55

Amikor a zongorista azt mondta, hogy azonnal tudna Eugennek állást szerezni, ha – Eugennek eszébe jutott Agnes. Arra gondolt, hogy ez éppen annak a baromnak való állás, akit tegnap a Thalkirchner Straßén megszólított, és aki ma a Schleißheimerstraßén átvágta. Tegnap azt mondta, hogy varrónő, és már öt hónapja nem talál állást. Ő meg ma rögtön állást szerezhetne neki, talán csak egy szavába kerülne, mintha maga lenne a kínai császár, bár ma már olyan sincsen. Tegnap az Oberwiesenfelden még nem gondolta volna, hogy ma így átvágják. „Az egy barom” – mondta magában, majd hozzátette: „Alighanem ez a zongorista is egy barom.”

És Eugen csak úgy dobálózott a barmokkal, minden és mindenki barom lett, a Swoboda, a nagymama, az asztal, a kalap, a sör, a söröspohár – ahogyan ez olykor megesik.

„De ez aztán igazán szép ettől a barom zongoristától, hogy segíteni akar nekem” – esett le neki hirtelen. „Hiszen nem is tudhatja, hogy nem vagyok-e magam is egy barom. De hát magam is az vagyok, és magam is átvágtam már más barmokat.”

„Egyáltalán, a barmoknak jobban kéne segíteniük egymást” – folytatta a gondolatot. „Ha minden barom segítene a másikon, akkor minden egyes baromnak jobban menne a dolga. Nem szép dolog, ha nem segítünk egy baromnak, amikor segíthetnénk neki, pusztán azért, mert barom.”

És aztán még az is feltűnt neki, hogy kifejezetten jó érzés lehet valamiképpen tanúsítani magunknak, hogy segítettünk egy barmon. Valahogy így:

Tanúsítvány

Ezúton tanúsítom, hogy az a barom Eugen Reithofer segítőkész barom. Kedves, derék, jó barom.

Eugen Reithofer

barom

56

„Mondja, művész úr” – fordult Eugen ahhoz a segítőkész baromhoz – „én sajnos nem tudok hirtelen nővé válni, de ismerek egy lányt, aki megfelelne a maga ulmi kereskedelmi tanácsosának. Kiváló varrónő, és nagy szívességet tenne nekem” – hangsúlyozta, és természetesen hazudott.

A zongorista erre azt mondta, hogy szóra sem érdemes, mert csak egy telefonhívásába kerül, miután a kereskedelmi tanácsos tegnap óta véletlenül Münchenben van, és most rögtön fel is hívhatja a Hotel Deutscher Kaiserban – és a segítőkész zongorista már el is sietett a telefonhoz. „Igazán megható ez a barom” – gondolta Eugen, és Margarethe Swoboda kijelentette: „Ritka az ilyen ember, és még ritkább az ilyen művész.” A nagymama pedig azt mondta: „Hazudik.”

De a nagymamának kivételesen nem volt igaza, mert a zongorista néhány perc múlva újra előkerült, és olyan képet vágott, mintha megnyerte volna a világháborút.

A kereskedelmi tanácsos nem volt hazugság, és a csodálatos kapcsolatait is csak annyiban túlozta el, hogy az az állítása, miszerint a lánya Neu-Ulmban kizárólag a gyermeke nevelésének szentelheti magát, nem állta meg a helyét, tovább kellett ugyanis dolgoznia varrónőként, és csak egy kis kereskedelmi tanácsosi zsebpénzt kapott.

A zongorista győzelmi mámorában képtelen volt rögtön leülni, úgyhogy az asztal körül járkált, és így közölte Eugennel, hogy Agnes rögtön megkapja az állást, de holnap reggel pontban fél nyolckor a Hotel Deutscher Kaiserban kell lennie. Ott keresse csak az ulmi kereskedelmi tanácsos urat, aki rögtön magával viszi, hiszen nyolc órakor már indul is vissza Ulmba.

Eugen megkérdezte, hogyan tudná meghálálni, de a zongorista csak mosolygott: egyszer talán Eugen is tudna majd neki állást szerezni, ha történetesen nem zongorista lenne, hanem varrónő.

Eugen legalább a telefonbeszélgetést szerette volna kifizetni, de a zongorista még ezt sem hagyta. „Ki ne telefonálna szívesen, ha ezzel segíthet” – mondta.

Még a nagymama is meghatódott, de a legjobban a derék zongorista volt meghatva.

57

Így történt, hogy másnap Eugen már hatkor a Schellingstraßén sétált, hogy el ne késsen a segítséggel, és kiállíthassa magának a tanúsítványt.

Éppen fel akart csöngetni a nénihez a negyedik emeletre, amikor meglátta, hogy Agnes a Schellingstraßén közeledik. Egyenesen a csak felnőtteknek engedélyezett padjáról érkezett, gyűrötten és nyomorúságosan festett, és Eugen arra gondolt: „Nézzenek oda, egészen máig vágott át ez a barom!”

A Schellingstraßén sütött a nap, és a hajnali szellő már az Urált is elhagyta, amikor Agnes Eugen láttán összerezzent. De Eugen nem kérdezte, honnan jön, mit csinált, miért szegte meg a szavát és vágta át, csupán azt közölte vele, hogy talált neki állást, és hogy még ma reggel el kell mennie egy igazi kereskedelmi tanácsoshoz, aki még ma reggel el is vinné magával Ulm an der Donauba.

Agnes szemei elkerekedtek, és azt mondta, hogy keressen magának egy másik Agnest a hülye vicceihez, és hogy kikéri magának ezt a froclizást és egyáltalán a gúnyolódást – de Eugen csak mosolygott rajta, mert hirtelen megsajnálta a barmot, amiért nem akarja neki elhinni a kereskedelmi tanácsost.

A barom még morgott valamit az otrombaságáról, aztán elsírta magát. Hagyja őt békén, sírt a barom, teljesen tönkre van, és most már a cipője is teljesen tönkre van.

Eugen hallgatott, és a barom hirtelen azt mondta, hogy olyan nincs, hogy neki valaki állást szerezzen, minekutána ő átvágta az illetőt.

Aztán a barom is elhallgatott.

És aztán még azt mondta: „Nem gondoltam volna, hogy direkt miattam idejön, Reithofer úr.”

„Tudja, Pollinger kisasszony” – mondta erre a Reithofer úr – „ha szerelmet éppen nem is, valami mást attól még érez az ember, de azt még nem igazán tudni, hogy pontosan mi az. Hallottam egy állásról, úgyhogy eljöttem. Nem árt, ha tudjuk valakiről, hol lakik.”

58

És ezzel vége a történetnek.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 55-58. fejezet. Az előző fejezetek itt olvashatók.

Köszönjük a kitartó figyelmet!

Az eredeti szöveg forrása