Néni

 

A néni az elfogyó öregek fajtájához tartozott. Szikár volt, takaros, kevéssel is beérte, de annak a kevésnek még tudott örülni. Szép volt a maga módján, ezüst haj, tiszta arc, ízléses ruha. Még a sajgó bokák miatt használt bot is jól állt a kezében, valahogy összenőtt vele.

Egyedül élt, egyforma nyugalomban. Megbékélt fogyó idejével.

Amikor az első barna hajszálat felfedezte, elmosolyodott, és mulatott magában az élet fanyar humorán. Még akkor sem gondolt semmi különösre, amikor néhány hét múlva mosakodás közben észrevette, hogy dúsabb lett a szőrzete. Megbarátkozott testének változásaival, már nem érezte árulásnak.

Amikor melle megtelt és megemelkedett, időpontot kért a mammográfián, inkább kíváncsiságból, mint félelemből, hiszen panasza nem volt, sőt, egyre jobban érezte magát.

Késő estig tévézett mindig, hogy fogyjon az álmatlan éjszaka. Még akkor is az ébredő tavasz jótékony hatására gondolt, amikor egyik alkalommal egy romantikus film ölelkezős jelenetétől rég nem jelentkező bizsergést érzett az alhasában. Csodálkozott a természet erején, de nem nyúlt magához, ízlésén aluli volt az öreg test cirógatása, nehéz ritmusa, nem ért annyit az egész.

Március közepe volt, amikor a közeli turkáló kirakatában meglátott egy halványlila blúzt. Régen nem kívánt meg semmit, de épp jó napja volt, a doktornő most dicsérte meg a stabil vérnyomását, a nap ragyogott. Megvette a blúzt, hazavitte, azonnal fel is próbálta, jól állt. Eszébe jutott a kiskockás szoknya, az a vékony, lila. Előkereste, belebújt, és szokatlan vidámsággal nézte magát a tükörben. Tetszett magának. Nem volt még fáradt, úgy döntött, most azonnal elintézi mégis a hétvégi vásárlást, liter tej, fél kiló petneházi, talán egy csirkecomb, a hétre már elég.

Visszafelé bandukolt a napsütötte járdán, a bot súlytalanul járt a kezében, dúdolt, a könnyű szatyor meg-meglendült a dallam ritmusára. Már megérkezett a ház elé, amikor észrevette a járdán közeledő férfit, aki régóta, messziről figyelte őt. A férfi mellé ért, hosszan rámosolyodott, és az asszony megszédült a pillantásától, mert a férfi szemében olyasmit látott, amitől réges-régen elszokott már, tekintetében érdeklődés villant, félreérthetetlenül, csalhatatlanul érzéki érdeklődés, amit az asszony most lassan felismert, és megértett a kitágult pillanatban.

Megtántorodott, a bot kiesett a kezéből. A férfi elhaladt mellette, ő a falnak dőlt, görcsösen kapaszkodott a szatyor fülébe, és egy villanásnyi idő alatt összeálltak fejében a most már ordítóan árulkodó jelek, a tudat gyógyító leple alá tuszkolt tények, amelyek az elmúlt hónapban a testében érlelődő változásokról árulkodtak, a felszívódó májfoltok, az apró, szálkás árkocskák eltűnése a körmökön, az egyhuzamban átaludt éjszakák, a deres barna haj, az öléből párálló illatok, a mosolyba simuló arcbőr.

Úrrá lett rémületén, összeszedte magát, megtalálta táskájában a kulcsot, reszketve bajlódott a zárral. Most minden kezdődik elölről, gondolta a rettegéstől szélütötten, és bénult lábakkal, a falnak támaszkodva betámolygott a házba.

A botját másnap reggel a postás találta meg. Zörgetett az ablakon, de nem jött válasz. Azonnal felcsengette a szomszédasszonyt, hogy mi legyen. Az ember ilyenkor a legrosszabbra gondol.

 

Hús

 

–  Nagy szelet rántott hús, bécsi szelet, de akkora, hogy lelóg a tányérról, sült krumpli és káposztasaláta!

–  De hát kedd van! Hét közben nem érek rá ilyesmire.

– Sült kacsa, szépen pirulva, párolt káposztával!

– Miért nem jó a rakott krumpli?

– Szép nagy lapocka egyben sütve, szaftosan!

– Mindig húst akarsz.

– Azt kívánom!

 

A férfi a terítetlen asztalnál ül bosszankodva. Éhes. A nő elkeni a tejfölt a krumplin, és beteszi a sütőbe. Vastag, fehér combja megvillan a köntös szétnyíló szárnyai közt.

– Hogy álltok a leckével? – szól be a gyerekszobába. Békés dünnyögés, a vacsora nincs elkésve.

Bedob a mosógépbe két sáros dzsekit. Hátha megszárad reggelig a kályha fölött.

A férfi feláll az asztaltól, és utána megy. A szűk fürdőszobában a nő mögé kerül, átfogja.

– Megnőtt a melled! – vigyorodik el. – Dolgoznak a hormonok?

– Hagyj békén!

– Ezt is sajnálod tőlem? – fejti le a védekező karokat a nő melléről. – Papírom van róla!

A nő kiszabadul, és megmondja, mit csináljon amaz a papírral. A férfi felbőszül, a falhoz szorítja a kifelé igyekvő asszonyt, csípőjét két kézzel magához rántja, az védekezik, a férfi röhögve kap a védtelenül maradt mellek után. Dulakodnak. A férfi falhoz szorítja a nőt, vállairól lefejti az inget, a csempe hidege süti a meztelen női vállat. A nő végre megérti tehetetlenségét, izmai elernyednek, megtört tekintettel néz valahová a szemközti falon túlra. A férfi megmarkolja a mellét, és a fülébe nyal. A nő szeméből lassan megerednek a könnyek.

A félig nyitott ajtó mögül egy gyerek hívó hangja. A nő kapkodva megtörli a szemét, és hálásan menekül világos, tiszta, szerethető szerepébe.

A krumplinak illata van. Nem-hús illat, tolakodóan és megfellebbezhetetlenül rakott krumpli szag, nem tocsogós-szaftos, bepofázni való, csak olyan rendes, villavégre álló, hozzá cékla és kenyér.

– Hol a hús? – kérdi a férfi nyersen az asztalnál.

– Mondtam, hogy nem érek rá rántogatni. Jó étvágyat!

A gyerekek lefeküdtek, az asszony áll a mosogatónál, fél szemmel a poharazó férfit lesi. Hallgatnak.

– Hús… – mondja a férfi maga elé, töprengve, megelégületlenül. – Úgy ennék egy jó szelet húst.

Az asszony nézi a tört arcot, megereszkedő vállakat, mégis mennyit dolgozik. Tán kéne hagyni néha. Közelebb lép, letörli az asztalt, megérzi a férfi leheletének édeskés szagát. Elképzeli nyelvét a testnyílásaiban, és a részvétté szelídült indulat újra önmagára talál, a nő elfordul, hogy eltorzult arca miatt ne kelljen magyarázkodnia.

– Nem ízlett? – kérdi aztán kezét törölgetve. – Volt benne kolbász is!

A hangja csíp, mint a gyulai, a férfi elérti, morogva megy be a szobába.

Lefekszenek. A nő fülére húzza a takarót, hogy ne hallja a másik ágyról a gyorsuló szuszogás, a felszakadó sóhaj és a horkolás hányingerig ismerős sorozatát.

 

Vasárnap megveszik a három kiló lapockát. A férfi otthon maga csomagolja ki a húst, hideg víz alá tartja, leöblíti, két kézzel fogva lerázza róla a vizet, forgatva gusztálja, méregeti, aztán a vájlingba téve megpaskolja, mint régen az asszony fenekét. A nő előveszi a kamrából a kacsasütőt, amit még nászajándékba kaptak, vastag réteg zsírt ken az aljára, és beleteszi a megfűszerezett húst.

Szaftosra süti, vajpuhára. A nagydarab hús reszketve, kipirultan ül a sűrű szaftban.

A nő feltálalja.

A férfi cuppogva fal, tányérján tocsog a tunkolnivaló, állán megfolyik az olvadt zsír. A nő látja, hogy a frissen vasalt damasztabroszra csöppen, összeszorítja az ajkát, de nem szól. Ingerült mozdulattal tolja a szétfutó foltra a tálat.

– Kérsz még?

A férfi rág. A kérdésre hátradől, eltartott kezei fénylenek, elfojt egy felbicsakló böffenést, tele szájjal, hümmögve bólogat.

Még kér.