A szerző idén megjelent könyve kapcsán ki szokás emelni, hogy Krusovszky Dénes eddig költőként volt ismeretes az irodalmi életben; talán felesleges is hangsúlyozni, hogy mindennek ellenére mennyire kiforrott prózával találkozunk A fiúk országában. Krusovszky annak dacára hozott létre egy valószínűleg meglehetősen időtálló gyűjteményt, hogy az írások legtöbbje kifejezetten mai, mondhatni aktuális problémakörök mentén szerveződik. Univerzális jellege (néhány, főként napjaink technikai vívmányaira vonatkozó lexikális elem kivételével) figuráinak, illetve a közöttük húzódó viszonyoknak, érzelmi benyomásoknak köszönhető, annak, hogy a kötet nem csupán a kilenc novella „fiainak” és férfijainak országa, hanem mindannyijuké. Sőt, habár úgy tűnhet, hogy a szövegek kizárólagosan a maszkulin nézőpontot veszik figyelembe, nem egy esetben a női oldalát is felvillantják az adott szituációnak.

covers_302721A kötet tehát kilenc novellát számlál, amelyek egyetlen kivételtől eltekintve hasonló terjedelműek. Ha úgy tetszik, a fiúk országának egy-egy tartományába vezetnek bennünket: akad itt kisiskolás, házasodni készülő, alig-felnőtt, egyetemista, legszebb éveit élő fiatal, sőt idős úr, idősödő urak is. Mindannyian életük, s általában az élet egy-egy stádiumába engednek betekintést. Közös a történetekben a visszaemlékezés, a jelentől eltávolodás gesztusa. S bár mindegyikből kiemelhetőek lennének kézzelfogható momentumok, valós gondok, mégiscsak nagyon hangulatpróza ez, annak ellenére, hogy a lehető legsúlyosabb emberi kérdésekről beszél: homoszexualitás, félrelépés, halál, terhességmegszakítás, nemi erőszak. Egyfajta traumatudat, a traumákkal való küzdelem, esetlegesen azok feldolgozása hatja át a kötetet – az ezekkel való leszámolás a legtöbbször nem történik meg. Sokkal inkább jellemző a nyitottság a szövegek zárlatára: nem egy alkalommal „kísérteties lebegésben” marad a végkifejlet. Az írások tehát tárgyuk, másfelől nézőpontjuk, harmadrészt pedig poétikájuk tekintetében is egy irányba tartanak: az itt olvasható próza erőteljes hangulatiságát a hosszú, hömpölygő, sok esetben leíró, máskor belső monológot vagy gondolatfolyamot tartalmazó mondatok áradata adja.

„Akkora erővel és olyan váratlanul érte az ütés, hogy felkiáltani sem maradt ideje, mégis, mintha hosszú percek teltek volna el onnantól, hogy a térde megroggyant, odáig, hogy elterült a mocskos aszfalton, ráadásul, valamiképpen kívülről látta magát összeomlani, akár egy lassított felvételen, és közben egyszerre öntötte el az arcát és az ülepét a nedvesség, aztán elnyelte a sötét. A másik kettő szótlanul, zihálva meredt rá, s aki leütötte, úgy tartotta maga elé élesen lüktető öklét, mint valami idegen tárgyat, és olyan riadt tekintettel nézett rá, lassan forgatva körbe szeme előtt, mintha attól tartana, hogy ismét le fog sújtani, többször is, megállíthatatlanul. De semmi ilyesmi nem történt, a szitáló lámpafényben a földön fekvő, és a másik két alak is az ütést követően felvett pózba merevedett, mint egy tévedésből az utca közepén felállított szoborcsoport.” (153.)

Ami azonban a kötet egészének többnyire az ereje, néhány esetben a gyengeségévé is válhat. Néhány ponton az áradó mondatok sora a monotónia veszélyével fenyeget, s zakatolás, sodrás helyett inkább megakasztja, kifárasztja olvasóját. Hasonló kizökkentő elemek az olykor bántóan oda nem illő, túlságosan köznyelvi szavak. Nem arról van szó, hogy ne lenne helye az (egyébként ritkán felbukkanó) obszcenitásnak, sőt a legtöbb esetben igen jó helyen, jó időben kerül elő. Főként azokra a szöveghelyekre kell itt gondolnunk, ahol a leírás ezektől a vulgáris kifejezésektől eltérő természetű, és nincs különösebb indokoltsága, ereje az egyes trágár, pongyola, vagy az egyébként kimunkált nyelvezethez képest meglehetősen nyegle nyelvi megoldásoknak.

A szövegek hangulati jellegét emeli a különböző érzéki benyomások jelentős szerepe. Látványok, fények, hangok, illatok és szagok szervezik azokat, sok esetben éppen ezek az impulzusok viszik előre a cselekményt vagy idézik elő az emlékezést. Mintha ezeknek a benyomásoknak a rögzülése járulna hozzá az elbeszélések elevenségének megőrzéséhez. A címadó novellában szereplő tragikus és meghatóan felvezetett abortusztörténet egy mozzanata, Juli édeskés szagához való ragaszkodás „itatja át” a kötetet. Elsődleges szerepbe kerülnek tehát a különféle érzékszervi tapasztalatok, s ez a gesztus szintén a művek összetartozását erősíti: valamennyi novellában fellelhetőek hasonló, az emlékeket megragadni kívánó vagy az emlékezést beindító tárgyak, mozzanatok. Ilyen ugyanabban a szövegben a kordnadrág vagy a lemez, a Mélyebb rétegekben a narrátor szobájának falán lévő, Ahmedtől ott maradt poszter, vagy a történet elején megemlített, vacsorára fogyasztott hermelinsajt. Mindezek azért is ennyire jelentősek, mert az írások mint anyag, matéria sokrétűsége, áradása ellenére a bennük megszólaló szereplők, karakterek nem bőbeszédűségükkel ragadják meg a figyelmet. Sőt a beszéd mindvégig kis szerepet játszik: az előbb említett érzéki benyomások, tettek és fizikális elemek az uralkodók. Az egyének teste és/vagy azok találkozása: csók, ütés, ölelés, simogatás. Az utolsó novella ezt a testiséget egy egészen új, hátborzongató és bizarr szintre helyezi, amely mintegy a keretes szerkezet halovány lehetőségét is felvetheti, ugyanis a nyitó- és zárószövegben közös a fantasztikum, a horror, a borzalom jelenléte.

A Mielőtt apámat kettéfűrészelték olyan kisebb sokkban részesítheti a befogadót, mely miatt kitüntetett helyen való szerepeltetését egyfelől lehet hatásvadász, másfelől pedig bátor döntésnek értelmezni. A legközhelyszerűbb értékelés, hogy megnyeri magának a kötet olvasóját a további útra. A horrorisztikus, Grand Guignolt idéző befejezés döbbenete mégsem a legfőbb erénye. Az életet egyre inkább értelmezni képes, de tulajdonképpen gyermekségét megélni nem tudó kisfiú visszaemlékezésében nem édesapja fantasztikummal tarkított halála a leghatásosabb. A gyermeki létből kilépni kényszerülő fiúfigura egyszerre festi le ebben a néhány oldalban egy család széthullását, a testvéri felelősséget, a kilátástalanság szomorúságát, a megcsalást, az alkoholizmust, a halált. Az elbeszélés melankóliáját, keserűségét tulajdonképpen különlegesen közvetlen nyelve teremti meg, erősíti fel.

„Három feketepontot is összeszedtem aznap, mert egyszerűen képtelen voltam figyelni az órákon, amikor meg a tanárok rám szóltak, feleseltem velük. Főleg a tornatanár akadt ki, amikor csak félig másztam fel. Ott állt alattam, jobb kezével fogta a kötelet és úgy mondta, meg tudod te csinálni, na, másszál, másszál. De akkor én már lefelé ereszkedtem, és amikor végre leértem a földre, ránéztem, és annyit mondtam csak, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs, és én ma már vissza nem megyek a kötélre, arra mérget vehet.” (17.)

Hasonlóan jellemezhető a többi novella is, melyek egytől egyig feszesen megírt, az érdeklődést fenntartó szövegek. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy bármennyire is gördülékeny legyen a nyelvük, szerkesztettségük, többnyire nem élőbeszédszerűen szólnak, nagyon is választékos, átgondolt írott nyelvet használnak.

Az egyik legkiemelkedőbb momentum a gyűjteményben a már emlegetett címadó novella, A fiúk országa. Egyszerre szól a felnőtté válás kegyetlenségéről s egyszersmind a fiatalság keserű tudatlanságáról, egy új élet megszűnéséről, hogy két másik élet „szabadon” folytatódhasson. Intimitás és tragédia, borzalom és bensőségesség kettőssége jellemzi, amely szintén tárgyilagosságával és közvetlenségével döbbenti meg leginkább olvasóját.

„Nézem a kifejezéstelen arcú figurákat, a napszítta tankokat és repülőgépeket, a miniatűr embereket, némelyik 1:35-ös, némelyik 1:72-es kicsinyítésű, és arra gondolok, hogy mekkora lehet egy tízhetes embrió, kisebb vagy nagyobb, mint ez a Wehrmacht-katona, aki épp kézigránátot dob egy ruszki tankra.” (87.)

Intenzív darab még Az Új vadak, ahol szintén halál és élet ellentéte kerül a középpontba, s amelyben a halálhoz fűződő groteszk gyönyör, Eros és Thanatos kettőse játssza a főszerepet, valamint a fotográfia kiemelt szerepe is igen érdekesnek bizonyul benne. A kifejezetten aktuálpolitikai ihletettségű Ismeretlen égbolt a referencia általi kötöttsége ellenére magában is megállja a helyét, s nem fosztja meg tragikumától, amennyiben olvasója nem ismeri azt a valóságot, amelyre a szöveg vonatkozik. A Ramszesz szeme vagy éppen a Mélyebb rétegek egyszerre képes erős hangulatprózaként és elbeszélésként működni, így a címadó novella is, telis-tele apró referenciákkal, kor- és helyrajzzal, leírásokkal.
A kötetből némiképp kifelé, tulajdonképpen azon túlmutat egy létező építmény, a sedleci osszárium által ihletett záródarab, Az éjszaka vége. Bár hordoz a többihez hasonló jegyeket, szerkesztésmódot, azoktól mégis nagyban eltér, valamelyest meg is haladja az előbbieket, s ennek nem csak szokatlanul nagy terjedelme az oka. Elhagyja az addig jellegzetes hangulatiságot, montázs-szerűséget: a szó hagyományos értelmében vett történet ez, amolyan kicsinyített regény, amelynek témája és anyaga tényleges regényként való kidolgozását is megengedné. (Főként, ha tekintetbe vesszük, hogy a szerző számára visszatérő a tematika: a csehországi Kutná Horában található csonttemplomról írta Csontkápolna című versét, sőt, a Mélyebb rétegekben is említésre kerül az építmény.) Különcségét az úgymond köznapiságtól, az univerzáléktól való elrugaszkodása is adja, amely nemcsak idejében, de magán a cselekményen, a szüzsén is megmutatkozik. Korántsem képvisel alacsonyabb minőséget a kötet legjavához képest, egyszerűen merőben más karakterű – fantasztikummal telített, leginkább talán a romantika kísértettörténeteihez hasonlatos. Bizonyos értelemben sokkal nagyobb volumenű szöveg társaihoz képest, ezért is mutat annyira eltérő képet hozzájuk viszonyítva, s esetleg szerencsésebb lett volna ezt egy soron következő, más arculatú novelláskötetben szerepeltetni.

Összességében A fiúk országa fontos és kiemelkedő teljesítmény: az olvasni szeretőnek magával ragadó, sodró, de végtelenül melankolikus, kissé talán gyomorszorító történetegyüttes, az értelmezni szeretőnek igazi felüdülés a rövidpróza nehéz, mostoha műfajában.

Krusovszky Dénes, A fiúk országa, Magvető, Budapest, 2014.