Bakot tartottam, hisz annyira kicsi voltál,
hogy egyedül nem ment volna.
Talpadról a sár és az aszfalt
egy darabja gördült a tenyerembe.
Belenyomódtak az életvonalaimba.

Azért másztunk át, mert egy olyan kertben akartunk dugni,
ahol használják még a fűnyírót.
Neked könnyebben ment, hogy áthúzd magad.
Szertornára jártál két évig.
Az izmaim fájtak, de átértem én is.

Láttam, ahogy elkezdesz futni a fénnyel
megszórt fűszálak között.
Lihegésedet pánsípon kísérte a szél.
A tízedik méter után már nem bírtam.
Térdkalácsra támasztott kézzel szűrtem át levegőt
újra és újra.

Még fáradtan is az járt a fejemben, ami akkor,
mikor bakot tartottam neked.
Hogy érted kerítést másznék.
Lehetne akár szöges is, nem érdekelne. Átmásznék,
mint a lágerekből szökött, reményekkel teli rabok.