Szám szélére szorul
a tenger, nézem a
horizontot, lábam
alatt csecsemők
lebegnek a vízben,
én csak fogom a
fényképezőgépem és a
szám szélére szorul
a tenger, elrejti arcát
a horizont elől, mert
nem akarja látni, hogy
a Nap vízbe öli magát
szépen, lassan hogy kékül
el kövér arca s folyik
szét tükrén szürke haja.

A nyelvemre tapadt egy
hajszál, majd a tenger
lemossa, ha feljött a
Hold s megjön a dagály,
s minden halottat a
partra hord az ár…

Szám szélén csorog el
a tenger, koponya
alakú sziget a fejem,
melyet ki- és átmosott
ezerszer ugyanaz a hullám,
melynek gödrét és íves
boltozatát a vízbe fúltak
festették ki elkékült
ujjaikkal, azok, akiket
beleöltek s a többiek, akik
önként mentek s érkeztek:
szám szélén gyűlik fel
az íze a fura érzésnek,
ahogy fejemben a tengerrel
küszködök, csak küszködök:
a halottak nem merülnek el.