„Ők mindennek örülnek, ami zene és megszólal, nekünk csak azt kell kitalálni, hogyan tudjuk őket a minőségi tartalom felé terelni.”

Pallagi Ákossal, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakközépiskola kreatív-zene tanárával beszélgettem a kamasz korosztály zenei neveléséről, a magyar zenei oktatásról, s annak reformálásáról.

pallagi2

Fekete Anikó: Hol voltál diákszínjátszó?
Pallagi Ákos: Nem is tudom, voltam-e diákszínjátszó… Hamarabb találkoztam a hivatásos színházzal, mint a diákszínjátszással, ötödik általánosban bekerültem a Csokonai Színház egyik produkciójába, ahol aztán egészen a középiskola végéig foglalkoztattak többekkel együtt statisztaként vagy epizódszerepekben. Időközben drámás lettem, a debreceni Ady Endre Gimnáziumba jártam drámatagozatra. Azokat a tárgyakat, amiket nekünk tartottak, szakmai óráknak hívták. Az a fajta diákszínjátszás, ami félig-meddig önszerveződő, az az én életemből kimaradt. Nekünk órarendbe beépített tantárgyaink voltak. Mindez kész rendszerben működött, mint a magyar vagy a matematika tanítása. Ebben az értelemben nevezhető diákszínjátszásnak, amit kamaszként műveltem. Akkor színészek és szaktanárok tanítottak minket. Emlékszem, kilencedik és tizedik osztályban Rózsavölgyi Gábor, az Ady jelenlegi igazgatója volt a kreatív mesterség tanárunk, tizenegyedik és tizenkettedik osztályban Jantyik Csaba színművész tanított minket. Nagyon meghatározó élményt jelentett számomra Csikos Sándor tanár úr, aki művészi beszédet és beszédtechnikát oktatott.

Miért döntöttél úgy, hogy a zenei vonalat folytatod?
Nálam ez családi indíttatás. Nem nagyon tudok olyan rokont mondani, akitől ne kaptam volna zenei alapélményt. Szüleim, nagyszüleim és az oldalági rokonság is túlnyomórészt zenész. Ha innen nézzük, a színház a kisiklás az életemben, nem a zene. A középiskolás éveket elsősorban a színház határozta meg, bár legalább annyit láttak a zongora mellett, mint a színpadon, ha nem többet. Érettségi után döntöttem úgy, hogy mégis inkább a zenével kezdek el foglalkozni. Egyáltalán nem bántam meg, mert a kettő ötvözete tűnik pillanatnyilag a jó megoldásnak.

Középiskola után hol képezted magad?
Zenei tanulmányaimat az ELTE tanárképző szakán végeztem. Első végzettségem ének-zene tanár – karvezető. 2003-ban elvégeztem – abban az évben az ELTE égisze alatt lehetett – a drámapedagógia szakirányú továbbképzést, majd 2013-ban a Pannon Egyetemen szereztem meg a drámapedagógus minősítésű MA diplomámat.

Drámapedagógián belül a zenei nevelést folytató oktatókat sokféleképpen hívják: kreatív-zene tanár, kreatív tréner, zenetanár… Te minek vallod magad?
Saját területeimet illetően még kísérletező fázisban tartok, ezért most úgy látom, a kreatív zenének egy bizonyos szeletét művelem az ének-zene tanítással összekapcsolva. Viszont mivel az életemben jelen van a színházi alkalmazott zene, ami azt jelenti, hogy előadásokhoz akár zenei korrepetíciót, vagy zeneszerzői feladatokat is szoktam végezni, ezért talán kreatív ének-zene tanárnak és korrepetitornak mondhatnám magam.

Hogyan látsz hozzá a középiskolások zenei neveléséhez?
Változó. Utóbbi években kristályosodott ki néhány olyan alapvetés, amiben most már biztos vagyok. Mindenképpen onnan kell kiindulni, hogy egyáltalán milyen keretek között dolgozhatok középiskolásokkal? Ezt megtehetem ének-zene órán, vagy szakmai óra keretében. Ez utóbbit aztán nevezhetjük kreatív-zene órának vagy zenés színházi csoportnak. Más és más a cél és a munkaforma. Nyilván az előbbi határozza meg az utóbbit, de ezek oda-vissza ható folyamatok.
Ha az ének-zene órákat vesszük alapul, ott van egy készen kapott kerettanterv. Ez mindenképpen kiindulópont. Az, hogy ezt az ember mennyire szemléli kritikai éllel, vagy mennyire próbál e mentén haladni, egyéni habitus kérdése. Nekem elég határozott elképzeléseim vannak azzal kapcsolatban, mit és hogyan kellene ezzel kezdeni.
A kreatív-zene vagy zenés színház nagyban függ attól, egyedül vagy alkotótárssal dolgozom-e, milyen összetételű csapattal tevékenykedem, hiszen ott már cél, hogy egyénre szabott anyaggal is foglalkozzunk. Az sem mindegy, az adott évben az adott csoporttal milyen célt tűzünk ki magunk elé. Nem biztos, hogy a produkciókészítés a fontos. Amikor kreatív zenéről beszélek vagy zenés színházról, nem csak és kizárólag előadásról beszélhetünk, hanem mondjuk tréningről is.

Mit értesz kreatív-zenei tréning alatt?
A tréning mint munkaforma nem jelent hosszú időt. Az iskolai munkát nem szeretem annak hívni, mert az minimum egy vagy inkább két éves folyamat. A tréning szót jobban szeretem akkor használni, amikor alkalomszerűen jövünk össze egy csoporttal, vagy egy folyamat egy részében tréningezünk, de az általában inkább alapkészségek fejlesztéséről szól. Ez nem az én találmányom, s amiket ez alatt művelek, én is szinte mindet tanultam. Sáry Laci bácsi, Pap Gábor munkássága, vagy Orff gyakorlatai a kiindulópontjaim. De régebbről is merítek: édesanyám, Pallagi Etelka példaértékű kórusvezetői munkásságát szó szerint testközelből figyelhettem, és azt hiszem, tőle tanultam el akaratlanul is a lényegi oldalt: precízen, de mindig örömmel, vidáman zenélni. Amikor kreatív-zenei tréningről beszélek, akkor két fókuszt szoktam felállítani: az egyik, hogy úgy tudjak valamilyen szintű zenei készségfejlesztést adni a tréningen résztvevőknek – elsősorban ritmus, másodsorban hallásfejlesztésről beszélek, hogy az számukra érdekes és tartalmas legyen, valamint, hogy minél jobban össze legyen kötve egy zenei alapélménnyel, ami leginkább érzelmeket és gondolatokat takar.

Milyen zenei múlttal rendelkeznek azok, akikkel dolgozol?
Változó. Mivel egy középiskolai osztály úgy áll össze, hogy a szélrózsa minden irányából jönnek a tanulók, ezért a két szélső érték mindig megtalálható. Az egyik az, aki hat év zeneiskola után kerül be a csoportba és unottan ásít, ha bármilyen egyszerű alapfeladatot adok. Valamint adott az a diák is, aki úgy jött ki az általános iskolából, hogy soha többé nem akar énekelni, sem zenével bármilyen kapcsolatban lenni.

Hogy lehet ezeket a diákokat közös nevezőre hozni?
Általában erről szól egy tréning vagy egy kreatív zenei csoportmunka eleje. Megpróbálom összehangolni és úgy elindítani a csoportot egy úton, hogy ezek az emberek találjanak benne olyat, ami számukra érdekes. Akikkel kreatív-zene óra keretein belül találkozom, azok az osztályok vagy csoportok meg vannak terhelve – főleg kilencedik és tizedik osztályban – egy alapelvárással. Korábban mindez arról szólt, hogy az alapvető drámás célokat: a személyiségfejlesztést, az önismeretet valamilyen módon kössük össze a zenei munkával és az egyik segítse a másikat. A mi iskolánkban a mostani kilencedik és tizedik évfolyam már szakközépiskolaként működő osztály, ami azt jelenti, hogy a kreatív-zenei gyakorlat nevű tantárgy is tartalmaz objektív és körülhatárolt tartalmat. Bizonyos színházi-zenei alapismereteket meg kell tanítanom a diákjaimnak. Ugyanolyan kötöttségekkel rendelkezünk itt, mint az ének-zene óra esetében. Nemcsak arról van szó, hogy jól érezzük magunkat, hanem szakmai tartalmakról is beszélünk. Ez nagyon széles spektrum. Ezeket a szakmai tartalmakat aztán nagyon változatos formákba igyekszem becsatornázni. A kilenc-tizedikes készségfejlesztő, gyakorlatozó évek után tizenegy-tizenkettedikben általában valamilyen zenés színházi formán dolgozunk, amiben mindenki megkapja a neki megfelelő feladatot. Itt van a legnagyobb szükség a tanári kreativitásra: minden csoport más összetételű, így nekem az a dolgom, hogy minden évben testre szabjam a munkát. Az énekesek, esetleg hangszeresek számától, előképzettségétől, felkészültségétől, ambícióitól függ, hogy milyen lesz az évben a zenés színházi előadás. Songok, kórusok, ritmusjátékok, feldolgozások, saját dalok szerepelnek-e benne? És ez még csak a technikai oldal. A közös nevező része az is, miről akarunk beszélni ezekkel az eszközökkel? Mi az az üzenet, amit muszáj eljuttatnunk a közvetlen környezetünknek, különben felrobbannánk? Így aztán hol korrepetitor vagyok, hol dalszerző, szövegíró, hangszerelő, karvezető, diákszínházi csoportvezető, vagy zongorista, és persze halász-vadász-madarász. Az érettségi utáni OKJ-s szakképzésünkön ugyanakkor mások a hangsúlyok. Ott, ha lehet, még fokozottabban érvényesül a szakmai tartalom.

Fejlesztő munkád során tizenkettedik év végéig hosszú az út. Hogyan zajlik ez a folyamat?
Kilencedikben és tizedikben van ének-zene óra. Két éves tantárgyról beszélünk. Még a művészeti szakközépiskola esetében is. Ez az a tantárgy, amiben alapesetben mindent meg kell tanítanunk: népzene, zenetörténet, szolfézs, befogadói attitűdre nevelés, általános műveltségi elemek megtanítása heti egy órában. Negyvenöt perc harminc fős osztályokkal. Az első tény, mellyel szembesültem, hogy választásra kényszerülök. Heti egy óra azt jelenti, ki kell választani, mi a prioritás a tartalmak között, s hogyan tudom ezt a létező kerettanterv ignorálása nélkül megtenni. Én a megoldást a tanári kreativitásban és a tartalmak okos súlyozásában látom.

Mire helyezed a hangsúlyt?
Szerintem az összes művészeti ág közül a zene az, ami a legnagyobb arányú befolyással, külső hatással éri el ezt a generációt. Mennyi zenét hallgat aktívan-passzívan egy diák és ehhez képest az iskolában milyen arányban tudok rájuk hatással lenni? Ha ezt odateszem amellé, hogy hány órában olvas verset vagy szépirodalmat, bármit, akkor sokkal kisebb arány jön ki. Ezzel az aránnyal kell nekem küzdenem. Emellett számára mit kell nekem adni? Helyesen fogalmaz a kerettanterv: az ének-zene tantárgy célja elsősorban a zenei élményadás és nem az oktatás vagy a feltétlen képzés. Ez szép, de ehhez képest, ha végigveszem a tartalmat, akkor találok némi ellentmondást. Adott mesterművek halmaza, amit úgy kellene közelebb hoznom a gyerekhez, hogy ne múzeumszagot érezzen maga körül, hanem mást. Amikor zenéről beszélek, akkor első sorban érzelmekről beszélek. A legfontosabb, amit meg kell tudni oldani, hogy a fiatal érzelmet és gondolatot kapjon. Azok az érzelmek vagy gondolatok, amiket én zene mentén megmutatok, azok kapcsolódjanak az ő egyébként is meglévő érzelmi tárához. Nem közelíthetek számára idegen tartalommal, amit messziről szemlél majd. A befogadás nehéz, mert a gépzenéről való zenehallgatás érdektelenné teheti a zenével való ismerkedést. A diák folyamatosan gépről hallgat zenét, de ez nem jelenti azt, hogy nincs valós igénye a zenével való élő találkozásra, személyes kapcsolódásra. Amikor ő zenét hallgat, akkor sok esetben olyat hallgat, ami mellé van élő élménye is. Például egy koncert vagy buli formájában. Amikor bedugja a fülébe a fülhallgatót, akkor ezt az élményt gondolatban hozzácsatolja a zenéhez, reprodukálja azt. Mi, akik meghallgattatjuk vele Beethoven IX. szimfóniáját, csodálkozunk, miért nem tekint rá ő is azzal az áhítattal, amivel mi, hisz nekünk van hozzákapcsolt élményanyagunk, de ő csak a hangszóróból hallja ezt a zenét. Ha egy mód van rá, ezeket a muzsikákat élőben kell megmutatni. Ehhez persze semmilyen feltétel nem adott. Egy évben egyszer el lehet juttatni egy-egy osztályt koncertre. Drámás technikákkal is elő lehet segíteni a maradandó élő zenei élményt. Ezáltal sokkal érintettebb lesz a gyerek.

Zenei nevelés területén minek tartod magad inkább?
Leginkább a ritmussal szeretek foglalkozni, azért, mert szeretem a zenét először az egész felől megközelíteni. A ritmus folyamatot, előrehaladást jelent. Ha a ritmus rendben van, akkor van egy képem az egész anyagról.
Nagyon fontos, hogy kísérletező ember vagyok, és kísérletező stádiumban látom a saját munkámat. Ez azért fontos, mert minden évben szembesülök új dolgokkal és igényem lenne arra, hogy ezeket a kísérleteket megbeszéljem kollégákkal, hogy ezekről szakmai fórumot indítsunk. Különösképpen fontosnak tartanám a tanárképzéssel való kommunikációt. Nagy szerencsém van, hogy a saját iskolámban fantasztikus tehetségű művészekkel és művész-tanárokkal vagyok körülvéve. Itt nem sorolhatom fel az összes nevet – tessék körülnézni nálunk –, de ha csak a két közvetlen kollégámat, Szalai Katit és Fűri Annát említem, akkor is olyan csapatot látok magam körül, amiben van inspiratív szakmai kommunikáció.
Azt gondolom, hogy a drámás környezetben dolgozó ének-zene tanár, aki kölcsönhatásban van a diákszínjátszással, alapvetően áldott helyzetben van. Olyan helyzetben, ami nem napi szintű, általános az országban. Ha valami igényli a dolgok mélyre törését, őszinteséget, az pont a diákszínjátszás. Azok a diákszínjátszó-rendezők, akik zenét használnak, azok két utat járnak. Vagy igénybe veszik egy zenész segítségét, pl. az énektanár kollégáét, vagy a csoporton belül a diákok közül működtetnek valakit. A csoportvezetők biztosan nem fognak megelégedni annyival, hogy az énekkönyvből válasszunk egy dalt ehhez. Minimum gondolkodni fognak arról, hogy miért ezt a zenét szeretnék és van-e helye annak az adott jelenetben. Ki fogják zökkenteni az ének-zene tanárt a komfortzónájából és rá fogják venni arra, hogy alkotótársként vegyen részt a munkában. Számomra azok az énektanárok lennének érdekesek, akik küzdenek azzal, hogy mit kezdjenek az alacsony óraszámmal, a nagy zenei hatás alatt álló diákjaikkal, akik nem hajlandóak elfogadni az ő tartalmaikat, de nincs mellettük olyan segítő tényező, mint a diákszínjátszás, vagy más, ami minderre hathatna.

Hogyan fogadják az általad használt gyakorlatokat a középiskolások?
Nagyon jól. Nekem csak remek tapasztalataim vannak. Sokan megorrolnak akkor, amikor azt mondom, hogy a médiának, tehetségkutatóknak nemcsak átka, hanem haszna is van. Énekelni és zenélni sikk ebben a körben. Ezt tapasztalom. Innentől kezdve ez ziccer, amit kár lenne nem kihasználni. Ők mindennek örülnek, ami zene és megszólal, nekünk csak azt kell kitalálni, hogyan tudjuk őket a minőségi tartalom felé terelni. A minőségi tartalom nem feltétlenül egyenlő azzal a hozott klasszikus anyaggal, amit készen kapunk. Minőség egyenlő őszinteség, mely hiteles művészi megfogalmazásban jelenik meg. Ha a diák énekelni és zenélni akar, és igénye van arra, hogy gondolatait kifejezze, létrehozhatunk mi zenei anyagot, választhatunk könnyűzenei és klasszikus anyagot is, mindegy, mit, csak az előbb felsorolt feltételeknek megfeleljen. Egyébként a könnyűzenéről annyit, hogy ott is sok a félreértés. Mert ez a stílus könnyű megoldásnak tűnhet. A rossz hír az, hogy a legtöbb középiskolásnak az Illés Együttes és Palestrina elérhetetlen, megfoghatatlan távolságban vannak. A kettő pontosan ugyanannyira korszerűtlen. Ez nem azt jelenti, hogy ezek nem jó zenék, hisz mindannyian Palestrinából építkezünk, akik a vokalitást vagy a kórus polifóniát szeretjük és használjuk, hanem azt, hogy ugyanannyira meg kell tudnom a diák számára indokolni, hogy miért Illés, ha azt viszek be az órára. Az, hogy könnyűzene, az még nem elegendő indok. Nem fog jobban harapni rá. Jobban harap Palestrinára, ha meg tudom neki okolni, hogy az miért jó és miért fontos.
A magyar írásbeli érettségi feladatok olvasásakor a sárga irigység vett rajtam erőt, amikor élő nyelvvel kapcsolatos kérdés szerepelt a feladatsorban az internetes kommunikációról. Az ének-zene érettségiben én még nem találkoztam olyan tétellel, ami a zenét, mint élő rendszert bármilyen módon vizsgálta volna. Életrajzzal, szolfézs jellegű feladatokkal, lexikális anyaggal viszont rengeteggel.

Miért van ez szerinted?
Nem tudom, hogy miért van ez, fogalmam sincs. Talán az előírt anyagmennyiséghez, a tananyaghoz való görcsös ragaszkodás miatt van. Én kilencedikben első órán még azt sem tudom, hogy hívják a diákot, de húsz perc után már van egy saját zeneszámunk. A semmiből. Számomra elképzelhetetlen zenével úgy foglalkozni, hogy ne tudjak nulláról alkotni. Gyerekekkel közösen. Az óvodában az udvaron a hároméves gyerekek gátlás nélkül énekelnek, különböző dallamokat improvizálnak, bármit, ami eszükbe jut. Nagy kedvem lenne mindezt rögzíteni. Fantasztikus fantáziával alkotnak szöveget, dallamot, ritmust és később ennek nyoma sincs. Hova tűnik ez kamaszkorban? Azt viszont hozzák magukkal, hogy inkább ne énekeljek, mert „nincs hangom”. Ilyen mondatokkal sokszor találkozom.

Készség szintjén mivel küzdesz a középiskolások körében?
Az egyik az artikuláció, a szövegérthetőség kérdése, a másik legnagyobb probléma az a hangterjedelem. Ami viszont azért érdekes, mert mindig felmerül, szükség van-e egyáltalán a hangterjedelem bővítésére? Szükség van-e arra, hogy középiskolai korosztálynál megküzdjünk ezzel a problémával? A tananyag szerint, igen. Nem kell messzire menni, gondoljunk a Himnuszra. Hangterjedelem szempontjából nem egyszerű. Ez olyan készség szintű probléma, amivel kell foglalkozni, de prioritási sorban nem tudom, hova helyezném a korábbiakban beszéltekhez képest. Miközben ez egy veszélyes mutatvány. Ehhez komoly hangképző tudás szükséges. Az ének-zene oktatásban az egyik legnagyobb művészet ez, amihez nagyon sok mindent kell tudni, nagyon felkészültnek kell lenni. Ráadásul az adott diákot is ismerni kell. Ekkora létszámú osztályok esetében én biztosan nem tudok heti egy órában hangot képezni és hangterjedelmet tágítani. Hisz amíg csak népdalokról, kis hangterjedelmű műzenei szemelvényekről beszélgetünk, addig rendben vagy, de az ének-zene érettségi ajánlott dalanyagát tekintve a diáknak rendelkeznie kell megfelelő hangterjedelemmel. Adja magát a kérdés, hogyan és mikor foglalkozzunk vele? Ez például egy létező készségprobléma.

Hogy látod a jelenleg a zenei nevelést Magyarországon, s mi a jövője mindennek?
Nincs átfogó képem a zenei nevelésről, így ezzel kapcsolatban óvatosan nyilatkoznék. Azt azonban biztosan látom, hogy hiány van olyan ének-zene tanárokból, akik felkészülten és kreatívan tudnak mozogni egy olyan terepen is, ahol a szakzenészi tudás nem konvertibilis. Egy olyan terepen, ahol nem az a kérdés, hogy eljutok-e a három kereszt-három bé előjegyzésekig, vagy a zenetörténet előírt pontjáig, hanem az: képes vagyok-e „görcsmentesíteni”, örömöt adni, kreatívan zenélni a tanítványaimmal? Még tovább lépve: lehet, hogy vannak olyan tanárjelöltek, akik szeretnének elindulni ezen az úton, kérdés, hogy van-e rá lehetőségük? Kapnak-e eszközöket mindehhez? Magától értetődő, hogy egy diplomás ének-zene tanárnak szükséges magas szinten zenélni, hogy képes legyen művészi munkát folytatni az iskolában és iskolán kívül egyaránt. De ha az osztályteremben csak tudományos irányból képes közelíteni a zenéhez, akkor hamar a vesztes oldalra fog kerülni. Én a jövőt a szakmódszertan megújításában látom: lerombolni a tananyag-fetisizmust, és felvértezni a tanárokat a kreatív, örömteli és egyben minőségi zeneoktatás, és az együtt muzsikálás módszereivel.