Minden évben egyszer megkoszorúznak. Olyankor az ég általában szürke kabátot vesz, szól valami zene, még épp nem esik, ünnepi beszéd, vers. A környéken lakókat, akik naponta előttem mennek el – gyerekek az iskolába, a felnőttek dolgozni –, persze annyira se érdeklem, mint táskájukban a könyvek vagy az elmúlt éjszaka. Engem pedig a velem szemben ülő firkonc nem érdekel! Hozzá még lépcső se vezet fel! Önbüntető, ártatlanság szülte verseit ki ismeri? Arcán láthatóan szikkad a bánat. Magába roskadó fémlelkét az se érintené meg, ha tudná, hogy idén az egyik ükunokámhoz hasonló kisfiú olvasta fel lábaimnál egy költeményemet! Valamikor azt hallottam róla, hogy megette saját könyvét! Mellé biztos a szájába csorgó könnyét itta! De legalább látom, amikor fejére szállnak a galambok, és nyomot hagynak rajta. Ő meg láthatja, hogy nyáron a zivatar után az én tenyeremből isznak! És azt is, hogy a nő ma is tíz felé eljött hozzám! Barna szemében az éjszaka csillagot keresett. Sokáig motyogott, lábam majdnem elzsibbadt fejétől. A szerelmet ki tudja megtanulni? A szerelmet ki tudja megtanulni? Nem is tudom, hányszor ismételte el. Egyszer csak hirtelen, mintha megijedt volna, felállt, de nem futott el. Dehogy! Jött velem! Édes álom! Nem belém szerelmes, de azért nyújtottam felé kezem. Cipőjének trottőr sarka a macskaköveken tam-tam, ta-tam, ta-tam ritmust írt szívembe. Hosszú haja derekának énekelt, szoknyája telt combján rímeket lengett. Hajnalra már a falevelek is félrebeszéltek.

Reggel a szemeteskocsi ébresztett. A muslincák, a legyek majdnem tetőtől-talpig beleptek. Egy kisfiú labdáját két óra múlva még visszarúgtam, de észre se vette, a kislány pedig a szemembe nézett, amikor a tulipánt letépte. Ám a kamasz fiú hozzám lépve délután még kezet fogott velem.

Másnap lebontottak. Nagy robajjal érkezett a teherautó. Férfiak ugrottak le róla, és egyikük a kavicsok közé becsületeset sercintett. Erős kezükben a hatalmas kalapács bam-bam, bamm, ba-bamm… Fél óra se telt el, megerősítették rajtam a kötelet, és hórukkozva a platóra emeltek. Letört a jobb karom és a bal lábszáram. Vállukra vették ketten, majd feldobták a kocsira. Ó, halhatatlan! Bemagoltam versed egy kettesért az általánosban!, ült fejemre az idősebbik munkás.

A teherautó egy múzeum előtt állt meg. Már esteledett, a távol horizontkötelén ment lefelé épp a nap. Csak restaurálnak, gondoltam. Az időjárás okozta erózió miatt! De tévedtem. Gondozatlan udvarba hurcoltak. Egy falhoz, a sarokba. Itt még a verebek se találnak meg!, néztem lehulló jobb kezem mutatóujjára. Egyre többen vagyunk, dőlt hozzám pár perc múlva valaki. Firkonc volt az. Ő hadrált és ért hozzám a holdvilágnál, ahogy egy meztelen csiga.