51

Margarethe Swobodának nem volt szerencséje. Jóllehet a horoszkópjában az állt, hogy szerencsés kezekkel született, tehát bármit is vesz a kezébe, az valamilyen formában arannyá válik. Csak az áprilistól kell óvakodnia, az a hónap nem hoz neki szerencsét, és bármibe is fogjon áprilisban, annak rossz vége lesz.

„Akkor nekem nem is volna szabad élnem” – vélekedett Margarethe Swoboda, mert áprilisban volt a születésnapja.

Ezt a horoszkópot a lokál WC-s nénije készítette, aki kijelentette, hogy töviről-hegyire ismeri a világmindenséget az állócsillagokon innen és túl. Szegény pintscherének, a Pepinek is készített horoszkópot, és abban az állt, hogy a szegény Pepi szörnyű halált fog halni. És így is történt, mert a szegény Pepit megette egy bakter, miután elütötte a gyorsvonat.

A WC-s nénit Regina Warzmeiernek hívták, és a vendégek nagyon kedvelték. Minden bajra tudott orvosságot, és a jóasszonyt mindenki csak „nagymamának” hívta.

A nagymama egykor nagyon csinos lehetett, mert minden vendég előtt ismeretes volt, hogy fiatal lány korában egy lengyel gróf is kikezdett vele. Osztrák-magyar attasé, valamint rutinos erotomán és cinikus lajhár volt az a gróf, aki egyszer, amikor éppen a galíciai birtokaira utazott haza, véletlenül Münchenben pihent meg.

52

Bajorország akkoriban még királyság volt, és az Osztrák–Magyar Monarchia is létezett még.

1880 körül történhetett, és a gróf szinte csak a nagymamával táncolt azon az igazi, fűzőkkel és dekoltázsokkal tarkított maszkabálon, és aztán másnap délben kikocsizott a nagymamával egy nagy és előkelő fogaton az Isar-völgybe, ahol a kies folyóparton andalogtak kettesben. A kék hegyekről társalogtak, és mindarról, ami mögöttük rejlik. A gróf a napsütéses délről mesélt, a Vezúvról és Szicíliáról, a római romokról és az Adria hullámairól. Egy velencei gyűrűt is nekiajándékozott, egy kis kígyócskát hamis rubinszemekkel és „Memento!” felirattal. És aztán a nagymama odaadta magát a grófnak Höllriegelsgreuthnál egy tisztáson, és a gróf magáévá tette a nagymamát.

Mindez már természetesen éjszaka történt, egy igazi kispolgári-romantikus kora márciusi éjszakán. A közeli Alpok felett tavaszi szél fújt, és este fekete tavak és a sötét erdő felett bukkant fel a hold.

Két hét elteltével a nagymamánál kimaradt az, ami tizenhárom éves korában annyira megrémítette, hogy vinnyogva rohant idősebb barátnőjéhez, Helenéhez, mert attól félt, hogy elvérzik. De Helene átölelte, megcsókolta és azt mondta: „Épp ellenkezőleg, most már kisasszony vagy.”

Most viszont tudta, hogy hamarosan anya lesz. Azt gondolta, bárcsak megőrülne, és ki akart ugrani az ablakon. Minden körmét lerágta, és írt három búcsúlevelet, egyet az apjának és kettőt a lengyel szeretőnek.

Az apja egy lassú, búskomor textilfestő volt, aki teljesen a házsártos felesége uralma alatt állt, és gyűlölt minden gépi újítást, mert sem a kellő tőkéje, sem pedig az ügyessége nem volt meg hozzá, ahhoz viszont még éppen elegendő megfigyelőképességgel bírt, hogy észrevegye, mint romlik a versenyképessége hónapról hónapra.

Ezt írta neki a nagymama: „Apám! Bocsáss meg a te megesett lányodnak, Reginának.” Az attasénak pedig ezt: „Miért hagyod, hogy elepedjek egy szavadért? Hát ekkora gazember vagy?” Ezt a levelet összetépte, és egy másikba kezdett: „Engem többé sose látsz, imádkozz bűnös lelkemért. Nemsokára egy szegény, frissen hantolt síron kis virágok nyílnak majd, és az Isar-völgyben egy elhagyott csalogány a kettétört boldogságról dalol –”

És leírta a saját temetését. Átélte a saját mennybemenetelét is. Látta magát a másvilágon, és borzalmasan megsajnálta magát. Egy heroikus angyal fölé hajolt, és így szólt: „Tudod te mi az, hogy osztrák–magyar attasé? Nem, neked fogalmad sincs arról, mi az, hogy osztrák–magyar attasé. Egy osztrák–magyar attasé nem hagy el egy leendő édesanyát sem, pláne ha még lengyel gróf is, te kishitű teremtés! Csukd be az ablakot, huzat van!”

A nagymama becsukta az ablakot, és újra hinni kezdett a királyfi és a kispolgári koldusgyerek hazug meséjében. Közben egyre sápadtabb lett, nem volt étvágya, és titokban gyakran hányt.

A Jóistenben nem annyira hitt, mert nem igazán tudta elképzelni magának, de Páduai Szent Antalban annál inkább. A fehér liliomos égi fiatalemberhez könyörgött azért, hogy minél hamarabb levelet kapjon a nagyon is földi grófjától.

Természetesen semmilyen levelet sem kapott, hiszen azon a bizonyos maszkabálon sem minden úgy történt, mint ahogyan a nagymama látni szerette volna. Egyáltalán nem úgy volt, hogy minden bájos ifjú hölgyek közül csakis ő tűnt fel annak az osztrák–magyar zsiványnak, hiszen először egy bacchánsnőnél próbálkozott, de miután a bacchánsnő gavallérja kilátásba helyezett egy pofont, láthatóan alábbhagyott a lelkesedése. Első zavarában kezdett el a nagymamával táncolni, aki mexikói nőnek volt beöltözve, és az undok férfi miatti dühében, akinek sajnos hatalmas mancsai voltak, teljesen leitta magát. Ebben az állapotban egészen mókás teremtésnek tűnt neki a nagymama, úgyhogy megígérte, hogy elviszi kirándulni az Isar-völgybe. Másnap azonban már megsemmisítően unalmasnak találta, és csak azért tette magáévá, hogy ne érezze úgy, teljesen hiába utazott ki az Isar-völgybe. Közben egy hosszúlábú kokettre kellett gondolnia, hogy képes legyen a testi érintkezésre a rövidlábú nagymamával.

Amikor aztán egy késő őszi vasárnap délelőttön a nagymama összeesett a lépcsőn, és világra hozta a kislányát, a szülei természetesen kitagadták, ahogyan illik. Az anyja még két pofont is adott neki, az apja pedig zokogott, hogy ő egyáltalán nem érti a sorsot, hogy ugyan mi rosszat tehetett ő, amiért éppen az ő lányának kellett házasságon kívül szülnie.

Még a törzsvendégek sem tudták meg soha, hogy mi lett a nagymama kislányával. A nagymama hallgatott róla, az emberek pedig mindenfélét pusmogtak.

Hozzáment egy derék háztulajdonoshoz, vagy ő az egyik liliputi az Oktoberfesten, pusmogták egyesek, míg mások azt pusmogták, hogy hároméves korában a nevelőszülei úgy elverték, hogy megvakult, és a nevelőanyja egy év börtönt kapott, a nevelőapját viszont felmentették, mert ő csak végignézte az egészet. Megint mások pedig azt pusmogták, hogy csak egy egyszerű prostituált Hamburgban, mint amilyen a Margarethe Swoboda Münchenben.

„Ugye megengedi, hogy ideüljek magához” – mondta Margarethe Swoboda Eugennek. „Annyira örülök neki, hogy újra látom, Reithofer úr! Maga mióta van Münchenben? Én már május óta, de nemsokára elmegyek, ugyanis azt hallottam, hogy Kölnben talán jobban mennek majd a dolgaim. Ott van idén a Pressa, az a nagy sajtókiállítás, itt viszont ez az otthon- és technikai kiállítás nem volt az igazi.”

Eugen még mindig nem tudta, hogy a nőt Margarethe Swobodának hívják, és nem tudott arra sem rájönni, hogy honnan kellene ismernie. Viszont úgy tűnt, a nő jól ismeri őt, és Eugen nem akarta megkérdezni tőle, hogy mégis honnan, mivel láthatóan örült a viszontlátásnak, és jó szívvel emlékezett rá.

„Nem minden kiállításon megy jól nekem” – mondta Margarethe Swoboda. „A Gesoleiausstellungon Düsseldorfban például négy napig semmit sem kerestem. Már teljesen odavoltam, és mérgemben megszólítottam egy kiállításőrt, egy rendkívül udvarias krefeldi férfit, és mondtam neki, hogy elég rosszul megy nekem itt a ti kiállításotokon, mire a krefeldi azt mondta, hogy igazán nem lepi meg, ha hoppon maradok, amikor az ő pavilonja előtt próbálom meg a gavallérokat leszólítani. Én meg csak akkor vettem észre, hogy négy napon át az egészségügyi részlegen álldogáltam, közvetlenül a nemi betegségek pavilonja előtt, és akkor aztán tényleg megértettem, hogy miért nem kerestem négy napon át egy vasat sem, mert miután kijöttem a pavilonból, saját magamtól is megundorodtam. Legszívesebben elbőgtem volna magam, de hát az ilyen kiállításoknak semmi értelme! A festészeti kiállítások jók szoktak lenni, meg általában a művészeti kiállítások, az automobil-kiállítások sem rosszak, de a legjobbak a mezőgazdasági kiállítások.”

És aztán mesélt még a Deutsches Museum sikeres alapkőletételéről, mely von Hindenburg birodalmi kancellár jelenlétében történt, egy Nürnbergben megrendezett nagy nemzeti gyűlésről és a breslaui katolikusnapról, és Eugen arra gondolt: „Talán összekever valakivel, másokat is hívnak Reithofernek, és talán van egy másik Reithofer, aki a megtévesztésig hasonlít rám.”

Közben egyre későbbre járt az idő, és Eugennek hirtelen feltűnt, hogy Margarethe Swoboda kancsal. Ugyan csak egy kicsit, de így is eszébe jutott egy kollégája, akivel még a háború előtt dolgozott együtt Pozsonyban, a Klein vendéglőben. Alig valamivel a világháború előtt nősült meg ez a kollégája, és ezt mondta Eugennek: „Hidd el nekem, kedves Reithofer, hogy a feleségem kancsal, ugyan csak egy kicsit, de nagyon jólelkű teremtés.” Aztán elesett Montenegróban. Karl Swobodának hívták.

„Amikor az uram elesett Montenegróban” – mondta Margarethe Swoboda – „sokat gondoltam magára, Reithofer úr. Arra gondoltam, hogy talán az a szegény Reithofer is elesett. Nagyon örülök neki, hogy maga nem esett el. Emlékszik még a fánkomra, Reithofer úr?”

Most már a fánkjára is emlékezett Eugen. Egyszer ugyanis a lovira menet beugrott a Swobodáért, aki bemutatta neki a feleségét, ő pedig megdicsérte a fánkot, amelyet az asszony maga sütött. Még most is maga előtt látta, hogy a két ágy nem illett össze, mert az egyik fehér volt, a másik meg barna – és a lóverseny után a Swoboda rendkívül lehangolódott, mert öt forintja odalett, és szomorúan mondta Eugennek: „Hidd el nekem, kedves Reithofer, ha nem vettem volna el ezt a nőt, becsületszavamra mondom, ez még teljesen elzüllött volna.”

Nagyon megdicsérte a fánkomat, Reithofer úr” – mondta Karl Swoboda özvegye.

54

Miközben Eugen a két pozsonyi, össze nem illő ágyra gondolt, a nagymama közeledett hozzá. Amikor a nagymamának éppen semmi dolga nem volt, a büfénél álldogált, és az embereket figyelte. Így azt is észrevette, hogy a „Gretchen” szimpatizál Eugennel, mert egyáltalán nem úgy viselkedett, mint ahogyan az urakkal szemben viselkednie kellett. Úgy beszélgetett vele, mintha a fivére volna, és a nagymama nagyra becsülte az ilyen fivéreket, úgyhogy ő is odaült az asztalához.

A Gretchen éppen arról beszélt, hogy a világháborúban sok fiatal férfi elesett, és hogy a világháború után ő maga is elveszített minden kapaszkodót, mire a nagymama megjegyezte, hogy a tisztek számára bizony nagy csapás egy háborút elveszíteni. Ezért sok tiszt teljesen elzüllött a háború után, különösen Augsburgban. Ő ott dolgozott egy nagy férfitoalettben, és járt oda egy gyarmati tiszt, aki az összes egzotikus agancsát odaadta egy hordó sörért. Egy repülőtiszt pedig egy egész propellert cserélt el fél tucat tojáslikőrért, és ez a repülőtiszt annyira elzüllött, hogy jó napot helyett proszittal köszönt.

Eugen erre azt mondta, hogy a világháború tényleg nem sok jót hozott, és a tisztek számára tényleg jobb, ha megnyernek egy háborút, de még számára is, bár ő nem tiszt, elég nagy csapás elveszíteni egy háborút, holott arról is meg van győződve, hogy ha a háborút meg is nyertük volna, ő attól még ugyanúgy küszködne az általános gazdasági válság miatt. Már megint két hónapja nincs munkája, és egyáltalán semmi kilátása rá, hogy a helyzete javulni fog.

Ezen a ponton a zongorista is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és ő is odaült az asztalhoz, mert nagyon kíváncsi volt. Kijelentette, hogy ha Eugen nem férfi, hanem nő, és nem pincér, hanem varrónő lenne, azonnal tudna neki állást szerezni. Van ugyanis egy ismerőse, aki egy nagy szabóság tulajdonosa Ulm an der Donauban, az illető kereskedelmi tanácsos volt már a háború előtt is, de csak akkor segíthetne Eugennek, ha nem lenne osztrák, mert a kereskedelmi tanácsos maga is osztrák, ezért aztán nem szívesen vesz fel osztrákokat. De az ő kedvéért talán még egy osztrákot is felvenne ez a kereskedelmi tanácsos, ő ugyanis bizonyos befolyással bír erre a kereskedelmi tanácsosra, mivel az ő lánya is varrónő volt, ám öt éve gyermeket szült ennek a kereskedelmi tanácsosnak, és erről a gyermekről a kereskedelmi tanácsosné asszony természetesen jobb, ha nem tud. A lány most nagyon jó körülmények között él Neu-Ulmban, úgyhogy teljes egészében a gyermeke nevelésének szentelheti magát, mivel ez a kereskedelmi tanácsos ritka rendes osztrák. Tökéletesen beszél németül, angolul, franciául, olaszul és románul. Egy kicsit szlovákul, csehül, szerbül, horvátul is beszél, és ért magyarul meg törökül is. De törökül sem írni, sem pedig olvasni nem tud ez a kereskedelmi tanácsos.

A zongorista nagyon bőbeszédű volt, és szívesen ismételte önmagát. Mindennap elvitatkozgatott a nagymamával, és ebben nem ismert határt. Arról mesélt neki, hogy annakidején azt a barlanglakót, aki elsőként rajzolt egy ökröt a barlang falára, a többiek nagy varázslóként tisztelték, és ma is ez a tisztelet illetne meg minden művészt, beleértve a zongoristákat is. Aztán azon veszekedett a nagymamával, hogy az ötpfenniges bélyeget Schillernek vagy Goethének hívják, mire a nagymama mindennap elmondta, hogy a negyvenpfenniges mindenesetre az a nagy filozófus, aki a tiszta ész rossz kritikáját adta, és az ötvenpfenniges pedig egy zseni, aki magasröptű célokhoz akarta elvezetni az emberiséget, és hogy ő el sem tudja képzelni, hogyan fog az ember ilyesmihez hozzá, mire a zongorista megjegyezte, hogy minden kezdet nehéz, és még hozzáfűzte, hogy a harmincpfenniges vezette be az individualizmus korát. Aztán a nagymama elhallgatott, és arra gondolt, hogy jobb lenne, ha a zongorista inkább egy szép keringőt játszana.

Fordította: Balogh Virág Katalin

522px-Ödön_von_Horváth

Ödön von Horváth, Sechsunddreißig Stunden, 51-54. fejezet. Az előző négy rész itt olvasható.

Folytatás hamarosan!

Az eredeti szöveg forrása