Anyját neki, de magos ez a lépcső! Hát hová megyek én, égbe?

Fiatalember, nehogy már megszólítsam, de ez a járat megy Káposztásra, mi? Akkor segítsen, látja, alig bírom.

Romvallató egy villamosvezető ez, hallja-e, hogy pont ilyenkor zúzza be az ajtót. Fél lábam meg kint. Átokfajzat ez, tán megy a busza? Mit siet? Még jó, hogy itt van, fiatalember, leülhetek?

Na, nem azért, csak akkor, ha megengedi. Nem akarom én magam magára tukmálni, mert van még hely, látom. Igaz, hogy napszemüveg van rajtam az éjszakain, de azért még látok. Hogy minek van rajtam? No, látja, maga egy értelmes ember, mert kérdez. Akkor leülök.

Nagy a pofám tudja, és tegnap beverték. Még a fogam is kiesett, ni. Nézze csak!

Ne hőköljön már meg kiskatonám, ez csak egy luk.

Megvertek, mert ugattam. Tudja, én azt szoktam. Ha valami nem tetszik, lázadok. Ez van, mit csináljak. A szemem bánta. Feldagadt. Lila, kék, majdnem kiesett.

Emberek közé most csak így mehetek. Ebben a szar szemüvegben. Mindegy, legalább divatos.

Az a semmirekellő élettársam csinálta. A parazita hernyó. A Bence. Annak mondatja magát, pedig Pál. Tudja? Én tudom. Az okozott rajtam eseményt. No, mindegy.

Csillagvitéz, meddig utazik?

No, jó, nem azért. Nem azért. Bocsika.

Meg se történt.

Ittam. Hát még persze, hogy. Parti volt, kisdrága. Nagy parti. Lányest. Egyébként ilyenkor mindig iszok.

Egyébként mindig iszok.

Idén leszek hatvanhárom, de egy tízest letagadhatok. Szerintem legalábbis.

El kellett jönnöm a partiból, mert jött valami helikopter. A húgom unokái vértyogtak, hogy akarják nézni. Valami hókuszpókuszos mesefilm. Én nem is értem. Röpdösnek benne a varázslógyerekek, meg minden. Meg vannak érte őrülve a kicsik. Nem vagyok tévés, most meg amúgy se látok, úgyhogy eljöttem.

Hol járunk? Ja, látom.

Mi ez a zaj? Ezeknek a kokeróknak muszáj üvöltetni a maroktelefont? Hogy markolnák meg egymásét! Hát minek itt zavarni az utazóközönséget. Páran már aludnának, ezek meg felverik a csendet. Még ilyet! Mér nem mennek ezek dolgozni? Lenne hol. Erre egész nap lármáznak itt. Hát nem?

Maga egy okos ember, látom. Bólogat.

Megleszünk mi. Meddig utazik?

Mindjárt elalszom.

Hoppá, mégse!

Bocsika, nem akartam magába fordulni, de ez az átok nincs tekintettel villamosban utazó társadalmunk megfáradt tagjaira. Így veszi be a nagykanyart. Remíz járat, agyban már otthon van, és dönget.

Tudom én, hogy így megy.

Hajt a sofőr, mint a güzü, várja az asszony. Ott még lesz valami, ha máshol nem is.   Nem igaz, uram?

Így van vagy így van? Hehe.

Okos ember maga, mert bólogat.

Na, hol vagyunk?

Á, még a zacinál? Nézze, ott van két fülbevalóm, meg egy gyűrűm, mert most már a villanyt se.

Tudja mit, leszarom. Nem is érdekes.

Viszont hallja, a fiataloknak sem könnyű. Nem tudnak dolgozni, mert nincs hol. Ért engem?

Jól van, bólogat. Maga nem egy nehézségi tényező, hallja-e.

Hasonlít a halott uramhoz, ha meg nem sértem.

Elsőre.

Mármint magát, ha meg nem sértem.

Bár lehet, hogy mégsem, mert maga már új hullám.

Bocsika.

Az uram, az nem csinált semmit, egész nap egy fotöjben ült. Az utolsó hónapokban már ki kellett azt párnázni, mert kihólyagosodott a sok üléstől. Amíg tudott gyalogolni, addig az ügetőre járt, ez volt a mindene. Nem én. Aztán egyszer lerobbant, mint a belső égésű Otto-motor.

No sport, csak a lósport.

 

Mi van, mit hirtelenkedik?

Csak nehogy leverjen valamit.

Leszáll?

Akkor én kivel fogok ezután beszélgetni?