutás pedig saját életének, lehetőségeinek, a jelen térelemeinek a felfedezését, a tájékozódás készségének elsajátítását jelenti, ami közben a regény végén megtalálja és szabadon engedi a bőrgyár ketreceibe zárt rókákat.

A mű erőssége, hogy a szerző rendkívül komplex, szemléletes, magyarázó erejű motívumrendszert dolgoz ki, ahol több jelkép vonatkozik ugyanarra, és ezek egymást is árnyalják, erősítik. Az emlékezők épp úgy próbálják újra és újra összerakni a múltat, mint azok a hangyák, amik olyan összehangoltan cipelik a morzsákat, mintha valami nagyobb erő irányítaná őket, és ahogy Emma azt a bizonyos kirakót, amit még apjával kezdett el kirakni, ám akkor nem volt elég türelme hozzá. A könyvben hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Emma szülei generációjának nem is volt még elég ereje ahhoz, hogy feldolgozzák a múltat.

A lány a nagymamájától különböző bűvös rítusokat, szertartásokat tanul, ám a mágiának nincs történetszervező, a cselekményt előrevivő, dramaturgiai szerepe, hanem magától értetődő természetességgel jelenik meg, átszövi a valóságot, a mindennapok részévé válik.
Emma csak a mű legvégén ismeri fel az ebben rejlő erőt, amikor maga is szembesül azzal a hatalmi rendszerrel, ami annyira semmibe veszi az egyén érdekeit, hogy azt az érzetet kelti, csak valami emberfelettivel lehet szembeszállni vele.

„Tudom, hogy ha akarom, kikaphatom a hajtűt a hajamból, és átdöfhetem a tenyeremet, és azt kívánhatom, hogy Diszkosz Gyurka szíve álljon meg.
Tudom, hogy ha akarom, két hajtűt döfhetek a két térdem közé, csontig be a húsba. és azt kívánhatom, hogy mindenkinek, aki csak itt van a téren, váljon porhanyós anyaggá combtól lefelé a lába, hogy mind térdre rogyjanak és úgy kérjenek bocsánatot azért, amit tesznek.”

De ezek a rítusok magukban hordozzák az öncsonkítás elemeit, s arra a fajta magatartásra emlékeztetnek, amit Krisztina gyakorol, és a múlt felé fordulást, a gyűlölet és a bosszú végtelen körforgásának folytatását eredményeznék. Ezért Emma úgy dönt, hogy nem él ezekkel a lehetőségekkel, valódi hatalma pedig abban mutatkozik meg, hogy a saját erejéből menti meg nagymamáját a Diszkosz Gyurka által vezetett fegyveresektől. A nagymama a könyv végén kinyitja a szemét, ebből tudjuk, hogy életben maradt. A látás lehetőségének hangsúlyozása a könyv utolsó mondatában különös jelentőséggel bír, ahogy az is, hogy Emma előtte elengedi nagymamája kezét, mint a gyerekét, aki járni tanul. Mintha most először lenne lehetősége arra, hogy többé ne a múlt szellemeivel kelljen szembesülnie, hanem a jelennel. Mindez azonban továbbra is az ő választásán múlik, mert még nem lát, csupán visszanyeri a látás lehetőségét.

„Elengedem a kezét, hátralépek.
Nagymama szeme kinyílik.”

A Máglya szerkezetileg nagyon tudatosan felépített, jól strukturált regény. Talán csak abból a szempontból érzékelhetünk egy kis egyenetlenséget, hogy a szerzőnek nem sikerült a felbukkanó mellékszálakat annyira a narráció szolgálatába állítania, hogy ne keltsen bennünk egy egészen kicsi hiányérzetet az, hogy például a rajztanár vagy a könyvtáros kisasszony története befejezetlen, elvarratlan marad.

A mű ettől függetlenül fontos alkotás, talán a szerző eddigi legjobb regényének nevezhető. Nem elhanyagolandó az sem, hogy a benne felvázolt cselekménynek jelen társadalmi körülményei között sajátos jelentősége van, ezért is nevezik sokan nagyon találóan rendszerváltó regénynek. Emma karaktere ugyanis megmutatja azt a lehetőséget, ami minden fiatalabb generáció tagjai előtt nyitva áll, vagyis hogy többé ne kerüljék el a múlttal való szembenézést, ami után továbblépve, azt végleg lezárva végre élni tudjanak saját szabadságukkal.

Dragomán György, Máglya, Magvető, Budapest, 2014.