Felépítettem egy kártyavárat hét
nap alatt. Szombaton feltettem az
utolsó kis háromszöget a tetejére,
aztán egész vasárnap mutogattam
a szobámnak, pedig feketére volt
festve a négy fal, meg a plafon is,
csak sárga pöttyök szóródtak szét
a káoszelmélet görbéire illesztve.

Aztán
megint eltelt valamennyi idő, már nem számoltam, mert felépült a kártyavár,
és akkor láttam, hogy az alsó
sorban kicsit megmozdult a pikk király, végigsimította
a
homlokát,
és a kardjával kivágta a kör kilencesből a szívet,
azt adta oda egy dámának, aki hálából egy ászt csúsztatott neki, vagy
egy kettest, nem tudom,
de a
gyémántot kitépte a sarkából, és maszekban üzleteltek tovább
szívekkel és számokkal.
Aztán szép lassan magára talált a többi lap is,
oszolva udvaroltak egymásnak
a többi belével,
díszével.

Most meg, mivel mocorogtak, túl sokat.
És ejtettek, nem egyet, túszokat;
a vár összedőlt.
Egymás hegyén-hátán hevernek,
de leöntöttem őket egy vödör vízzel,
hogy jól megfulladjanak,
(mert tudom, ha még sokáig
nézem őket, a szívem gyászt fial)
és elölről kezdhessem
egy másik paklival.