Keresztanyám a szőlőlugas alatt lévő asztalon tálalta a korai ebédet, még a harang sem kondult, tudta ő is, ma hosszú, eleven út vár ránk, út, minek padkáin ki tudja, milyen májusi pihék szálldogálnak. Az asztalt letakarta tavaszmintás, csupa virágviaszos vászonnal, középre tette a nagy kancsóban a bodzás limonádét, elé gondosan a poharakat, mint sakkban a gyalogokat, sikerült is majdnem en passant levernem mindent, ahogy a Nagymámnak akartam tölteni belőle. Az előétel tárkonyos raguleves volt jércével, amit Keresztanyám előre kiöntött a porcelán levesestálba, mondva is, gondolva is, szedjen mindenki, amennyit kíván, vagy jólesik, másfelől így már nem olyan meleg. A főétel és a desszert most egy fogás volt; túrógombóc, amiből volt sima, epres és szőlővel töltött is. A túrógombóchoz hozott két kerámiából lévő szószos edényt, amibe házi őszibaracklekvárt és juharszirupot töltött. Mostanság rászoktam leönteni a gombócot juharsziruppal, ennek előtte a vaníliás öntet volt a heppem, ám a konstans kedvenc a lekváros. Én képes vagyok mindent összeenni mindennel, és vannak nők még pluszban köröttem, kik képesek miattam edényt fogni, eltérve akár a házi receptúráktól is. Az ételeket látva már futott hírvivőként számban a nyálam.

Nagymamámra pislantottam, hadd szedjen előbb ő, esetleg, ahogy szokott, nekem. De most csak mozdulatlan ült, mintha a korai legyek zümmögését hallgatná, a tavasz el nem hitt melódiáit, nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyennek, könnyű lenne azt tippelnem, vagy mi több, vélnem, Nagypapa temetésén, amire csak árnyaiban emlékszem, és a tónusok egyre sötétebbek, ha nem lennének fotók, lehet minden arc nélkülivé homályosodott volna. Ötéves voltam, zsenge memóriával.

Nem egy fül és száj torzította hír után derült ki: Nagymamám legkisebbik öccse daganatos beteg, a végső stádiumban van. Nagymama az előtte lévő hetekben rendszeresen vele álmodott, mindig egy hínáros, haragosan sötét színű folyóból akarta kihúzni, ami az ősei fejtegetése szerint kísértő betegséget jelent, hiába hallgattak el kezdetben mindent, az ő álmai nem hazudnak. Közel van a nyolcvanhoz az én szép, tulipános Nagymamám, mióta tudatában vagyok az eszemnek, azóta így becézem, igazi költőként, nem tudva honnét a sugallat. Eddig nem láttam az arcán egyetlen ráncot sem, mindig menyecskésen kisimult volt, most meg, a minden megközelítésben hátrányos hír tudatában mintha a szeme környékén lassan előhúzódnának az első barázdák. És a szomorúság vonalai megfeszülnek.

Ahogy néztem búval hajlott Nagymamámat, még inkább felhangosodott bennem az a hang, a pirongatás: miért nem lettem orvos? Talán én tudtam volna segíteni. Az első szemeszter után milyen eltökélt voltam, letudtam minden vizsgát, orvos leszek, orvos, ez az igazi esküm, hiába a hippokratészi kötelék. Rákkutató leszek, és bebizonyítom, a rák gyógyítása nem csupán üzleti kérdés vagy piaci manőver. Aztán jött a második félév, az évközi demonstráció anatómiából, ahol harminckilenc százalékot értem el, negyventől lehetett volna újra megírni, mégsem tudtam soha állítani: csak egy százalékon múlt; mert én már korábban feladtam.

Nagymamám a levesből szinte nem is evett, mint egy enni nem akaró lányka, a tányér szélét zörgette, tán fölöslegesen mondtuk: enni mindig kell, máskülönben hogy lenne energiánk, a Keresztanyám a régi fotoszintézises hasonlatát elhagyva némileg rászól: Anyukám, nem vagy te fényevő. Az unszolásunkra két villányit biztosan evett az egyik sima gombócból, majd a lekvárra nézve elkezdett beszélni. Első szavaiból bizton tudtam, melyik történet hozódik elő, nem egyszer mesélte már, és a baracklekvárról nekem is folyton bevillan. Persze mindig vannak új mondatok, új mellékszálak, amelyek más szögből vetítik elénk a régvolt eseményeit. Nagymama most a háború szón elmélkedett egy keveset, gyerekfejjel csak sejthették, mit jelent, minden rossz, ami zajlott, az a háború következménye, nem tudott senki egy fájó mondatot elbeszélni a háború szó nélkül, innét kapiskálták, minden démoniasság netovábbja a háború.

A háború utolsó évének nyarán, mikor elviekben elcsitult minden, és a békére szánt porokat imitt-amott már el is szórták, az emberek kezdtek reménykedni, voltak már jövőt elképzelő, nem meséből lopott beszédek. Persze csínján voltak mindennek, elég, ha csak közvetlen tájékukon körbenéztek, a háború szinte véget sem ért, pedig a katonák nem is egy helyben masíroztak. Nagymamám ekkor volt tízéves, öten voltak testvérek, három fiú és két lány, ő volt a legnagyobb. Apjuk a fronton volt, hogy elesett, akkor még nem tudták, Anyjukat elhurcolták, valami szóvá tehető alapon. A Tüskevár és Somlójenő közti erdőben bujdostak, csak ritkán mertek hazamenni, a szinte félig ledőlt házukba. Elmentek sárgabarackot szedni egy elhagyatott házhoz tartozó, évek óta nem metszett fáról, majd eloroztak valamelyik szomszéd tyúkóljából négy tojást, hazamentek, a romos konyhában találtak lisztet, begyújtottak a sparheltbe, a tetőromokból kiszedett fadarabokkal. Nagymama pedig először lekvárt főzött a barackból, majd tésztát sodort, nyújtott, tépett, és ráöntötte a meleg baracklekvárt, hetek óta az volt az első főtt ételük. Azóta nem tudja megenni sem a lekváros, sem a grízes tésztát.

Az ebéd után bekísértem a szobájába, egy ajándéktáskába tett egy férfi inget, csokit és egy üvegbort, kékfrankost, talán egy kortyot loppal iszik belőle. Óh, a rétes! Itt ne felejtsük, majd kimentem a konyhába érte, tegnap egész este azt sütötte, darás-meggyeset, az a kedvence. Aztán mikor lassan elindultunk Szombathelyre a Markusovszky Kórházba, ő a szélvédőn keresztül nézelődött, alig-alig megszólalva. Devecserben minden eltolódott a vörösiszap után, mintha nem is az a kisváros lenne, majd legközelebb a Somló hegyet látva, Somlójenő környékén szólalt meg, felemlegetve Apját, mindig hozzábiggyesztve az édest. Apjáról mostanság még reményvesztettebben beszél, mint egy elveszett istenképről. Itt van emlékműve, meg Tüskeváron is, mindkét falu hősi halottjának érzi. Szinte minden kisebb-nagyobb településen van egy hősök tere, csak nem mindig az igazi hősöknek állították. Nagymama sosem ünnepelte április negyedikét, aki látott annak idején egy orosz katonát is, vagy bármilyen idegen egyenruhást, az tudja, mi volt a valóság helyzete, utólag könnyű bármit is hozzáadni, viszont a háborút élt emberek reteszeit nem lehet titkosítani ötven vagy száz évre, mikor néhanap hajnalán még ugyanarra a robbanásra riadunk föl, még ha nagy- vagy dédszülők is lettünk már.

Ez itt – mutatja az étterem környékét a Nagymamám – a világégés, a mi szűk világunk égése előtt Nagyapámé volt, az öreg sok helyütt járt-kelt a Kárpátoktól az Alpokig, ő azon volt; Somló környékétől nincs a természet ellen biztonságosabb hely, nincs földrengés, lavina, árvíz, orkán, sem más természetcsapás, azért is telepedett le. Utunkon leginkább a második világháború és a közvetlen azutáni évek elevenedtek meg Nagymamám által, testvéréről egy szót sem beszélt, pedig leginkább őrajta civódhatott.

Másfél óra sem telt el, és megérkeztünk Szombathelyre a kórházba, pedig nem egy piros lámpa állta utunkat. Tudatomat, amit énnek is hívhatok, sokszor átölelte az a jövőbéli foglalat, hogy egyszer majd én is így mesélek az unokáimnak a család nagy lombú fájáról, ágbogokról, a mai napról, a befejezetlen egyetemről és még lesz tovább is.

Bekísértem Nagymamát én is a kórházba, Tóni testvérét nem láttam jó pár éve, nagyon lesoványodott, nagyon más lett, lehet el is mentem volna mellette az utcán köszönés nélkül, mintha nem is ő lett volna, nagyon ráillett az a Radnóti sor: „csak csont és bőr és fájdalom”. A szidalmazott rák közkatonája lett ő is. Csak aludt, morfium mélységébe taszították. Hiába ébrezgette Bözsi testvére, homlokát, kezét puszilva, arcát simogatva, önkéntesen nem reagált semmire. Félúton volt élet és halál között, azon az innen és onnan is remélt mezsgyén.

Nagymamám jó darabig bent volt nála, még ajtón keresztül is lehetett hallani pöfékelő, visszatartani akart sírását. Talán Nagymamám azt is meg tudta érteni, meg kell halni, csak azt nem, miért ő, hiszen ő a legkisebb. Sógorasszonya elmondta, tegnap óta már így van, ilyen semmilyenül. Utolsó szavaiban – azt mondták – félrebeszélt: már nem vagyok éhes, vigyétek innét az étkeket, már jóllaktam, Bözsi testvérem az erdőből hozott ennivalót.